Ha volt valaha időszak, amikor a magyar vízgazdálkodás és a halgazdálkodók párbeszéde kimerült a vízkivételi igények és a lecsapolási engedélyek bürokratikus körforgásában, akkor annak a korszaknak hivatalosan is vége. A Magyar Akvakultúra és Halászati Szakmaközi Szervezet (MA-HAL) 2025. december 5-i közgyűlésén, a budapesti Rubin Wellness Hotel konferenciatermében ugyanis nem csupán egy szakmai beszámoló hangzott el, hanem egy kijózanító erejű helyzetértékelés, amely alapjaiban rajzolja át a tógazdaságok szerepét Magyarország vízbiztonságában.

A magyar vízgazdálkodás sokáig egyetlen fő ellenséggel küzdött: a többletvízzel. Az árvizek és belvizek elleni védekezés évszázados reflexei azonban a 21. század harmadik évtizedére kevésnek bizonyulnak egy olyan országban, amelynek felszíni vízkészleteinek több mint 90 százaléka az országhatáron kívülről érkezik. Gacsályi József, az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) műszaki főigazgató – helyettese előadásában plasztikusan fogalmazott: nem mindegy, hogy a locsolótömlő melyik végén állunk. Míg a felvízi országok szélesebb eszköztárral rendelkeznek, Magyarország az alvízi oldalon kénytelen gazdálkodni azzal, ami érkezik – vagy éppen nem érkezik. A statisztikák pedig riasztóak: a Tisza vízgyűjtőjén az elmúlt évtizedben több mint 20 százalékos készletcsökkenést mértek az 1951-2010 közötti átlaghoz képest, augusztusban pedig ez a hiány még drasztikusabb.

A helyzet súlyosságát jelzi, hogy 2021 januárja óta az ország kumulált csapadékhiánya meghaladta a 370 millimétert, ami csaknem egy teljes évnyi átlagos csapadékmennyiség kiesését jelenti. Ez a deficit nemcsak a felszínen, hanem a mélyben is érezteti hatását: a felszín alatti vízkészletekből országosan több mint 12 köbkilométer hiányzik a harmincéves átlaghoz viszonyítva. A főigazgató-helyettes szavai szerint a vízkészlet-gazdálkodás a jelenlegi formájában fenntarthatatlan, hiszen az egyensúly felborult, és folyamatosan növekvő készlethiánnyal kell szembenéznünk. Ebben a környezetben a „vízgazdálkodásnak nincs vízigénye” típusú régi dogmák már nem érvényesek; a szakmai felelősség megköveteli a tabuk ledöntését.

A megoldáskeresés egyik kulcseleme a „Vizet a tájba!” program, amely azonban jóval több egy online felületnél vagy adminisztratív intézkedésnél: egy új filozófia alapköve. A program lényege, hogy a vízzel térben és időben ott kell gazdálkodni, ahol az rendelkezésre áll. Ez a szemléletváltás a halgazdálkodók számára is új perspektívát nyit. A víz ugyanis nyáron, amikor a legnagyobb szükség lenne rá az öntözéshez és a párolgási veszteségek pótlásához, nem áll rendelkezésre. Az év nagy részében azonban van víz, csak éppen a jelenlegi rendszerek nem a megtartásra, hanem az elvezetésre voltak optimalizálva. Itt lépnek be a képbe a tógazdaságok, mint a hazai vízgazdálkodás potenciális pufferzónái. Gacsályi József rámutatott: a halastórendszerek vízpótlását és leürítését be lehetne illeszteni egy olyan országos stratégiába, ahol a víz nem távozik azonnal a főművi rendszereken keresztül az országból, hanem a térségben marad. A legnagyobb pazarlás jelenleg az, amikor a lecsapolt vizeket a csatornákon keresztül egyszerűen kivezetjük a vízgyűjtő területről. A jövőt ezzel szemben az jelenti, hogy a leürítésből származó vizet helyi szinten, a tájban tartsuk meg, javítva ezzel a mikroklímát és táplálva a talajvizet.

Ez a fajta együttműködés azonban komoly műszaki kihívásokkal küzd. A magyarországi vízrendszerek többsége, beleértve a Nemzeti Parkok területeit is, egyszerűen nem alkalmas a víz visszatartására vagy oldalirányú kormányzására; az infrastruktúra elhanyagolt vagy eleve nem erre a funkcióra épült. A dunai árvíz során szerzett tapasztalatok is megmutatták: hiába van meg a szándék a vízmegtartásra, ha hiányzik a megfelelő csatorna- és műtárgyrendszer, amely képes lenne a többletet a tározókba vagy mélyfekvésű területekre juttatni.

A közgyűlésen elhangzottak alapján azonban az OVF és a halgazdálkodók közötti kapcsolat új szintre lépett. A korábbi, esetenként konfliktusos viszony helyét átveszi az operatív együttműködés. Erre jó példa volt az elmúlt időszak, amikor konkrét gazdálkodói igényeket sikerült közösen megoldani, például lecsapolási korlátozások feloldásával, ahol azt a helyi viszonyok engedték. Gacsályi József hangsúlyozta: a vízügy kész a szakmai segítségnyújtásra és a tógazdákkal való operatív egyeztetésre, hogy a meglévő vízkészleteket a lehető leghatékonyabban osszák el. A jövő képe tehát kirajzolódott: a halastavak nem szigetszerűen működő üzemek többé, hanem a táj vízmegtartó képességének integrált részei.

 A KEHOP Plusz program keretében már elindultak azok a fejlesztések, amelyek a vízpótlást és a vízmegtartást szolgálják, bár ezek átfutási ideje hosszú. A cél világos: a téli és tavaszi időszakban rendelkezésre álló „szabad vízkészleteket” be kell tárazni, és meg kell nyújtani a vízszolgáltatási rendszerek üzemidejét. A halgazdálkodás és a vízgazdálkodás érdekei ma már elválaszthatatlanok. Ahogy az előadó zárásként megfogalmazta: a fenntartható halgazdálkodás alapja a fenntartható vízgazdálkodás. Ez a közös érdek pedig felülírja a korábbi ágazati vitákat. A víz értékké vált, és azok a tógazdaságok, amelyek képesek lesznek integrálódni ebbe az új, vízmegtartásra alapozott ökoszisztémába, nemcsak a saját túlélésüket biztosítják, hanem pótolhatatlan ökológiai szolgáltatást nyújtanak az aszály sújtotta magyar tájnak.

Regionális kihívások és vízmegtartás

Gacsályi József, előadását követően aktív és tartalmas szakmai párbeszéd alakult ki a jelenlévő haltermelők és az előadó között. A hozzászólások központi eleme a vízhiányos időszakok kezelése és az ágazati együttműködés javítása volt. A Tógazda Zrt. képviselője a „nagyvízi halászat” és a tározók leeresztésének mellőzése mellett érvelt, kiemelve a vízkészletek megőrzésének fontosságát. Felmerült a Dunántúl és az Alföld eltérő vízgazdálkodási helyzete: míg a statisztikák szerint a Dunántúl vízben gazdagabb, a gyakorlatban a tározók a csapadéknak és villámárvizeknek kitettebbek, szemben az Alföld szabályozhatóbb tiszai rendszereivel. Gacsályi József válaszában megerősítette, hogy a dombvidéki tározók esetén valóban korlátozottabb a mozgástér, de új tározási kapacitások (pl. KEHOP Plusz) kialakításával igyekeznek javítani a helyzeten. Kiemelt témaként jelent meg az öntözési célú vízfelhasználás és a halastavak vízigényének konfliktusa. A termelők javasolták, hogy az öntözéshez szükséges vizet a téli, bővizű időszakban tárazzák be, elkerülve a nyári vízkészletért folytatott versenyt. A főigazgató-helyettes hangsúlyozta: bár jogszabály szerint a halastavak vízpótlása prioritást élvez az öntözéssel szemben, a gyakorlatban ezt a régiós szereplők együttműködésével lehet a leghatékonyabban érvényesíteni.

Aggályok merültek fel a külföldről érkező folyók vízhozamának csökkenése és a szomszédos országok beavatkozásai miatt. A válasz szerint bár a teljes garancia nehéz, a belső „szabad vízkészletek” hatékonyabb felhasználása és a Duna-Tisza közötti vízátvezetés jövőbeni vizsgálata mérsékelheti a kockázatokat. A résztvevők jelezték, hogy a területileg illetékes vízügyi igazgatóságok közötti kommunikáció esetenként nehézkes, ami hátrányosan érintheti a vízfelhasználókat. Észrevétel érkezett arra vonatkozóan is, hogy új tározók tervezésekor elengedhetetlen a meglévő halgazdaságok időben történő bevonása az egyeztetésekbe. Gacsályi József nyitottan fogadta a jelzéseket, és ígéretet tett a koordinációs kérdések felülvizsgálatára, hangsúlyozva az egységes vízgazdálkodási szemlélet fontosságát. Zárszóként a felek egyetértettek abban, hogy a változó klímaviszonyok miatt a vízügy és a halgazdálkodók közötti szorosabb, rendszeres párbeszédre van szükség.

Fotók: Timmel Ede, Török Gergely