Szemléletváltás a vízelvezetéstől a megtartásig

Míg az ezredforduló környékén a magyar vízügyi ágazat legnagyobb kihívását az árvizek és a belvizek jelentették, ma egy egészen más, láthatatlan, ám annál pusztítóbb ellenséggel, a történelmi mértékű vízhiánnyal kell szembenéznünk. A „Paradigmaváltás a halastavi vízgazdálkodásban” című konferencián Gacsályi József, az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) főigazgató-helyettese drámai adatokkal és a „Vizet a tájba!” program bemutatásával világított rá arra, hogy miért van szükség azonnali cselekvésre és a hazai tógazdaságok technológiai megújítására.

A magyar vízügyi ágazatot gyakran éri az a kritika, hogy a jelenlegi kiszáradó tájakért a múltbéli, vízelvezetésre fókuszáló rendszerek a felelősek. Ahogy Gacsályi József előadásában rávilágított, a vízügy történelmileg mindig a társadalmi és gazdasági igényeket szolgálta ki: a létesítmények és üzemeltetési struktúrák korábban az ár- és belvízmentesítést tűzték ki célul. A 2000-es évek elején még a víztöbblet okozta a fő problémát. Mára azonban a vízháztartás egyensúlya drasztikusan felborult, a klímaváltozás pedig kikényszeríti a szakmai irányváltást és a meglévő rendszerek áthangolását.

Eltűnő vízkészletek és területi egyenlőtlenségek

Hazánk vízgazdálkodási adottságai rendkívül sebezhetőek. A magyar felszíni vízkészletek több mint 95 százaléka az országhatáron kívülről érkezik. Ez a hatalmas kitettség azt jelenti, hogy a vízgyűjtő területeken a határainkon túl történő beavatkozások közvetlenül és hátrányosan érinthetik a hazai vízellátást. A rendelkezésre álló víz ráadásul országon belül is szélsőségesen oszlik el, 75 százaléka a Duna, míg mindössze 25 százaléka a Tisza vízgyűjtőjére esik. Nem véletlen, hogy az Alföld és a Tisza-völgy a leginkább szárazságnak kitett terület. A hosszú távú trendek riasztóak. A Tisza mentén az elmúlt 60 év átlagához viszonyítva a 2010-től számított időszakban több mint 20 százalékos felszíni vízkészlet-csökkenés tapasztalható. Még kritikusabb a helyzet a nyári kisvizes állapotok idején. Az augusztusi 80 százalékos tartósságú vízhozamok – amelyek az ökológiai vízigények mederben tartásához elengedhetetlenek – egyre kevesebb „szabad”, azaz hasznosítható vízkészletet hagynak a gazdálkodóknak. Ma már nem csupán éves aszályokról, hanem éveken átnyúló, halmozódó csapadékhiányról beszélünk. 2021 januárja óta napjainkig mintegy 1400 milliméteres országos átlagos csapadékhiány halmozódott fel, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy az elmúlt öt évből egy teljes évnyi csapadék hiányzik. Ez a felszín alatti vizekben is megmutatkozik, a talajvízkészletből országosan közel
13 köbkilométer víz hiányzik, ebből 8 köbkilométer kizárólag a Tisza vízgyűjtőjéről.

A legnagyobb akadály a terület hiánya

Erre a vészhelyzetre ad választ az OVF „Vizet a tájba!” programja, amelynek alapelve egyszerű: a vízzel térben és időben ott és akkor kell gazdálkodni, amikor az rendelkezésre áll. A folyókon gyorsvonatként átrobogó árhullámokból minél több vizet kell visszatartani. Bár a települések és a lakosság védelme érdekében az árvízvédelmi rendszereket továbbra is fenn kell tartani, az egykori ártereken, a jelenleg mezőgazdasági művelés alatt álló területeken teret kell biztosítani a víznek. Gacsályi József rámutatott, hogy a vízügyi ágazat legnagyobb problémája jelenleg a területhiány.

A vízügy eddig is végzett vízmegtartást, de csak a saját csatornáinak szűk keresztmetszetében. A megoldás az integráció, a vízszolgáltatási egységek hatásterülete több mint 15 ezer négyzetkilométer, ami az ország területének 16 százalékát jelenti. E rendszerek egész éves működtetésével hatalmas víztömegeket lehetne a tájban tartani. Vannak azonban olyan térségek – mint a Duna-Tisza közi homokhátság vagy a Nyírség –, ahová a vizet nem lehet gravitációsan eljuttatni, oda fel kell vinni. Erre a célra jelenleg is több mint 90 milliárd forint értékben futnak projektek, amelyek várhatóan 2029-ig fejeződnek be.

Eredmények és a gazdálkodói összefogás

A szemléletváltás már a gyakorlatban is megindult. Az OVF egy online felületet nyitott, ahol a tulajdonosok területeket ajánlhatnak fel vízmegtartási célokra. Eddig közel 28 ezer hektár felajánlás érkezett, amelyből 4100 hektárt már fizikailag is be tudtak vonni. Ezt a folyamatot erősíti az agrártárca vizes élőhelyek kialakítását támogató pályázata is, amely 15-20 ezer hektár bevonását teheti lehetővé. Kiváló példa az együttműködésre a Tiszalök térségében megvalósult kísérleti projekt. Itt egy korábbi árvízvédelmi fejlesztés kiegészítéseként, intenzív mezőgazdasági területek téli elárasztását kezdték meg a gazdálkodókkal egyeztetve. A mintegy másfél millió köbméter betáplált víz fele bizonyíthatóan a felszín alatti vízkészletekbe raktározódott, pozitív hatást gyakorolva a későbbi mezőgazdasági termelésre. Az azonnali beavatkozásokhoz a jogszabályi háttér is alkalmazkodik. A vízgazdálkodási törvény módosításával a vízmegtartás állami alapfeladattá vált.

Emellett a belvízvédekezés szabályai is változtak, a védelemvezetők felhatalmazást kaptak arra, hogy 15-30 napig a területen tartsák a belvizet, amennyiben az nem veszélyeztet lakóingatlant vagy épített környezetet. Kihívást jelent ugyanakkor a finanszírozás, hogy míg az öntözővíz költségeit az állam átvállalja, az ökológiai célú, területi elárasztások vízigényének finanszírozása (például a szivattyúzás áramköltsége) egyelőre nincs beépítve a költségvetésbe.

A tógazdaságokban rejlő 300 millió köbméter

A vízügyi ágazat a saját üzemrendjét is áthangolja, műtárgyakat zárnak el, csatornákat töltenek fel a vízmegtartás érdekében. Ebben a folyamatban a tógazdaságoknak kulcsszerepük van, hiszen az ágazat mintegy 300 millió köbméteres tározási kapacitással rendelkezik. Hogy ezt kontextusba helyezzük, ez az érték meghaladja a Tisza-tó maximális, 250 millió köbméteres üzemvízszintjét. A halgazdálkodási törvény is előírja, hogy a hasznosítást a vízgazdálkodási feladatokkal összehangolva kell végezni. Gacsályi József szerint elengedhetetlen a megszokott technológiák felülvizsgálata, meg kell oldani a gravitációs befogadáshoz szükséges vízszintek tartását a befogadó csatornákban anélkül, hogy a vizet egyszerűen leeresztenék. Meg kell találni a lehalászáskor elengedett vízkészletek másodlagos hasznosítási lehetőségeit, és kiemelt figyelmet kell fordítani az iszapkezelésre, amely a vízminőség és a tározási térfogat szempontjából is kritikus. Okos vízgazdálkodással ki lehet használni azokat az időablakokat, amikor lokális csapadék miatt csökken az öntözési igény, így az érkező víz a tógazdaságokba irányítható ahelyett, hogy elhagyná az országot.

Új egyensúlyt kell teremteni

Az ár- és folyószabályozás előtti állapotok visszaállítása ma már lehetetlen, de nem is cél. Azonban a meglévő rendszerek újrahangolása, a vízvisszatartás előtérbe helyezése és a vízügy, valamint az agrárium szoros stratégiai együttműködése a túlélést jelentheti. A víz nem ellenség és nem pusztán termelési eszköz, hanem olyan felbecsülhetetlen érték, amellyel térben és időben okosan kell sáfárkodni.