Kitekintés a nemzetközi akvakultúra innovációira és a hazai kitörési pontokra

A vízkészletek okos és hatékony felhasználása ma már nem csupán egy jól csengő szlogen, hanem a túlélés és a versenyképesség alapfeltétele a mezőgazdaságban. Különösen igaz ez a haltermelésre, amely 2026. március 18-án, az Agrárközgazdasági Intézet (AKI) szervezésében megvalósult „Paradigmaváltás a halastavi vízgazdálkodásban” című konferencia fókuszában is állt. A budapesti Herman Ottó Intézetben tartott hiánypótló szakmai eseményen Dr. Váradi László, a HUNATiP elnöke tartott átfogó és gondolatébresztő előadást „Nemzetközi jó gyakorlatok az akvakultúra rendszerek vízgazdálkodásában” címmel. Prezentációja nem csupán a technológiai újdonságokat vette sorra, hanem rámutatott azokra a globális folyamatokra is, amelyek alapjaiban formálják át az ágazatot.
 

Előadásának felütéseként Váradi László egy kevéssé ismert, de annál intenzívebb nemzetközi szakmai vitára irányította rá a figyelmet. A világban komoly küzdelem folyik a döntéshozók és a szakértők között arról, hogy a jövő
élelmiszer-ellátásában a tengereké vagy az édesvizeké lesz-e a főszerep. Míg a tengeri akvakultúra hívei a hatalmas vízfelületekben rejlő lehetőségeket hangsúlyozzák amit az EU Óceán Paktuma is támogat, az óceán sokszor egyáltalán nem kellemes vagy biztonságos környezet a haltermelésre. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a tengeri fajokat, például lazacot termelő rendszerek is egyre inkább behúzódnak a szárazföldekre. A globális akvakultúra termelése jelenleg is meghatározóan az édesvízi rendszereken alapul, ezért létfontosságú, hogy a tengerektől távolabbi területeken folyó termelés – és annak társadalmi elismertsége – megkapja a neki járó kiemelt figyelmet a jövőben.

Magyarország ezen a téren komoly hagyományokkal rendelkezik, hiszen a hazai szakma soha nem csak távolról szemlélte a fejlődést, hanem mindig is törekedett a jó gyakorlatok átvételére és hazai adaptálására. Már az 1970 években is a szivárgások csökkentése és a víz okos visszatartása volt a cél, Békés vármegyében és Szarvason pedig olyan előremutató, integrált tógazdasági kísérletek zajlottak – gondoljunk csak a rizs-hal vagy a kacsa-hal együtt tartására –, amelyek a mai modern körforgásos rendszerek előfutárainak is tekinthetők.

Hagyományos tavak modern köntösben és a recirkulációs forradalom

Ahogy a gazdálkodókra nehezedő társadalmi és piaci nyomás egyre fokozódik, a tógazdálkodás is rákényszerül a megújulásra. Ennek egyik izgalmas iránya a speciális és multifunkcionális tórendszerek kialakulása. Kínában ma már nem a jövő, hanem a jelen valósága az a modell, ahol egy halastó fölé fotovoltaikus napelemeket telepítenek, így a terület egyszerre termel halat és zöld energiát, miközben turisztikai szolgáltatásokat is nyújt. Ezek a rendszerek sokszor már több tízezer hektáron működnek sikerrel. Egy másik okos megoldás, amikor a hagyományos tógazdálkodást intenzív elemekkel ötvözik. Egy nagyobb tóba egy intenzíven hasznosított medencét vagy ketrecet helyeznek, és a kiáramló tápanyagot a tó extenzív ökoszisztémája hasznosítja újra.

A vízhatékonyság csúcsát azonban egyértelműen a recirkulációs akvakultúra-rendszerek (RAS) jelentik. Negyven évvel ezelőtt egy ilyen működő rendszer megtekintéséhez még Amerikáig vagy Norvégiáig kellett utazni, az első hazai, szarvasi próbálkozásokat pedig még robusztus vasbeton medencék jellemezték. Ma azonban már a mesterséges intelligencia, a folyamatos halviselkedés-monitorozás és az adatbázisú döntéshozatal uralja ezeket az üzemeket. Bár a teljesen zárt rendszerek vízhatékonysága igen figyelemre méltó – elméletileg mindössze 0,1 köbméter víz is elegendő lehet egy kilogramm hal előállításához, szemben az átfolyó rendszerek 100 köbméteres igényével –, a jövő nem kizárólag bennük rejlik. Kiváló példa erre Dánia, ahol az átfolyó vizes rendszereket sikeresen alakították át recirkulációssá, de nem kell ilyen messzire mennünk, Lillafüreden is kiválóan működik a víz mechanikai és biológiai szűrőkkel történő kezelése és visszaforgatása.

Új utak a Bioflok, IMTA és a vízlábnyom paradigmája

A paletta folyamatosan bővül. A világban egyre jobban terjed a bioflok technológia, amely a halak – jellemzően a tilápia – hulladék nitrogénjét baktériumok segítségével alakítja át újra ehető fehérjévé, így teremtve zárt láncot. Bár a rendszernek komoly klimatikus igényei vannak, Törökországtól Indiáig számos méretben alkalmazzák. Hasonlóan izgalmas az integrált, multitrofikus akvakultúra (IMTA), ahol a tápláléklánc különböző szintjeit fűzik össze. Erre Írországban találunk remek édesvízi példát, ahol a sügér és a pisztráng intenzív nevelése során keletkező használt vizet algákkal és békalencsével tisztítják meg. Ezt az elvet egyébként az ősi Kínában már ezer éve is alkalmazták a selyemhernyók és halak komplex tartásával. Az akvapónia, amely a növények tápközeg nélküli termesztését köti össze a halneveléssel, szintén fontos színfoltja az ágazatnak, bár globális alkalmazás helyett inkább lokális, specifikus helyzetekben kínál kiváló alternatívát.

A fejlődés azonban megköveteli, hogy másképp tekintsünk magára a vízhasználatra is. Ma már nem elég azt számolni, mennyi víz folyik át a medencén; az igazi mérce a vízlábnyom lett, amely magában foglalja a zöld vizet (csapadék), a kék vizet (felszíni/felszín alatti), sőt, a szennyvíz kezeléséhez szükséges tiszta vizet is. Egy kilogramm hal vízlábnyomát ma már összehasonlítják a sertés-, a marhahús vagy éppen a rendkívül vízigényes csokoládégyártás értékeivel. Ahhoz, hogy az édesvízi haltermelés megvédje pozícióját, a hazai ágazatnak is életciklus-analíziseket (LCA) kell végeznie saját termékeire, bizonyítva azok környezeti fenntarthatóságát és versenyképességét.

Nemzetközi együttműködések és a magyar szaktudás exportja

A tudás megosztásának és az innovációnak kiváló terepe az az EU-s és kínai részvétellel zajló „NEXRUR” projekt, amelynek célja a vidéki közösségek megsegítése és  fenntartható modellüzemek kialakítása. Magyarország két egyedülálló akvakultúra modellel vesz részt a programban. Az egyik egy olyan komplex vidéki gazdaság, ahol a tavi haltermelésből elfolyó, tápanyagban gazdag vizeket öntözésre és vizes élőhelyek fenntartására használják, rövid ellátási láncokkal kombinálva. A másik modell egy intenzív afrikai harcsa-telepre épül, ahol a termelésből és a feldolgozásból származó szerves hulladékokat a helyi közösségek bevonásával komposztálják és hasznosítják újra. (Ezekről a projektekről a szakma a 2026. június 11-i Halászati Tudományos Napon hallhat majd további izgalmas részleteket.)

Váradi László előadása egy rendkívül fontos üzenettel zárult. Magyarországnak nemcsak átvennie kell a technológiákat, hanem újra proaktív szerepet kell vállalnia a tudás átadásában is. Woynárovich Elek és más nagy elődök nyomdokain haladva hazánknak minden lehetősége megvan arra, hogy Afrika és Ázsia fejlődő országai számára oktatási és továbbképzési programokat indítson. Egy ilyen tudásközpont létrehozása jelenleg is zajlik, amely hidat képezhet a külpolitika, a diplomácia és a halászati szakma között. A vízhatékonyság ugyanis már rég nem csupán technikai kérdés, hanem szabályozási és társadalmi kihívás is, amellyel egy gazdálkodó egyedül nem tud megbirkózni. A jövő sikere az értéklánc mentén történő, ágazatokon átívelő összefogásban és a nemzeti jó gyakorlatok bátor kiaknázásában rejlik.