A klímaváltozás és a vízhiány nem csupán elméleti fenyegetés, hanem a mindennapi túlélésért vívott küzdelem a hazai tógazdaságok számára. A „Paradigmaváltás a halastavi vízgazdálkodásban” című konferencián Puskás Nándor, a Magyar Akvakultúra és Halászati Szakmaközi Szervezet (MA-HAL) elnöke, egyben a biharugrai halgazdaság (BHG) ügyvezető igazgatója, a gyakorlat oldaláról mutatta be, hogyan válik a haltermelés az ország legnagyobb vízmegtartó bázisává, és milyen elképesztő akadályokkal kell megküzdeniük az innovációt kereső gazdálkodóknak.

A hazai tógazdaságok megítélése során gyakran találkozunk azzal a tévhittel, miszerint a haltermelés hatalmas vízfelhasználó ágazat. Puskás Nándor előadásában nyomatékosította, az országban művelt mintegy 27 ezer hektárnyi halastó valójában nem elhasználja, hanem visszatartja a vizet. Ez a rendszer megközelítőleg 350 millió köbméter víz tárolására alkalmas, amivel a mesterségesen létesített gátakat tekintve az ország legnagyobb vízvisszatartó rendszerét alkotja.

A halastavak ökológiai jelentősége felbecsülhetetlen. Míg egy intenzív rendszerben egy köbméter vízben akár 3-400 kilogramm hal is megtermelhető, addig a hagyományos tógazdaságokban egy hektáron – ami körülbelül tízezer köbméter vizet jelent – mindössze egy tonna, azaz
0,1 kg/m³ hal nevelkedik. Ez az extenzív technológia egyfajta természetvédelmi kezelésként is felfogható, amely komplex gazdasági, természeti és klímaszolgáltatási értékeket halmoz fel. Ha a haltermelést leállítanák, a tavak három-négy éven belül tönkremennének, hiszen halak nélkül a sekély víztestek ökológiai egyensúlya felborul és kiszáradnak. Igaz a régi halászmesterek megfigyelése is: a halastavak párás mikroklímájuk révén lehúzzák a csapadékot, amikor egy hideg légfront érkezik föléjük.

Drasztikus kihívások a határ mentén

Az ágazatnak az utóbbi években exponenciálisan növekvő problémákkal kell szembenéznie: miközben a vízigény nő, a rendelkezésre álló vízbázis drasztikusan csökken. Ezt a csapadékmennyiség visszaesése, a nyári hőséggel érkező erős déli szelek okozta extrém párolgás, a mélyülő folyók és a zuhanó talajvízszint együttesen okozzák.

A helyzetet a határon átnyúló hatások tovább súlyosbítják. Puskás Nándor a biharugrai térség példáján keresztül mutatta be az agresszív szomszédos vízfejlesztések hatásait: a román oldalon kiépített hatalmas csatornahálózatok,
áfonyaültetvények és a Sebes-Körösön épült tározók miatt, a hazánkba érkező vízhozam kritikus szintre esett. Előfordult olyan augusztusi nap, amikor a folyón mindössze
2 köbméter/másodperc víz érkezett, amiből a helyi halgazdaságoknak esélyük sem volt kivenni a működésükhöz szükséges mennyiséget.

A biharugrai integrációs modell

A klímaváltozáshoz való alkalmazkodás technológiai és szemléletbeli paradigmaváltást követel. A régi bevált módszereket – mint a tavak téli szárazra állítása fagyasztás céljából – el kellett felejteni, hiszen ma már akkor kell befogadni és megtartani a vizet, amikor az éppen rendelkezésre áll. Nagyobb gazdaságokban megjelent a vízmegtartó szemléletű lehalászás, amelynek során a magasabban fekvő tavakból a vizet gravitációs úton az alacsonyabban fekvőkbe engedik át.

A legkiemelkedőbb innováció azonban az a helyi tudásra épülő, biharugrai komplex integrációs rendszer, amelyet 2020 környékén kezdtek el felépíteni. A rendszer négy pilléren nyugszik: Vízvisszaforgatás okosrendszerrel: Egy raktárépületre telepített napelemes rendszer feladata lesz, hogy részben fedezze két, egyenként 500 liter/másodperc teljesítményű frekvenciaváltós szivattyú működését. A cél az, hogy a halgazdaság 22-25 millió köbméteres vízigényéből 7-10 millió köbmétert visszaforgatással biztosítsanak. A rendszert a napelemek energiatermelése, a vízszintek és az intenzív ivadéknevelő tavakba telepített okosbóják is vezérlik, amelyek az oxigénszint csökkenése alapján automatikusan indítják a szivattyúkat.

Vizes élőhelyek árasztása: A Körös-Maros Nemzeti Park szomszédos területeire engedik ki a vizet, ami hatalmas ökológiai értéket teremt, és a gátak oldalnyomását is csökkenti.

Erdők vízellátása: Mintegy 160 hektárnyi, a Dalerd Zrt.  kezelésében lévő erdő elárasztását oldották meg. Különösen nyáron, a dél-alföldi pusztaságban a fák között csörgedező víz elképesztő természeti értéket mentett meg. Öntözésfejlesztés: A halastavakon átfolyó vizet 30 kilométeres távolságba is eljuttatják, amellyel 300 hektár mezőgazdasági terület öntözését biztosítják.

Szürreális bürokratikus akadályok

A nagyszabású négypilléres integráció egyedülálló, ám megvalósítását elképesztő nehézségek hátráltatták. A víz elvezetéséhez használt, évtizedek óta szárazon álló csatornarendszer fejlesztésére, ezen keresztül az öntöző kapacitás kialakítására, azért nem vehettek igénybe uniós forrást, mert annak egy régi – jónál rosszabb – minősítése kizárta a projektet a pályázatokból.

Ennél is megdöbbentőbb volt a csatornakotrás esete. Bár az illetékes hatóságok (vízügy, nemzeti park) gyorsan és rendkívül pozitívan reagáltak, így a helyszínen jóváhagyták a saját forrásból finanszírozott munkálatokat, a gépek indulása előtt egy közösségi médiás influenszer posztja miatt pánik tört ki az engedélyezők körében, így a kotrás végül elmaradt.

Az ágazatot ezen felül indokolatlan pénzügyi terhek is sújtják. Az elmúlt évben egyes önkormányzatok „telekadót” vetettek ki a halastavakra, aminek következtében egy
gazdaság egyik napról a másikra több tíz millió forintos adófizetési kötelezettséggel szembesült. Puskás Nándor hangsúlyozta: a klímaváltozás szorításában küzdő, vízvisszatartást végző gazdaságok ilyen szürreális adóztatása elfogadhatatlan. Kitért arra a paradoxonra is, hogy miközben egy vízszállító csatorna karbantartása áthatolhatatlan adminisztrációs falakba ütközik, az Alföld legszárazabb pusztáján hamar engedélyt kapott egy projekt, amely keretében több mint 100 éves, vízvisszatartásra alkalmas halastavi gátakat dózeroltak el, miközben ezzel párhuzamosan a térségben „vizes élőhely” építése zajlik.

Kiemelt prioritások és vízdiplomácia

A hazai vízgazdálkodás és az akvakultúra túlélése stratégiai döntéseket követel. Puskás Nándor szerint azonnal meg kell erősíteni az ország vízdiplomáciáját, különösen a romániai határszakaszon, ahol például a Sebes-Körösre fenékküszöbb gátak építésével (például a Körösnagyharsányi duzzasztónál) javítani lehetne a térség vízgazdálkodási viszonyait, amit a szomszédos állam ellenállása blokkolja.

Elengedhetetlen a meglévő csatornahálózatok nemzeti kiemelt beruházásként történő kezelése, az adminisztrációs akadályok teljes lebontásával. Továbbá egy új nemzeti vízközpotú beruházási stratégiára is szükség van, amelyben hátrasorolják a nagy vízigényű, ám alacsony hozzáadott értéket termelő ipari projekteket. Ha megindul a harc az egyre kevesebb vízért, az államnak világosan döntenie kell, hogy az ipar, agrárium, akvakultúra, erdőgazdálkodás, természetes ökoszisztémák, lakosság tengelyében mi legyen a prioritás. A halastavak már bizonyították: képesek megtartani, felértékelni és megosztani a vizet – feltéve, ha hagyják őket dolgozni.