Átfogó portré Nagy Gáborral, az RDHSZ halgazdálkodási ágazatvezetőjével

A hazai halgazdálkodás és tógazdasági haltermelés történelme elképzelhetetlen lenne azoknak a többgenerációs, a vizet és a természetet a vérükben hordozó szakembereknek az elhivatottsága nélkül, akik egy egész életet szentelnek ennek a nehéz, de gyönyörű hivatásnak. A HALÁSZAT szaklap „Arcképcsarnok” rovatának jelenlegi vendége Nagy Gábor, a Ráckevei Dunaági Horgász Szövetség (RDHSZ) halgazdálkodási ágazatvezetője. A több mint harminc éves szakmai múlttal rendelkező vezetővel a tiszai gyökerekről, az országot átívelő szakmai vándorutakról, a hazai haltermelés jelenlegi kihívásairól, az innováció fontosságáról és arról a töretlen életszemléletről beszélgettünk, amely minden akadályon átsegíti őt.

Nagy Gábor számára a halászat nem csupán egy választott szakma, hanem a szó legszorosabb értelmében vett családi örökség, hiszen negyedik generációs halászként látta meg a napvilágot. A dédnagyapa és a nagyapa még tisztán természetes vízi halászok voltak a Tiszán, és édesapja is mintegy negyvenéves koráig ezt a hagyományos, a folyó ritmusával együtt lélegző mesterséget űzte. A család életében a nagy fordulópontot az jelentette, amikor édesapját Gelejre hívták halászati ágazatvezetőnek. Ezzel a lépéssel vette kezdetét a tógazdasági halászat és a haltenyésztő szakma története a családban.

Az 1975-ben született Gábor már ebbe a kettős – a természetes vizeket és a tógazdaságokat is jól ismerő – világba született bele. Legelső halas élményeit nagyjából 1980-ra teszi. Életre szóló emlékként őrzi azokat a napokat, amikor édesapja és nagyapja, akik ekkoriban még együtt halásztak a természetes vizeken, hazatértek a napi munkából. A család számára a klasszikus esti mesét nem a mesekönyvek, hanem ezek a valós, vízparti élménybeszámolók jelentették. A történetek a vadkacsák röptéről, a tavaszi fák virágzásáról, a növényzet ébredéséről és a halak ívásáról szóltak. Ezek a mély, gyermekkori benyomások olyannyira meghatározóak voltak, hogy Gábor már egészen kisgyerekként eldöntötte: ha felnő, ő is halász lesz.

Útkeresés és a szakmai alapok elsajátítása Gelejen

Bár a cél egyértelmű volt, az odavezető út tartogatott néhány kanyart. Édesapja bölcs, előrelátó emberként azt tanácsolta a fiának, hogy bár a tatai szakképző intézet javában ontja magából a halász diákokat, és felnőttként bármikor választhatja ezt a hivatást, előbb tanuljon ki egy másik, biztos szakmát is. Mivel a család tiszafüredi kötődésű, a fiatal Gábor a viszonylag közel – mintegy 45 kilométerre – fekvő Egerbe ment, ahol egy mezőgazdasági szakiskolában először dísznövénykertésznek tanult. Ezt követően a technikumban általános kertészként végzett, majd a felsőoktatás felé vette az irányt, és Debrecenben kezdte meg egyetemi tanulmányait.

A sors azonban közbeszólt és tanulmányait családi okok miatt félbe kellett szakítania. Ekkor jött el az a pillanat, amikor felnőttként a saját kezébe vette az irányítást, és úgy döntött, visszatér az eredeti álmához. Édesapja mellé szegődött Gelejre halásznak, hogy a családi hagyományt továbbvigye, és a gyakorlatban sajátítsa el mindazt, amit erről a szakmáról tudni lehet.

A geleji időszak hat kőkemény, de tudásban rendkívül gazdag évet ölelt fel. A gazdaság nagyjából 200 hektáros területet foglalt magába, amelyből 160 hektárt a tározó, 30 hektárt a Kapucsi réti tavak, a maradékot pedig a telelők és egyéb apróbb egységek tettek ki. Ez a méretében nem túl nagy, de összetételében komplex gazdaság a tógazdasági haltermelés teljes vertikumát magában foglalta. Gábor itt tanulta meg az alapokat. A keltetőház szakszerű működtetését. Az ivadéknevelés és az előnevelés érzékeny folyamatait egy olyan korban, amikor a modern haltápok még nem álltak rendelkezésre. A polikultúrás termelés finomságait, ahol keszeggel és széles kárásszal kísérleteztek. A ragadozók, mint a csuka és a süllő szaporítását (akkoriban a süllő fejése még óriási, ritka kihívásnak számított).

A szakmai kíváncsiságát folyamatosan táplálták a legendák, mint például az angolna szaporításának mesébe illő története. (Bár ez akkor még csak álom volt, azóta a gödöllői kutatóknak sikerült ezt megvalósítaniuk, amihez Gábor ma is szívből gratulál). Gelej apró falujában is sikerült fenntartani azt a hatalmas tudáséhséget, ami Gábort a későbbiekben egyre magasabbra vitte.

Egy vándorélet állomásai, szakmai kihívások országszerte

A geleji éveket egy rendkívül mozgalmas, az ország különböző szegleteit érintő időszak követte, amelyet a szakmai fejlődés és az új technológiák megismerése iránti vágy fűtött.

Ezt a hihetetlenül változatos, folytonos költözésekkel járó életmódot lehetetlen lett volna egy megértő és támogató családi háttér nélkül végigcsinálni. Gábor 21 éve alkot egy párt feleségével, aki már a kapcsolatuk hajnalán pontosan tudta, hogy férje oda fog menni, ahova a szakmai kihívások szólítják. Bár kisfiuk általános iskolai tanulmányai miatt akadtak néhány hónapos időszakok, amikor csak hétvégén tudtak találkozni, a család alapvetően mindig együtt mozgott, egyik szolgálati vagy saját lakásból a másikba. Gábor a mai napig mérhetetlenül büszke feleségére, aki zokszó nélkül fogta meg a kezét, és csomagolt össze, ha a munka úgy kívánta.

Az RDHSZ szolgálatában, hatalmas volumen, elképesztő hozamok

Amikor Nagy Gábor megérkezett a Ráckevei Dunaági Horgász Szövetséghez, egy olyan időszak vette kezdetét, amikor a természetes vízkezelők részéről egyre erősebbé vált a haltelepítések szerkezetének megváltoztatása iránti igény. A Ráckevei (Soroksári)-Duna (RSD) egy kifejezetten különleges, hidrológiailag zárt, ám biológiailag a Duna halfaunájával rendelkező vízterület, hiszen két hajózó zsilip is határolja.

Gábor elsődleges szakmai feladata az lett, hogy a telepítések során szakadjanak el az egyoldalú pontycentrikusságtól, és minél inkább az eredeti, dunai halfaunát erősítsék. A ráckevei halkeltető állomáson ennek szellemében keszeget szaporítanak, széles kárásszal kísérleteznek, és hatalmas mennyiségben állítanak elő ragadozó halakat: süllőt, csukát és harcsát. Természetesen a horgászok első számú kedvence továbbra is a ponty, és az RDHSZ-nek komoly kötelezettségei vannak a halgazdálkodási tervük alapján. A szövetség 1944 hektáros horgászvizet (az RSD-t és mellékvizeit) lát el halutánpótlással, amelyet 100 százalékban a saját, mintegy 160 hektár összterületű, három telephelyen (Makád, Dömsöd, Szigetbecse) lévő tógazdaságaikban termelnek meg.

A termelési számok és hozamok országos viszonylatban is egyedülállóak. Évente 185 tonna pontyot telepítenek a vízrendszerbe, így kijelenthető, hogy a ponty tekintetében az RSD – területegységre vetítve – az ország legintenzívebben telepített nagy kiterjedésű horgászvize. Mivel az ivadékot és a kétnyaras pontyot is maguk állítják elő, a végleges, kikerülő halmennyiség csupán a kétharmada annak, amit évente ezen a 160 hektáron meg kell termelniük. Ez azt jelenti, hogy hektáronként nagyjából 20 mázsás (2 tonnás) hozamot produkálnak. (Összehasonlításképpen: a magyarországi tógazdaságokban a 10 mázsás hozam már kiemelkedően jó eredménynek számít). Az öt évvel ezelőtt, rendkívül leromlott állapotban megvásárolt, agyagos medrű dömsödi tógazdaságban – amelynek utolsó két hektárját tavaly sikerült újra termelésbe vonni – ivadékból is képesek 18 mázsa/hektár hozamot elérni. Emellett hatalmas a ragadozóhal-termelés is. 150 ezer darab előnevelt süllő, 50 ezer darab előnevelt csuka és több millió zsenge ragadozó ivadék kerül a vizekbe.

A ráckevei horgászszövetség anyagi helyzete stabil, a folyamatos fejlesztésekhez, gépbeszerzésekhez, a tógazdaságok rekonstrukciójához (például a perlonról műanyaghálóra való átálláshoz) elengedhetetlen a tőkeerő és a MAHOP Plusz pályázatok 50 százalékos intenzitású támogatásának okos kihasználása.

Horgászigények kontra ökológia

Az RDHSZ 29 929 fő felnőtt tagot és 7 786 fő gyermekhorgászt szolgál ki, akiknek az igényeit a 32 tagegyesület, a Horgászrend Előkészítő Bizottság és a vízparton dolgozó 15 fő hivatásos halőr folyamatosan gyűjti és becsatornázza a vezetés felé. Gábor rávilágít egy komoly szakmai dilemmára, bár a természetes vizek hozamának növelése érdekében szakmailag az ivadékok és a kétnyaras pontyok telepítése lenne a legindokoltabb, a horgászok egyértelműen az azonnal horogérett halakat követelik.

Ezt az ellentmondást tovább élezi a kormoránok okozta drasztikus kártétel. A téli időszakban, amikor a halak, mint hidegvérű állatok nem táplálkoznak és nem nőnek, a kisebb méretű, egynyaras és kétnyaras pontyok rendkívül sebezhetővé válnak a halevő madarakkal szemben. Gábor szerint egyet kell érteni azzal a gyakorlattal, hogy csökkenteni kell a kisebb halak telepítését, hiszen ami nem fejlődik, az áldozattá válik.

A pergető és a nagy pontyos horgászat térnyerésével egyre többen vágynak kapitális fogásokra. Bár ragadozók közül a harcsa nevelése lenne a legegyszerűbb, az ökoszisztéma egyensúlya miatt nem szabad túlzásba vinni a telepítését. Ehelyett a csuka és a süllő állományát igyekeznek a Balaton mintájára felduzzasztani. Ami pedig a nagy pontyokat illeti, tíz évvel ezelőtt még a 20 kilós példány is kapitálisnak számított, ma már 36 kiló 80 dekagramm a vízterület abszolút rekordja. Ezeket az óriásokat már nem a tógazdaságokból hozzák, hanem a vízben nőnek ekkorára, köszönhetően a szigorú halőrzésnek és a „catch and release” (fogd meg és ereszd vissza) szemléletnek. A halőrök minden nagy halat egyedi azonosítóval látnak el, és a 0–24 órás riasztási rendszer keretében akár hajnal kettőkor is a helyszínre sietnek, hogy lefotózzák és visszaeresszék a zsákmányt. Évente több mint ezer ilyen kapitális példány kerül így vissza az RSD-be.

Innováció és a nagy elődök tisztelete

Nagy Gábor szakmai fejlődésére vitathatatlanul a legnagyobb hatást az Aranyponty Zrt.-nél eltöltött évek és egykori főnöke, Lévai Ferenc innovatív gondolkodásmódja gyakorolta. Gábor a legnagyobb tisztelettel, szeretettel és elismeréssel emlékszik vissza Lévai „Feri bátyjára”, aki sosem elégedett meg a középszerrel, és akiből csak úgy pattantak ki az újító ötletek.

Kiváló példa erre a pontyikra száraz szállításának forradalmasítása. Amikor a robbantásos terrorcselekmények miatt a légitársaságok letiltották a túlnyomásos csomagokat, lehetetlenné vált az ikra hagyományos, vízzel és oxigénnel felfújt fóliazsákokban történő repülőgépes szállítása. Lévai Ferenc ekkor kiadta a feladatot, hogy találják ki, hogyan lehetne az ikrát víz és oxigén nélkül, ezáltal jóval kisebb súllyal szállítani. Gábor kísérletezni kezdett, a gerinchúros pontyikrát hűtőtasakok alá, hőszigetelő rétegek közé pakolta egy kis dobozba. Az eredmény lenyűgöző volt. Az ikra akár 36 órát is kibírt ebben az állapotban. Ennek a módszernek köszönhetően később normál poggyászként szállítottak pontyikrát egészen Laoszig és Oroszországig, ahol azt sikerrel keltették ki. Ezt a zseniális technológiát ma már a HAKI is alkalmazza.

Hasonlóan izgalmas volt a hibrid csíkos sügér magyarországi bevezetése is. Az Aranyponty Zrt. hozta be először ezt a halfajt előneveltként. Kezdetben a süllőhöz hasonlóan, természetes táplálékon, polikultúrában próbálták nevelni, majd Gábor vezetésével elkezdtek egy új turnust tápozni, és egy telelő tavat kijelölve sikeres intenzív nevelésbe kezdtek a rendkívül stresszérzékeny hallal. A halgazdaság vezetése minden ilyen kísérletet és úttörő munkát maximálisan támogatott.

Őshonos fajok, a keltetőház és a természet védelme

Ezt az előremutató, innovatív szellemiséget Gábor az RDHSZ-nél is tovább élteti. A tizenkét fős halgazdálkodási ágazatban – ahol heten is képzett, tatai végzettségű halász szakmunkások – mindennapos az ötletelés a haltermelési technológiák javításáról.

Gábor személyes szerelme és fő fejlesztési célpontja a ráckevei keltetőház. Bár építésekor az ország egyik legmodernebb létesítménye volt, a technológia fejlődésével újra korszerűsíteni szeretné, hogy a jövőben még több őshonos, ritka halfajt – mint a compó vagy a széles kárász – tudjanak ott szaporítani. Ennek érdekében a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetemmel (MATE) is szoros együttműködésre törekszenek.

Különleges helyet foglal el a szívében a kecsege is. Mivel a Duna közelsége ideális élőhelyet jelent, a MOHOSZ régi törekvésével összhangban Gábor is hisz abban, hogy e jelenleg országosan nem fogható státuszú halfaj újra foghatóvá tehető. Bár nevelése folyamatosan folyó vizet és speciális technológiát igényel, tavaly Gábor már saját maga is nevelt és telepített kis kecsegéket. Hasonlóan nyitott lenne a széles kárász, a réti csík vagy a lápi póc nagy tömegű szaporítására is, hiszen a hazai génállomány és a szakmai tudás (Müller Tamás professzor és más fiatal szakemberek révén) adott. A kulcs szerinte az, hogy a „Vizet a tájba!” programhoz hasonló kezdeményezésekkel újra megteremtsék azokat a mocsaras, lápos élőhelyeket, amelyek védettek az inváziós ezüstkárásztól és törpeharcsától, mert megfelelő kihelyezési terület nélkül a szaporítás csupán „porhintés”.

Gábor a természetvédelemben is aktív szerepet vállal. Pfeifer Rikárd halőrzési ágazatvezetővel és Udvari Zsolt ügyvezető igazgatóval karöltve azonnal reagálnak az ökológiai vészhelyzetekre. Amikor két évvel ezelőtt egy hatalmas, több száz mázsás busaraj rohanta meg a tassi hajózó zsilipet, Gábor mindössze két nap alatt tervezett és készített egy speciális zsákos húzóhálót, amely pontosan a zsilip belső terébe illeszkedik. Bár a busák a zsilipfelújítás miatt akkor továbbálltak, a háló készen áll, és egy újabb „együttállás” esetén a szövetség napokon belül meg tudja kezdeni a szelektív halászatot az őshonos fauna védelmében.

Kihívásokból csodát teremteni

Az RDHSZ működésének talán legszebb és legtisztább eleme, hogy termelésük nem profitorientált. Piacra kizárólag a ponty kerülhet, de minden egyéb megtermelt halfaj – a lárvától a kifejlett egyedekig, a menyhaltól a kecsegéig – kivétel nélkül a horgászvizeket gazdagítja. „Nekünk az életünk, nekünk a jövőnk az ebben a természetes vízben van” – vallja Gábor. Aki végigkíséri egy hal életét a születésétől a vízbe kerülésig, az egészen más szemmel, sokkal nagyobb felelősséggel tekint a természetre, mint azt sok – a szakmát gyakran bíráló – laikus gondolná.

Bár már elmúlt 50 éves, Gábor a mai napig ugyanazzal a lelkesedéssel veti bele magát a munkába, mint fiatalon. Kiemelten büszke arra a több mint harminc éves, hihetetlenül gazdag szakmai útra, amely során az extenzív, a félintenzív és az intenzív haltermelési technológiákat egyaránt megismerte, és szinte az összes hazai halfaj megfordult a kezei között. Olyan a hazai akvakultúrákba betelepített kuriózumokat szaporíthatott, mint a fekete amur, a szélesszájú buffalo, a lapátorrú tok vagy a hibrid csíkos sügér.

A halászat egy kemény, a természet erőinek kitett hivatás, ahol a betegségek és az elhullások mindennapos kockázatot jelentenek. Gábort azonban ezek a nehézségek sosem törték meg. Meggyőződése, hogy minden fejben dől el. Ha baj van, ő nem omlik össze, hanem tesz egy lépést hátrafelé, és a problémát egy megoldandó, szakmai feladatként kezeli. Ebben a folyamatosan változó világban a megelőzés és az előre gondolkodás a legfontosabb fegyver.

Hitvallása, amellyel nap mint nap a vízpartra lép, tökéletesen összefoglalja mindazt az alázatot és csodát, amit ez a szakma jelent:

„Mert ez a szakma ez ilyen. Mi a semmiből csinálunk valami csodásat.”