A hazai haltermelő tógazdaságok vezetőségének felelőssége és feladata a jelenlegi aszályos, gazdaságilag és éghajlatilag egyaránt megterhelő időszakban összetettebb, mint bármikor korábban. A Magyar Akvakultúra és Halászati Szakmaközi Szervezet (MA-HAL) elsődleges kötelessége, hogy ne csak reagáljon a mindennapi kihívásokra, hanem tiszta és világos stratégiai irányt mutasson az ágazat számára, valamint határozottan képviselje termelőink érdekeit a politikai és döntéshozói térben.

A vízhiány és az aszály sajnos begyűrűzik a horgászvizekbe és a halastavakba is. A helyzet súlyosságát jelzi, hogy egyre többen nem mernek annyi halat telepíteni, mint a korábbi években. Ennek okán a közelmúltban egyeztetéseket folytatott a MA-HAL elnöksége a döntéshozókkal, köztük három parlamenti bizottság (az Agrár- és Élelmiszergazdasági Bizottság, a Vidék- és Településfejlesztési Bizottság és az Élő Környezetért Felelős Bizottság) képviselőivel. Ezen az eseményen mutattuk be a „halastavi integrált vízgazdálkodási rendszert”, amelynek széleskörű megértetése most a legfontosabb feladatunk.

A rendszer logikája három alappilléren nyugszik:

• Az első elem, hogy a rendelkezésre álló vízből minél többet kell betározni a halastavakba.
• A második elem kimondja, hogy ez a víztározás legértékesebb módja. Ennek oka, hogy a folyamat során a vízgazdálkodási, az ökológiai, az élelmiszergazdasági, valamint a klímaszolgáltatási érték egyszerre, egy komplex halmazként jelenik meg.
• A harmadik elem a halastavakból lecsapolásra kerülő víz hasznosítása és az országhatáron belül tartása.

Ennek a visszatartásnak az egyik kiemelten támogatandó módja, ha a gazdaság – minél nagyobb részben megújuló energiaforrásra alapozva – visszaforgatja a vizet a saját tóegységébe. Azt a vizet pedig, ami ezt követően mégis elfolyik, a tóegység és a fő befogadó vízfolyás közötti térben, a kapcsolódó szervezetekkel (vízügy, nemzeti park, erdészet, agrárium, önkormányzatok, lakosság) való széles összefogás keretében kell kivezetni.

Ebben az utolsó lépésben a haltermelőknek önszerveződő modón, egyfajta integrátori szerepkört kellene betölteniük. Még akkor is van felelősségünk a lecsapolt víz sorsát illetően, ha az elhagyta a gazdaságot, hiszen mi rendelkezünk a rálátással, mi tudjuk, mikor engedjük el, így mi tudunk a leghatékonyabban egyeztetni a környezetünkben lévő szervekkel. Ezt a tudást és figyelmet az országnak ajánljuk fel az aszályproblémák enyhítése érdekében.

Külön ki kell térni arra a felvetésre, amely szerint a mezőgazdaság (és benne a haltermelőket) díjak vagy adók kivetésével víztakarékos gazdálkodásra szorítsák. Ezt az elképzelést szakmailag teljesen megalapozatlanak tartjuk. Az integrált vízgazdálkodási rendszerünk első pontjánál, a víz betározásánál ugyanis nem takarékoskodni kell. Azt a célt kellene motiválni, hogy amikor a felvízi országokból, vagy csapadék formájában több víz érkezik, abból minél többet fogadjanak be és tározzanak a tógazdaságok. Takarékoskodni a folyamat legvégén, az elengedett vízzel kell, hogy abból minél kevesebb jusson ki az országból.

A MA-HAL mint szakmaközi szervezet határozott véleménye, hogy egy aszály által amúgy is megtépázott ágazat esetében, díjak vagy adók kivetése végzetes politikai lépés lenne.