A szabadtéren megrendezett verseny célja a halételek, illetve a halgazdálkodás népszerűsítése. Legyen szó hagyományos ízekről vagy újragondolt fogásokról, hívjuk a MA-HAL tagságát, a hazai gasztronómia jeles képviselőit, éttermeket és a jövő séfjeit (szakács iskolákat), hogy mérjék össze tudásukat!
A RENDEZVÉNY IDŐPONTJA:
2026. július 18. (szombat)
HELYSZÍNE:
Mohács, Szabadság utca, Jókai utca és Szent János utca
NEVEZÉSI HATÁRIDŐ:
2026. július 13. (hétfő)
Kategóriák, ahol bizonyíthat
Dunai jellegű halászlé
Tisza-Körösi jellegű halászlé
Egyéb halétel
Különdíjak:
Legjobb afrikai harcsa étel
Gyerekbarát halétel díj (hazai halból készült szálkamentes, biztonságos és könnyen fogyasztható)
A nevezéshez minden alapot biztosítunk (bográcshely, tisztított ponty, vagy afrikai harcsa), Önnek csak a titkos fűszereket és a szakértelmét kell hoznia!
A tavasz utolsó hónapjában is rengeteg új szakmai inspirációval és friss hírrel jelentkezik a HALÁSZAT szaklap! Folyóiratunk legújabb száma ismét izgalmas, mélyreható és elgondolkodtató témákkal várja az olvasókat az akvakultúra és a halgazdálkodás világából.
Miről olvashat a májusi lapszámban? Íme egy kis ízelítő a tartalomból:
Új alapokon az EU-s támogatások – Részletesen elemezzük az Európai Bizottság 2028-2034 közötti időszakra vonatkozó költségvetési javaslatát, és bemutatjuk annak várható hatásait a hazai és európai akvakultúra finanszírozására, kiegészítve a FEAP Vision 2040 állásfoglalásával.
A kistermelők helyzete a hal értékláncban – Átfogó elemzésünk bemutatja a mikró- és kisvállalkozások meghatározó szerepét, a piaci nehézségeket és az előttük álló kitörési lehetőségeket a globális és az uniós piacon.
Paradigmaváltás a vízgazdálkodásban – Cikkeink körbejárták a vízvisszatartás és az innovatív vízhasználat (RAS, Bioflok, IMTA rendszerek) lehetőségeit, kiemelve a halastavak új, ökológiai puffer-szerepét és fontosságát a klímaváltozás elleni küzdelemben.
Fókuszban a tokfélék – Bemutatjuk a 2026-os Év halát, a vágótokot , valamint exkluzív beszámolót közlünk a szarvasi HAKI legújabb vizaszaporítási kísérleteiről, emellett a főszerkesztői köszöntő is a hazai toktenyésztés múltját és jelenét tárja fel.
Acélsörét kontra ólomsörét – Környezetvédelmi, vadászetikai és fegyverhasználati szempontból elemezzük az átállás fontosságát, fókuszban a kárókatona-gyérítés többéves gyakorlati tapasztalataival.
Természetesen mindezek mellett rengeteg friss hazai és nemzetközi halhír, az Alsó-Tiszán történt nagyszabású ivadéktelepítés beszámolója , a DCF adatgyűjtésen alapuló piaci árakörkép, valamint izgalmas innovációs rovatok is helyet kaptak a lapban!
A sornak pedig még nincs vége, további tartalmak a megújult, immár 50 oldalas szaklapban, mely letölthető a MA-HAL honlapjáról is.
Ha Ön elkötelezett a magyar akvakultúra és halászat fejlődése iránt, és fontosnak tartja az ágazati érdekképviseletet, akkor tagja a MA-HAL-nak. Így a HALÁSZAT szaklap az Öné, példánya havonta a postaládájába érkezik. Ha szeretne előfizetni munkatársai számára is, vagy egyéb okból érdeklődik az ágazat iránt, előfizethet a magazinra:HALÁSZAT Előfizetés
A HALÁSZAT ágazati szaklap 2026. májusi száma lapozható pdf formátum:
A nagy kárókatona táplálkozásának vizsgálata a Felső-Tiszán
Szerző: Fesztóry Sándor
A táplálékul szolgáló halakra vonatkozó vizsgálataim két év alatt készültek, közel 50 gyomortartalom részletes elemzése alapján. A fajok meghatározását – a hitelesség kedvéért – a Debreceni Egyetem MÉK Természetvédelmi Állattani és Vadgazdálkodási Tanszékén végezték, Dr. Juhász Lajos irányításával.
A legnagyobb tömegű gyomortartalom 656 g volt, a legnagyobb tömegű hal egy 600 g-os, 41 cm-es süllő, míg a leghosszabb, egy 45 cm-es 457 g-os harcsa volt. A kárókatona számára nem okoz tehát problémát a testhossza felénél nagyobb halak elnyelése sem. Megállapítható továbbá, hogy a testalakulás szempontjából hengeres, illetve megnyúlt testűnek tekinthető (sodráskedvelő és könnyen elnyelhető) halfajok aránya 82% volt.
Meglepően magas volt a védett halak aránya, mind a fajszám (36%) mind a darabszám (26,5%) százalékos aránya tekintetében, és meglepően alacsony az inváziós halfajok aránya (lásd: táblázat és diagram). Sőt, az elfogyasztott halfajok tömegét tekintve a védett halak aránya az inváziós halfajok arányának a 7,5 szerese volt, míg az elfogyasztott darabszámot tekintve a 4,5-szerese. Tehát a kormorán vagy nem szívesen fogyasztja az inváziós kategóriába sorolt halfajokat, vagy ezek előfordulási aránya volt kisebb ebben a térségben. A keszegek – a becsült populációk méretét és a gyakoriságukat tekintve – szintén a vártnál jóval kisebb arányban kerültek kimutatásra.
A vizsgálatok alapján egyértelműen megállapítható, hogy a nagy kárókatona a szelektív táplálkozásával súlyos károkat képes okozni a védett halak populációiban, és az inváziós halfajok elleni biológiai védekezésre sem használható fel, ugyanis nem szívesen fogyasztja azokat. Kijelenthető tehát, hogy tévesek azok az állítások, amelyek szerint a nagy kárókatona az inváziós halak fogyasztásával jelentős ökológiai hasznot hajt. Ugyanezen okok miatt az is kijelenthető, hogy a gyomortartalom-vizsgálatok alapján a halfauna fajösszetételének megállapítására nem vonhatóak le érdemi következtetések.
Sajnos a védekezés szempontjából kevés eszköz adott, ami valójában hatékony és működőképes lenne a károkozás mérséklése érdekében. Az egyik kényszerszülte lehetőség a haltelepítések vonatkozásában a megfelelő állományszerkezet megválasztása, azaz olyan méretű halak telepítése, amelyekre már nem jelent potenciális veszélyt a madár. Az 500 g körüli vagy afölötti mérettartomány beszerzése azonban rendkívül gazdaságtalan. A riasztás a természetes vizeken igazából nem megoldás, egyenlő a probléma elodázásával, ezzel a témával egyébként egy másik írásomban foglalkozom viszonylag kimerítően. A károkozás csökkentésének egyetlen hatékony módja tehát a nagykárókatona-állomány szabályozása.
Az elfogyasztott halfajok kategóriák szerinti össztömegének a százalékos aránya
Az elfogyasztott halfajok kategóriák szerinti darabszámának a százalékos aránya
Az elfogyasztott táplálékhalak kategóriákba sorolt fajok szerinti százalékos aránya
A vizsgált nagy kárókatonák gyomrából azonosított halak
Halfaj
mennyiség
db
tömeg
tömeg
db
%
g
%
Egyéb halak
vörösszárnyú keszeg
1
0,8
25
0,3
bodorka
1
0,8
154
2
domolykó
5
4
63
0,8
dévérkeszeg
4
3,2
52
0,7
jászkeszeg
5
4
814
10,4
laposkeszeg
7
5,6
213
2,7
karikakeszeg
1
0,8
27
0,3
szilvaorrú keszeg
1
0,8
157
2
keszeg
10
8
190
2,4
keszegivadék
2
1,6
20
0,3
paduc
9
7,2
1562
19,9
küsz
13
10,4
42
0,5
balin
4
3,2
60
0,8
ivadék
7
5,6
14
0,2
11 faj, összesen:
70
56
3393
43,2
Haszonhalak
süllő
5
4
1327
16,9
kősüllő
2
1,6
449
5,7
csuka
3
2,4
376
4,8
menyhal
1
0,8
25
0,3
harcsa
6
4,8
1036
13,2
5 faj, összesen:
17
13,6
3213
40,9
Védett halak
selymes durbincs
1
0,8
88
1,1
bucók (magyar, német)
13
10,4
542
6,9
küllők
12
9,6
92
1,2
sujtásos küsz
1
0,8
9
0,1
szivárványos ökle
1
0,8
4
0,1
kurta baing
1
0,8
2
0
kárpáti márna
1
0,8
34
0,4
leánykoncér
1
0,8
378
4,8
11 faj, összesen:
31
24,8
1149
14,6
Inváziós halak
ezüstkárász
amurgéb
törpeharcsa
3 faj, összesen:
7
5,6
100
1,3
30 faj, mindösszesen:
125
100
7855*
100
*A vizsgálat során a jelzett mennyiségen túl 39 g azonosíthatatlan táplálék is előkerült.
Szivacs-tájak és multifunkcionális tógazdaságok
Klímaadaptáció a jövő mezőgazdaságában
A klímaváltozás már nem egy távoli fenyegetés, hanem a mindennapi gazdálkodást alapjaiban meghatározó valóság. A „Paradigmaváltás a halastavi vízgazdálkodásban” című konferencián Tornay Enikő, az Agrárközgazdasági Intézet (AKI) osztályvezető-helyettese döbbenetes meteorológiai adatokkal és jövőképekkel mutatta be, mi vár a hazai agráriumra. Előadása rávilágított, hogy a kérdés ma már nem az, hogy lesz-e kevesebb vizünk, hanem az, hogy okosabban tudunk-e bánni azzal, ami még megmaradt. A megoldást a szivacsszerű tájak kialakítása és a multifunkcionális halgazdaságok jelenthetik.
A vízgazdálkodás jövőjét és lehetőségeit alapvetően a hőmérséklet és a csapadék alakulása határozza meg. Tornay Enikő visszanyúlt az alapokhoz, és a legfrissebb kutatási adatokon keresztül vázolta fel azt a radikálisan átalakuló környezetet, amelyhez a magyar mezőgazdaságnak, és ezen belül az akvakultúrának alkalmazkodnia kell.
A számok könyörtelen valósága
A globális és hazai trendek egyaránt riasztóak. A NASA adatai szerint a globális felszíni hőmérséklet 1880 óta folyamatosan emelkedik, és 2024-re az eltérés az 1951-1980 közötti átlaghoz képest már elérte az 1,2 Celsius-fokot. A hazai mérések is ezt a drasztikus melegedést igazolják, a HungaroMet 1901 óta vezetett top 10-es listáján a legmelegebb időszakok szinte kivétel nélkül a 2020-as évekből kerülnek ki. Az első helyen a 2024-es esztendő áll, de a rekord aszálykárral sújtó 2022-es év is az ötödik, míg 2025 a hetedik legmelegebb év volt.
A csapadékhiány is egyre súlyosabb méreteket ölt. Ebből a szempontból a tavalyi a negyedik legrosszabb év volt. A legnagyobb problémát azonban nem is az egy-egy évben jelentkező hiány, hanem a folyamatosan halmozódó csapadékveszteség jelenti, amely megakadályozza a talaj vízkészleteinek pótlódását.
A jövőképek még ennél is komorabbak. A klímamodellek szerint 2100-ra Észak-Magyarországon az éves átlaghőmérséklet több mint 2 fokkal is megemelkedhet. Míg napjainkban a 30 fok feletti hőségnapok száma 25-40 nap körül mozog, a legpesszimistább előrejelzések szerint ez a század végére, egyes észak-magyarországi régiókban akár 197 napra is kitolódhat. A csapadék eloszlása is átrendeződik, míg Nyugat-Magyarország viszonylag jól ellátott maradhat és a Balaton északi részén akár csapadéktöbblet is jelentkezhet, az Alföld és Észak-Magyarország várhatóan súlyos problémákkal küzd majd. A Hortobágy térségében drasztikusan megnőhet az egymást követő száraz napok maximális száma.
Szivacsszerű tájak és az uniós irányelvek
Ezek a klímaváltozási folyamatok teljesen új vízgazdálkodási kihívásokat generálnak. Számolnunk kell az intenzív csapadékesemények okozta villámárvizekkel, a csökkenő beszivárgással, a talajvízszint süllyedésével és a megnövekedett párolgási veszteséggel. A kevesebb vízben a szennyeződések is jobban koncentrálódnak, és egyre élesebb vízbiztonsági feszültségek, úgynevezett versengő vízhasználatok alakulnak ki az ipar, a mezőgazdaság és a lakosság között. Mindezt már nem lehet lokálisan kezelni; vízgyűjtő szintű megoldásokra van szükség.
Az Európai Unió is felismerte a beavatkozás szükségességét. A Víz Keretirányelv, az Árvízvédelmi Irányelv és a természet-helyreállítási törekvések mellett a Közös Agrárpolitika (KAP) keretrendszere is egyre inkább a vizes élőhelyek támogatása és a szénmegkötés felé tolódik. A legújabb stratégiai irány a „vízreziliencia stratégia”, amely egy új fogalmat emelt be a köztudatba. A szivacsszerű tájak (sponge landscapes) koncepcióját. Ennek lényege a víz körforgásának helyreállítása, a lezúduló csapadék helyben tartása, a lefolyás lassítása és a többletvizek ideiglenes tározása.
Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, társadalmi és műszaki szintű beavatkozásokra egyaránt szükség van. Fontos lenne a nagyfogyasztókat érintő vízdíjak észszerűsítése, az élelmiszer-hulladék csökkentése, az infrastruktúra javítása, valamint a szennyvíztisztítás utáni újrafelhasználás és az esővízgyűjtés fokozása.
A halastavak sérülékenysége és technológiai kitörési pontjai
A mezőgazdasági vízfelhasználás két legnagyobb szegmense az öntözés és a halastavi vízfeltöltés. Míg mintegy 140 ezer hektárnyi öntözött terület átlagosan 1,5 köbméter vizet fogyaszt hektáronként, addig a mintegy 23 500 hektárnyi halastó vízigénye ennek többszöröse, nagyjából 8,6 köbméter hektáronként.
Tornay Enikő kiemelte, hogy a halastavak a klímaváltozás hatásainak fokozottan kitettek. Az enyhe telek kedveznek a kórokozók és kártevők elszaporodásának. A hőhullámok miatt a víz felmelegszik, ami felgyorsítja a halak anyagcseréjét, de egy ponton túl már nem tudják felvenni a táplálékot, az algavirágzás pedig oxigénhiányt és kényszerlehalászást idézhet elő. A csapadékhiány és a süllyedő talajvíz miatt zsugorodik az élettér, koncentrálódnak a szennyeződések, az extrém esőzések pedig kimoshatják a táplálékot a tóból. Ezen felül megjelenik a „terített asztal effektus”, ahogy a táj kiszárad, a környező ökológiai rendszer védett madarai és állatai a halastavakon keresnek táplálékot, komoly károkat okozva a termelőknek, akiknek a védekezési lehetőségeik erősen korlátozottak.
A technológiai fejlődés azonban itt is kínál megoldást. A recirkulációs akvakultúra rendszerek (RAS) alkalmazásával a vízfelhasználási hatékonyság akár a 90 százalékot is elérheti. Ezekben a zárt rendszerekben a vizet nem leengedik, hanem különböző kémiai és biológiai tisztítási folyamatokon keresztül visszaforgatják a termelésbe.
A multifunkcionális tógazdaságok
A hagyományos, kizárólag a haltermelésre fókuszáló modell egyre inkább korlátokba ütközik. A piaci nyomás, a feldolgozott és import halak iránti növekvő kereslet, a beruházási kényszer, valamint az egyre szigorodó társadalmi és környezeti elvárások mind abba az irányba mutatnak, hogy a hazai ágazatnak újra kell pozicionálnia magát.
A 21. század válasza erre a multifunkcionális tógazdaság. Ebben az új felállásban az élelmiszer-előállítás (a haltermelés) csupán az alapfunkció. Erre épülhetnek rá a turisztikai és társadalmi szolgáltatások, mint a horgásztatás, a vendéglátás és a vidékfejlesztés. Ennél is fontosabbak azonban a környezeti és ökoszisztéma-szolgáltatások. A biológiai sokféleség fenntartása, a zártkörű vizek kezelése, a tájképformálás és a víztározási funkció, amellyel a halgazdaságok érdemben hozzájárulhatnak a térségi vízhiány enyhítéséhez. A jövő feladata ezen ökoszisztéma-szolgáltatások tudományos kutatása és gazdasági értékelése, hogy a halastavak a magyar szivacs-tájak elismert és fenntartható bázisaivá válhassanak.
Tér és idő a vízellátásban
Szemléletváltás a vízelvezetéstől a megtartásig
Míg az ezredforduló környékén a magyar vízügyi ágazat legnagyobb kihívását az árvizek és a belvizek jelentették, ma egy egészen más, láthatatlan, ám annál pusztítóbb ellenséggel, a történelmi mértékű vízhiánnyal kell szembenéznünk. A „Paradigmaváltás a halastavi vízgazdálkodásban” című konferencián Gacsályi József, az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) főigazgató-helyettese drámai adatokkal és a „Vizet a tájba!” program bemutatásával világított rá arra, hogy miért van szükség azonnali cselekvésre és a hazai tógazdaságok technológiai megújítására.
A magyar vízügyi ágazatot gyakran éri az a kritika, hogy a jelenlegi kiszáradó tájakért a múltbéli, vízelvezetésre fókuszáló rendszerek a felelősek. Ahogy Gacsályi József előadásában rávilágított, a vízügy történelmileg mindig a társadalmi és gazdasági igényeket szolgálta ki: a létesítmények és üzemeltetési struktúrák korábban az ár- és belvízmentesítést tűzték ki célul. A 2000-es évek elején még a víztöbblet okozta a fő problémát. Mára azonban a vízháztartás egyensúlya drasztikusan felborult, a klímaváltozás pedig kikényszeríti a szakmai irányváltást és a meglévő rendszerek áthangolását.
Eltűnő vízkészletek és területi egyenlőtlenségek
Hazánk vízgazdálkodási adottságai rendkívül sebezhetőek. A magyar felszíni vízkészletek több mint 95 százaléka az országhatáron kívülről érkezik. Ez a hatalmas kitettség azt jelenti, hogy a vízgyűjtő területeken a határainkon túl történő beavatkozások közvetlenül és hátrányosan érinthetik a hazai vízellátást. A rendelkezésre álló víz ráadásul országon belül is szélsőségesen oszlik el, 75 százaléka a Duna, míg mindössze 25 százaléka a Tisza vízgyűjtőjére esik. Nem véletlen, hogy az Alföld és a Tisza-völgy a leginkább szárazságnak kitett terület. A hosszú távú trendek riasztóak. A Tisza mentén az elmúlt 60 év átlagához viszonyítva a 2010-től számított időszakban több mint 20 százalékos felszíni vízkészlet-csökkenés tapasztalható. Még kritikusabb a helyzet a nyári kisvizes állapotok idején. Az augusztusi 80 százalékos tartósságú vízhozamok – amelyek az ökológiai vízigények mederben tartásához elengedhetetlenek – egyre kevesebb „szabad”, azaz hasznosítható vízkészletet hagynak a gazdálkodóknak. Ma már nem csupán éves aszályokról, hanem éveken átnyúló, halmozódó csapadékhiányról beszélünk. 2021 januárja óta napjainkig mintegy 1400 milliméteres országos átlagos csapadékhiány halmozódott fel, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy az elmúlt öt évből egy teljes évnyi csapadék hiányzik. Ez a felszín alatti vizekben is megmutatkozik, a talajvízkészletből országosan közel 13 köbkilométer víz hiányzik, ebből 8 köbkilométer kizárólag a Tisza vízgyűjtőjéről.
A legnagyobb akadály a terület hiánya
Erre a vészhelyzetre ad választ az OVF „Vizet a tájba!” programja, amelynek alapelve egyszerű: a vízzel térben és időben ott és akkor kell gazdálkodni, amikor az rendelkezésre áll. A folyókon gyorsvonatként átrobogó árhullámokból minél több vizet kell visszatartani. Bár a települések és a lakosság védelme érdekében az árvízvédelmi rendszereket továbbra is fenn kell tartani, az egykori ártereken, a jelenleg mezőgazdasági művelés alatt álló területeken teret kell biztosítani a víznek. Gacsályi József rámutatott, hogy a vízügyi ágazat legnagyobb problémája jelenleg a területhiány.
A vízügy eddig is végzett vízmegtartást, de csak a saját csatornáinak szűk keresztmetszetében. A megoldás az integráció, a vízszolgáltatási egységek hatásterülete több mint 15 ezer négyzetkilométer, ami az ország területének 16 százalékát jelenti. E rendszerek egész éves működtetésével hatalmas víztömegeket lehetne a tájban tartani. Vannak azonban olyan térségek – mint a Duna-Tisza közi homokhátság vagy a Nyírség –, ahová a vizet nem lehet gravitációsan eljuttatni, oda fel kell vinni. Erre a célra jelenleg is több mint 90 milliárd forint értékben futnak projektek, amelyek várhatóan 2029-ig fejeződnek be.
Eredmények és a gazdálkodói összefogás
A szemléletváltás már a gyakorlatban is megindult. Az OVF egy online felületet nyitott, ahol a tulajdonosok területeket ajánlhatnak fel vízmegtartási célokra. Eddig közel 28 ezer hektár felajánlás érkezett, amelyből 4100 hektárt már fizikailag is be tudtak vonni. Ezt a folyamatot erősíti az agrártárca vizes élőhelyek kialakítását támogató pályázata is, amely 15-20 ezer hektár bevonását teheti lehetővé. Kiváló példa az együttműködésre a Tiszalök térségében megvalósult kísérleti projekt. Itt egy korábbi árvízvédelmi fejlesztés kiegészítéseként, intenzív mezőgazdasági területek téli elárasztását kezdték meg a gazdálkodókkal egyeztetve. A mintegy másfél millió köbméter betáplált víz fele bizonyíthatóan a felszín alatti vízkészletekbe raktározódott, pozitív hatást gyakorolva a későbbi mezőgazdasági termelésre. Az azonnali beavatkozásokhoz a jogszabályi háttér is alkalmazkodik. A vízgazdálkodási törvény módosításával a vízmegtartás állami alapfeladattá vált.
Emellett a belvízvédekezés szabályai is változtak, a védelemvezetők felhatalmazást kaptak arra, hogy 15-30 napig a területen tartsák a belvizet, amennyiben az nem veszélyeztet lakóingatlant vagy épített környezetet. Kihívást jelent ugyanakkor a finanszírozás, hogy míg az öntözővíz költségeit az állam átvállalja, az ökológiai célú, területi elárasztások vízigényének finanszírozása (például a szivattyúzás áramköltsége) egyelőre nincs beépítve a költségvetésbe.
A tógazdaságokban rejlő 300 millió köbméter
A vízügyi ágazat a saját üzemrendjét is áthangolja, műtárgyakat zárnak el, csatornákat töltenek fel a vízmegtartás érdekében. Ebben a folyamatban a tógazdaságoknak kulcsszerepük van, hiszen az ágazat mintegy 300 millió köbméteres tározási kapacitással rendelkezik. Hogy ezt kontextusba helyezzük, ez az érték meghaladja a Tisza-tó maximális, 250 millió köbméteres üzemvízszintjét. A halgazdálkodási törvény is előírja, hogy a hasznosítást a vízgazdálkodási feladatokkal összehangolva kell végezni. Gacsályi József szerint elengedhetetlen a megszokott technológiák felülvizsgálata, meg kell oldani a gravitációs befogadáshoz szükséges vízszintek tartását a befogadó csatornákban anélkül, hogy a vizet egyszerűen leeresztenék. Meg kell találni a lehalászáskor elengedett vízkészletek másodlagos hasznosítási lehetőségeit, és kiemelt figyelmet kell fordítani az iszapkezelésre, amely a vízminőség és a tározási térfogat szempontjából is kritikus. Okos vízgazdálkodással ki lehet használni azokat az időablakokat, amikor lokális csapadék miatt csökken az öntözési igény, így az érkező víz a tógazdaságokba irányítható ahelyett, hogy elhagyná az országot.
Új egyensúlyt kell teremteni
Az ár- és folyószabályozás előtti állapotok visszaállítása ma már lehetetlen, de nem is cél. Azonban a meglévő rendszerek újrahangolása, a vízvisszatartás előtérbe helyezése és a vízügy, valamint az agrárium szoros stratégiai együttműködése a túlélést jelentheti. A víz nem ellenség és nem pusztán termelési eszköz, hanem olyan felbecsülhetetlen érték, amellyel térben és időben okosan kell sáfárkodni.
Megjelent a HALÁSZAT szaklap áprilisi száma!
Tavaszi lendülettel és rengeteg új szakmai inspirációval hozunk friss híreket a magyar akvakultúra világából! A megújult folyóiratunk legújabb száma ismét izgalmas, mélyreható és elgondolkodtató témákkal várja az olvasókat.
Miről olvashat az áprilisi lapszámban? Íme egy kis ízelítő a tartalomból:
💧 A víz mint stratégiai erőforrás – Cikkeink körbejárták a halastavi vízgazdálkodás kérdését, fókuszban a túlélés és versenyképesség zálogával , a vízellátás tér- és időbeli kihívásaival , valamint a „szivacs-tájakkal” és a multifunkcionális tógazdaságokkal.
💶 Piaci trendek és számok – Részletes AKI elemzésből tájékozódhatnak az olvasók az ágazat legfrissebb adatairól.
🦅 A kormorán-kérdés – Részletes áttekintést adunk az európai kormorán-kezelési keretrendszerről, emellett bemutatjuk a nagy kárókatona táplálkozásának felső-tiszai vizsgálatát is.
🔬 Nemzetközi csúcstechnológia – Szakmai tanulmányúton jártunk, melynek során az intenzív akvakultúra és a csúcstechnológia legújabb gyakorlati alkalmazásait vizsgáltuk Németországban.
🐟 Őshonos halaink védelme – Beszámolunk a kecsege magyarországi fajmegőrzési tervéről tartott ágazatközi szakmai tanácskozásról, valamint az őshonos lápi halfajok megőrzését célzó lépésekről.
🌍 A világ akvakultúrájának ébredő óriása – Betekintést nyújtunk abba, hogyan fejlődik India akvakultúrája, és miként válik a vidékfejlesztés hajtóerejévé.
🩺 Halegészségügy érthetően – Ismertetjük a halak szívével, vérével, vérkeringésével és az ezekkel kapcsolatos betegségekkel kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat.
🏅 Történelmi érdekességek – Folytatódik a magyar halgazdálkodási ágazat kitüntetéseit és kitüntetettjeit bemutató izgalmas sorozatunk a 2. résszel.
A sornak pedig még nincs vége, további tartalmak a megújult, immár 50 oldalas szaklapban, mely letölthető a MA-HAL honlapjáról is.
Ha Ön elkötelezett a magyar akvakultúra és halászat fejlődése iránt, és fontosnak tartja az ágazati érdekképviseletet, akkor tagja a MA-HAL-nak. Így a HALÁSZAT szaklap az Öné, példánya havonta a postaládájába érkezik. Ha szeretne előfizetni munkatársai számára is, vagy egyéb okból érdeklődik az ágazat iránt, előfizethet a magazinra:HALÁSZAT Előfizetés
A HALÁSZAT ágazati szaklap 2026. áprilisi száma lapozható pdf formátumban:
A kárókatonák hatása az EU halászatára és akvakultúrájára
Szerkesztő: Dr. Jung Ivett
Az Európai Parlament 2008-ban európai kormoránkezelési terv elfogadását szorgalmazta, hogy minimalizálják a kormoránok halállományokra, halászatra és akvakultúrára gyakorolt egyre növekvő hatását. Ezt a kérést a Parlament 2018-as és 2022-es akvakultúrára vonatkozó állásfoglalásaiban is megismételte. Hasonlóképpen, a Tanács 2025. szeptemberi és októberi ülésein több tagállam sürgette az Európai Bizottságot, hogy koordinálja a kárókatona-populációk uniós szintű kezelését. A Bizottság 2025 októberében strukturált párbeszédet folytatott a tagállamokkal. Ezzel összefüggésben a Bizottság frissített iránymutatást tett közzé a madárvédelmi irányelv szerinti eltérések alkalmazásáról. 2025 novemberében az Európai Belvízi Halászati és Akvakultúra-tanácsadó Bizottság közzétette ennek végleges keretét. A kezdeményezés célja a kormorán kedvező védettségi állapotának fenntartása, miközben védi a halfajokat és az akvakultúra-halgazdaságokat.
Európában a leggyakoribb faj a nagy kárókatona (Phalacrocorax carbo), amelynek két alfaját különböztetjük meg: az „atlanti” carbo alfajt, amely tengerparti sziklákon fészkel, valamint a „kontinentális” sinensis alfajt, amely szárazföldi belterületen, továbbá a tengerparti területeken egyaránt honos, és jellemzően fákon fészkel. A kárókatona vonuló madár, de a vonulási távolságok rendkívül változóak, egyes példányok csupán 100 kilométert tesznek meg dél felé, míg mások a Földközi-tengert is átszelve egészen Észak-Afrikáig repülnek. Az elmúlt évtizedekben a sinensis alfaj vándorlásának következtében új kolóniákat alapított Európa nagy belvízi tavain és vizes területein. A madarat a 19. és a 20. század elején a halállományokban okozott jelentős károk miatt kíméletlenül üldözték, kolóniáit szisztematikusan pusztították. Az 1960-as évek elejére a fő szaporodási területein (Hollandia, Németország, Dánia, Svédország és Lengyelország) a költőpárok száma 3500–4300 párra csökkent. Az 1979-es uniós madárvédelmi irányelv által biztosított védelem nyomán az állománya 1970 és 2000 között látványosan megnőtt. Az öt fő szaporodási országban az átlagos éves populációnövekedés az 1980-as években 18 százalékos volt.
A tagállamoknak hatévente jelentést kell benyújtaniuk a madárvédelmi irányelv 12. cikke alapján a védett fajok populációjának állapotáról, az ezzel kapcsolatos információkat ezután a Bizottság teszi közzé. A legutóbbi, 2020-ban kiadott jelentés a 2013–2018-as harmadik jelentéstételi ciklus eredményeit tartalmazza, mely szerint az EU27-ben körülbelül 253 ezer költőpár és mintegy 549 ezer telelő madár volt. Bár a 2000-es években az összeurópai populáció növekedése némileg stabilizálódott, a legfrissebb nemzeti adatok arra utalnak, hogy a balti régió költőpopulációja ismét jelentősen, mintegy harmadával nőtt a 2013-2018-as időszakhoz képest. Ez a gyarapodás különösen Svédországban és Észtországban volt kiemelkedő, amivel a nyolc balti uniós tagállam költőpárjainak száma elérte a 245 ezret.
Hatás a halászatra és az akvakultúrára
A kárókatonák táplálkozása hatalmas gazdasági terhet ró az ágazatra. Az Európai Belvízi Halászati és Akvakultúra Tanácsadó Bizottság (EIFAAC), az Európai Akvakultúra-termelők Szövetsége (FEAP) és az Európai Horgászszövetség (EAA) közös becslései szerint a kárókatonák 2023-ban és 2024-ben több mint 350 millió eurós kárt okoztak az európai akvakultúrának és a rekreációs halászatnak. A közvetlen halfogyasztás mellett a veszteségek magukban foglalják a madarak által okozott sérülésekből és fertőzésekből származó közvetett károkat is, amelyek az érintettek szerint már a tógazdaságok jövedelmezőségét veszélyeztetik. A probléma a part menti tengeri halászatot is drasztikusan érinti. Észtországban például a part menti költőpopuláció éves halfogyasztását 16 ezer tonnára becsülik, ami nagyjából megegyezik a part menti halászat teljes fogási mennyiségével. Különösen aggasztó a balti tőkehalállományok jelenlegi állapota, amelyek a túlhalászás és a környezeti stresszfaktorok miatt elérték minden idők legalacsonyabb állománylétszámát, ezért a fajra irányuló halászatot leállították. Tudományos kutatások becslései szerint a Balti-tenger dániai részén a kárókatonák évente 15 millió tőkehalat fogyasztanak, míg a tőkehal teljes utánpótlása jelenleg évi 4 és 17 millió közöttire becsülhető. Emellett a folyóvizekben történő táplálkozásuk jelentősen csökkentheti az olyan vadon élő halfajok állományát is, mint a pérhal, a lazac, a pisztráng és az angolna.
Madárvédelmi irányelv
A kárókatona az 1979-es uniós madárvédelmi irányelv értelmében szigorúan védett faj, amely előírja a madarak szándékos zavarásának, befogásának vagy megölésének, valamint fészkeik és tojásaik elpusztításának általános tilalmát. A faj nem szerepel az irányelv II. mellékletében, amely a vadászható fajokat sorolja fel. Ugyanakkor az irányelv 9. cikke lehetőséget ad a tagállamok számára, hogy eltérjenek a védelmi státusztól, ha a madarak súlyos károkat okoznak, vagy valószínűleg súlyos károkat fognak okozni. A statisztikák alapján a leggyakoribb engedélyezett intézkedés a madarak kilövése, amelyet a befogás, majd a zavarás és a fészkek elpusztítása követ; ezeket az eltéréseket (derogációkat) az esetek 78 százalékában a „súlyos károk megelőzése” jogcímen hagyják jóvá. A tagállamok rendkívül eltérő módon alkalmazzák a derogációkat: Dánia például a fészkek és tojások elpusztítására összpontosít a költési területeken, míg Franciaország az eljárás keretében, évente akár 30 ezer madarat is kilőhet a telelő populációból.
Példák a 9. cikk végrehajtására kiválasztott tagállamokban és régiókban
Dánia: A madarak számának drasztikus növekedése miatt már 1992-ben nemzeti tervet vezettek be, amelynek legújabb verziója a 2022-es. A védekezés fókuszában a költőpopulációk szabályozása áll, például a tojások olajozásával és a fészkek elpusztításával, ugyanakkor az intézkedések nem érintik a főként Norvégiából és Svédországból érkező telelő madarakat. A tervért a dán környezetvédelmi ügynökség felel, míg a dán természetvédelmi ügynökség helyi egységei kezelik az állami tulajdonú területeken található költőkolóniákat.
Svédország: Bár létezik egy nemzeti iránymutatás, a tényleges döntéseket és a regionális kezelési terveket, amelyek a madarak kilövését vagy a tojások olajozását is engedélyezhetik, a megyei önkormányzatok határozzák meg. Például Västernorrland megyében 800 kormorán, azaz a megye populációjának 5 százaléka kilőhető, vagy Gäveleborg megyében a védelmi célú vadászatot kifejezetten a madarak lelövése, a tojások szúrása és a tojások olajozása formájában határozzák meg.
Franciaország: Egy 2025. február 24-i rendelet határozza meg azt a keretet, amely alapján a francia megyék eltéréseket engedélyezhetnek. Európában itt lövik ki a legtöbb kárókatonát, évente több mint 30 ezer példányt. A megyék a telelő populáció akár 30 százalékának kilövésére is adhatnak kvótát a veszélyeztetett halpopulációk és a halgazdaságok védelme érdekében (utóbbiak esetében maximum 10%), de mivel a védett carbo alfajt nehéz a másiktól megkülönböztetni, nyolc part menti megyében tilos a vadászatuk.
Németország: A szövetségi természetvédelmi törvény (45. cikk) az állami kormányoknak jogot biztosít a kivételek szabályozására, és minden német tartomány elfogadott egy kormoránrendeletet. Kiemelkedő példák ezek közül Mecklenburg-Elő-Pomeránia, Schleswig-Holstein és Baden-Württemberg. Utóbbi részt vesz egy nemzetközi kormoránkezelési projektben is a Bodeni-tónál, amelynek keretében drónok segítségével olajjal permetezik be a tojásokat, hogy azok ne keljenek ki. 2024. március 12-én a CDU/CSU parlamenti frakciója előterjesztett egy nemzeti kormorán-cselekvési tervre vonatkozó indítványt, amely az ország egész területén egységes megközelítést támogat. A frakció ezzel hivatkozott az Európai Parlament által uniós szinten elfogadott hasonló álláspontra. Az ilyen terv iránti igényt azonban a német környezetvédelmi bizottság többsége elutasította, egyes ellenzők teljesen elutasították a vadászat révén történő populációszabályozást, mások pedig úgy vélték, hogy valódi megoldások csak uniós szinten érhetők el.
Olaszország: Az 157/92 nemzeti törvény a régiókra ruházza a kivételek kezelésének felelősségét. Számos régió, köztük Emilia-Romagna, Liguria, Lombardia, Piemonte (Cuneo tartomány), Veneto és Friuli Venezia Giulia él ezzel a lehetőséggel. Emilia-Romagna például az akvakultúra-telepek védelmét tűzte ki célul, és felsorol számos nem halálos, riasztó eszközt, amelyek alkalmazása után csak akkor engedélyezett a célzott leölés, ha a regionális tanács meggyőződött arról, hogy ezek a nem halálos intézkedések nem elegendőek a súlyos károk megelőzéséhez. A terv meghatározza a téli időszakban leölhető madarak maximális számát is: az előző télen regisztrált populáció 10 százaléka.
Az Európai Belvízi Halászati és Akvakultúra Tanácsadó Bizottság (EIFAAC) kárókatona-állománykezelési terve
Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) égisze alatt működő, 38 tagot számláló EIFAAC 2025 novemberében tette közzé az európai kárókatona-állománykezelési terv (CMP) keretrendszerét, egy uniós társfinanszírozású projekt eredményeként. A dokumentum hangsúlyozza, hogy a jelenlegi enyhítő intézkedések nagyrészt sikertelenek voltak, a madarak száma folyamatosan növekszik, és a derogációk tagállami alkalmazása egyenlőtlen. A kidolgozott keretrendszer öt lépésben összesen 37 konkrét intézkedést fogalmaz meg, amelyek tudományos referenciaértékeken alapulnak. A terv ötvözi a nem halálos elrettentő módszereket (például akusztikus és vizuális riasztók, védőhálók alkalmazása) a célzott halálos kontrollmódszerekkel (például tojások olajozása vagy szabályozott kilövés). A kezdeményezés célja, hogy tudományos alapokon nyugvó, kiegyensúlyozott útmutatást nyújtson, amely fenntartja a kárókatona kedvező védettségi állapotát, miközben megvédi a halfajokat és biztosítja az akvakultúra-termelés fenntarthatóságát.
Álláspontok
A kárókatonák jövőbeli kezelésével kapcsolatban éles véleménykülönbségek tapasztalhatók. A Birdlife International és mintegy 35 további környezetvédelmi civil szervezet (köztük a Wetlands International) határozottan elutasítja az összeurópai állománykezelési tervet. Érvelésük szerint a populáció ritkítása tudományosan nem bizonyított megoldás a helyi konfliktusok kezelésére, és úgy vélik, hogy a jelenlegi derogációs rendszer elegendő rugalmasságot biztosít. Ezzel szemben az Európai Akvakultúra-termelők Szövetsége (FEAP) az összehangolt európai fellépés mellett érvel, rámutatva egyetlen kárókatona magas, napi mintegy 500 grammos halfogyasztására, ami a hatalmas populációval párosulva jelentős gazdasági károkat eredményez. A politikai döntéshozók szintjén, az AGRIFISH 2025. szeptemberi és októberi ülésein Svédország és több másik tagállam (köztük Észtország, Finnország és Lengyelország) hivatalosan kérte az Európai Bizottságot, hogy vegye fel a fajt a vadászható madarak listájára, és az EIFAAC-terv alapján hangolja össze az uniós állománykezelést. Jessika Roswall környezetvédelmi biztos elismerte, hogy a derogációs rendszer bürokratikus és gyakran elégtelen a helyi problémák kezelésére, ezért ígéretet tett az iránymutatások frissítésére és strukturált párbeszédet kezdeményezett. A biztos azonban jelezte, hogy a vadászhatóvá tétel önmagában nem jelentene megoldást, mivel a költési időszakban szükséges beavatkozásokhoz – mint a tojások olajozása – továbbra is derogációkra lenne szükség.
Ez a cikk az Európai Parlament Kutatószolgálatának a kárókatonák uniós halászatra és akvakultúrára gyakorolt hatásairól szóló, 2026-ban közzétett hivatalos tájékoztató dokumentuma alapján készült. A dokumentumban kifejtett vélemények nem tekinthetők a Parlament hivatalos álláspontjának.
Forrás: European Parliamentary Research Service, Impact of cormorant predation on EU fisheries and aquaculture, Frederik Scholaert, Members’ Research Service Published: January 2026, Document number: PE 782.619
A halastavak képezik a globális akvakultúra alapját
SZERZŐ: Manfred Klinkhardt Összeállította: Dr. Váradi László, Dr. Bozánné Dr. Békefi Emese
Az Eurofish Magazin 2025. évi februári számában jelent meg dr. Manfred Klinkhardt halászati biológus írása, amelyben átfogó képet ad arról, milyen szerepe van a tógazdálkodásnak a világ akvakultúrájában. A cikk jól szolgálja a tógazdálkodás szélesebb körben történő megismertetését, hiszen a tavi haltermelés sajátosságait és jövőbeni lehetőségeit még az európai akvakultúra szektor szereplői, illetve döntéshozói sem ismerik elfogadható mértékben. A cikket ezúttal magyar nyelven tesszük közzé, megjegyezve, hogy a Halászat szaklap következő számában részletesebben foglalkozunk azzal, hogyan illeszkedik az európai és a magyar tógazdálkodás az akvakultúra globális fejlődési tendenciáihoz, illetve milyen kölcsönhatások érvényesülnek az európai és más régiók tógazdálkodása között.
Az akvakultúrát gyakran kritizálják annak ellenére, hogy elengedhetetlenül hozzájárul az élelmiszer-ellátáshoz. Sok vád azonban alaptalan, mivel az ágazat rendkívül dinamikusan változik, és egyes kritikák már régóta irrelevánssá váltak. Ez különösen igaz a földkerekség különböző pontjain működő tógazdaságokra, amelyek a világ akvakultúra-termelésének nagy részét adják. A tógazdaságok őrzik egy régió kulturális értékeit, védik a természetet, kompenzálják az éghajlatváltozás hatásait és rekreációs szolgáltatásokat nyújtanak.
A közvélemény az akvakultúra képét sok esetben a tengeri úszóhálós ketrecekkel azonosítja, mint amilyenek például a norvégiai lazacfarmon találhatók. Ez alapvetően nem hibás kép, de a valóság teljesen más, mert a globális akvakultúra-termelés nagy részét a különböző tógazdaságok adják. A 2022-es globális akvakultúra-termelés 94,4 millió tonnájából (élő súlyban kifejezve, algák és vízi növények nélkül) 59,1 millió tonna, vagyis csaknem kétharmada a tengerektől távolabb működő haltermelő létesítményekből származik. E létesítményekben megtermelt vízi élőlények értéke 295,7 milliárd USD volt 2022-ben. A halak teszik ki a tengerektől távolabb folyó akvakultúra-termelés csaknem 90 százalékát (89,7%), a halakat követik a rákfélék, főként a garnélák (8,7%). A tengerpartoktól távolabbi, elsősorban édesvizek hasznosításán alapuló akvakultúra számos módszert és technológiát alkalmaz, amelyek intenzitása jelentősen eltérő, és gyakran más gazdasági tevékenységekkel kombinálják azokat. Bár nincsenek megbízható felmérések és egyértelmű adatok a hagyományos tavi termelés részarányáról, okkal feltételezhető, hogy a mesterséges tavakban történő haltermelés még mindig a legelterjedtebb módszer a globális akvakultúrában.
Ezt támasztja alá kínai kutatók nemrégiben közzétett tanulmánya is, amely műholdfelvételek elemzésével vizsgálta a halastavak globális eloszlását. Ezen értekezés szerint a világ szárazföldi területein folytatott akvakultúra 89,1 százaléka Ázsiában található. A tógazdaságok háromnegyede (75,6%) egy 30 km széles partmenti sávba koncentrálódott. Ez az eredmény összhangban van a FAO akvakultúra-statisztikáival, és aláhúzza a tavi haltermelés hatalmas gazdasági, ökológiai és társadalmi jelentőségét az érintett régiókban és azon túl. A tógazdálkodás jelentős mértékben hozzájárul az akvakultúra-termékek iránti kereslet és kínálat közötti meglévő szakadék megszüntetéséhez. A tógazdaságok munkahelyeket teremtenek és jövedelmet generálnak, így fontos szerepet játszanak a fejlődő országok feltörekvő gazdaságainak szegénység elleni küzdelmében. A tógazdálkodás pozitív hatását tovább erősíti az a tény, hogy sok tóban olyan halfajokat termelnek, amelyek alacsony trofikus szinten táplálkoznak és kiegészítő takarmányozás nélkül is extenzív körülmények között termelhetők. Például 2022-ben a globális akvakultúra-termelés több mint fele (51,5%) indiai és ázsiai pontyokból (összesen 31,8 millió tonna) és közel 11 százaléka harcsa fajokból (6,6 millió tonna) származott. A halastavakban olyan jól exportálható fajokat is termelnek, amelyekre nagy a kereslet a világ más részein. Gondoljunk csak a harcsa fajokra, mint a pangáziusz vagy a tilápia és más sügérfélék, amelyek részesedése a globális akvakultúra termelésből 10,6 százalék (6,549 millió tonna) volt 2022-ben. A garnélarákot és más rákféléket elsősorban brakkvízzel vagy tengervízzel táplált tavakban termelik.
A halastavakat évszázadok óta sikeresen használják
A tavi haltermelés a világ legelterjedtebb akvakultúra-rendszere. A tavakat főképpen édesvízzel töltik fel, de egyes régiókban brakkvízzel vagy tengervízzel táplált halastórendszerek is működnek. A tógazdaságok a kisméretű, tisztán gravitációs vízellátású rendszerektől a jól szabályozott vízgazdálkodással rendelkező nagyüzemi gazdaságokig sokféle tórendszert foglalnak magukba. A legegyszerűbb esetekben rizsföldeket vagy gátakkal határolt természetes víztesteket használnak haltermelésre. A földmedrű tavak többsége azonban a tengertől távolabbi területeken található, és talajkitermeléssel, illetve töltések építésével hozták létre azokat. Az így kialakított földmedrű tavak rézsűit (kis méretű tavak fenekét is) esetenként beton- vagy műanyag borítással látták el, hogy elősegítsék a víz visszatartását. A tavak vízellátása felszíni vízfolyásokból, kutakból vagy csapadékvízből történik. Az extenzív gazdálkodású tavak különösen környezetbarátok, mivel számos állat- és növényfajnak nyújtanak menedéket.
A halastavakat évezredek óta használják élelmiszer-termelésre. Úgy tartják, hogy a kínaiak már 4000 évvel ezelőtt megépítették az első halastavat. Innen a technológia Mezopotámián keresztül került a Földközi-tenger térségébe, és gyorsan elterjedt a Római Birodalomban. Az tavi haltermelés ötletét elsősorban a közép-európai kolostorok hasznosították, amelyek azután főként a ponty háziasításához járultak hozzá.
A tavi haltermelés azonban több évszázados története ellenére korántsem elavult vagy idejétmúlt, mivel rendkívül sikeresnek bizonyult és azóta is számos előnnyel jár. A tó építése viszonylag egyszerű és olcsó, karbantartása pedig nem igényel nagy erőfeszítéseket. Ez különösen igaz az extenzíven hasznosított tavakra, amelyek néha akár önfenntartóak is lehetnek. Szinte zárt anyag- és energiaforgalmukkal a természetes ökoszisztémákhoz hasonlítanak, lehetővé téve a halfajok számára, hogy a tóban termelődő természetes táplálékot fogyasszák. Mivel azonban ez a természetes táplálékforrás általában korlátozott, az ilyen extenzív rendszerek termelékenysége ennek megfelelően alacsony. Az extenzív gazdálkodás elve az alacsony bemenet (input), alacsony kibocsátás (output), amelynek alkalmazása mindenhol működik, ahol elegendő tóterület áll rendelkezésre, vagy a termelés csak egy szűkebb igény kielégítését szolgálja. Ha nagyobb a hal iránti kereslet, a tó termelékenysége a gazdálkodás intenzívebbé tételével növelhető, ami általában külső takarmány felhasználását jelenti. Ez a megnövelt input egy arányosan magasabb kibocsátást tesz lehetővé.
Bár a halastavak más akvakultúra-rendszerekhez képest viszonylag könnyen karbantarthatók, a tógazdák nem kerülhetnek el bizonyos tisztítási és karbantartási feladatokat. Ez főként az elhalt plankton és vízi növények, takarmánymaradékok és halak ürüléke miatt az idő múlásával, a tófenékre kiülepedő iszap eltávolítását jelenti. Extenzív, természetszerűen működtetett tavakban ezeket a szerves hulladékokat a mikroorganizmusok szinte teljesen lebontják és visszajuttatják a rendszer belső tápanyag-körforgásába. Azonban az intenzívebben működtetett halastavakban a „természetes szolgáltatást végző” mikroorganizmusoknak egyre nehezebb megbirkózniuk ezzel a feladattal, ezért az embernek kell beavatkoznia és eltávolítania az iszapot. Ellenkező esetben a tavak mélységüket veszthetik, növényzettel benőhetnek és feltöltődhetnek. Ez a sorsa azoknak a földmedrű halastavaknak, amelyeket nem tartanak karban rendszeresen. A tavak feltöltődése, illetve feliszapolódása azonban nemcsak a haltermeléshez szükséges víztér elvesztését eredményezi, hanem számos állat- és növényfaj számára biológiailag fontos menedékek és élőhelyek eltűnését is. A tavak hasznosan hozzájárulnak a gyakorlati természetvédelemhez! Ez figyelmeztetés azoknak a természetvédőknek, akik úgy gondolják, hogy ezeket az élőhelyeket megőrizhetik, ha lemondanak a tavak halas hasznosításáról.
Termelésorientált, mégis természetközeli
A földmedrű halastavakra azt mondhatjuk, hogy azok ember alkotta természeti terek. Ez azonban azt is jelenti, hogy nyitott rendszerekként számos külső hatásnak vannak kitéve, amelyek teljesen vagy részben kívül esnek a tavi gazdálkodó ellenőrzési körén. Példák erre a hőmérséklet és a csapadék, valamint a víz oxigéntartalma, vagy a kormoránoktól a vidrákig terjedő ragadozók által okozott veszteségek. Ezeket bizonyos műszaki beavatkozásokkal, például tólevegőztetők alkalmazásával vagy hálóborításokkal lehet megakadályozni, illetve csökkenteni, ám ezek költségesek és gyakran a tavak mérete korlátozza a megvalósításukat. A klasszikus tavi haltermelés általában nem alkalmaz speciális vízkezelési módszereket. Ez azonban többnyire nem így van az új és modern tórendszerek esetében, mivel a berendezések gyakran előfeltételei az engedély megszerzésének. A halastó működtetéséhez szükséges engedélyekre vonatkozó szabályozási követelmények jelentősen szigorodtak, mind Európában, mind a világ más részein. A környezetvédelmi és vízügyi szabályozások ma sokkal fontosabb szerepet játszanak, mint néhány évvel ezelőtt. A megnövekedett követelmények miatt a régebbi tógazdaságokat is gyakran modernizálják és látják el a szükséges gépekkel és berendezésekkel.
A tavi akvakultúra-termelés műszaki fejlesztése, illetve innovációja mindenütt előnyösnek bizonyul, ahol hozzájárul a termelési hatékonyság javításához és a környezeti hatások csökkentéséhez. Néhány évvel ezelőtt a környezeti szempontok figyelembevétele még alig játszott jelentős szerepet a kínai akvakultúrában. Ez mára hatásos módon megváltozott. Kína számos tartományában csatornahálózatokat építettek a tavak környékén, hogy a tápanyagokban gazdag elfolyó vizet összegyűjtsék és kezelés céljából mesterséges vizes élőhelyekre irányítsák. Ezt az ötletet más országok is átvették és megvalósították, a többi között Vietnám, Kolumbia, Mexikó, Üzbegisztán, Banglades és Egyiptom. Egyes esetekben az ilyen integrált rendszerek akár halgazdálkodási klaszterek vagy vízi rekreációs parkok kialakulását is megalapozta, ahol a vizet nemcsak megosztják és tisztítják, hanem a haltermelők és más érintett vállalkozások is együtt tudnak működni. Ilyen komplexumokban általában egy közös menedzsment csapat veszi át a termelési folyamatok koordinálását és felügyeletét, ami segít csökkenteni a költségeket, a szinergiák megteremtését, illetve elősegíti a fenntartható infrastruktúra-beruházások megvalósítását. Az ázsiai tógazdaságok korántsem mind primitív, régimódi rendszerek, hanem fokozatosan a hal- és garnélarák-termelés legkorszerűbb komplexumaivá fejlődnek.
A politikailag motivált „zöldebbé tétel” koncepciója is illeszkedik a helyileg koordinált környezetjavítási programokba, amelyek lassan nemzetközi jelentőségű trenddé fejlődnek. Ennek a színes mozaiknak egyik eleme a tavi haltermelés folytatásához szükséges engedélyek szigorúbb szabályozása. Az engedélyek kiadásánál a korábbiaktól eltérően a vízi erőforrások hasznosításának fenntarthatóságát kiemelten értékelik. A potenciális befektetőknek tudomásul kell venniük, hogy a környezet- és természetvédelmi szempontokat ugyanolyan komolyan kell venni, mint a gazdasági érdekeket. Ez elkerülhetetlenül oda vezet, hogy meg kell fontolni, hogyan lehet az akvakultúra-tevékenységeket jobban integrálni a helyi struktúrákba, környezetileg és társadalmilag felelősségteljesebb módon.
Modern tavi haltermelési módszerek
Bizonyos szempontból a tógazdálkodásnak Ázsiában sokkal nagyobb esélye van a társadalmi elfogadásra, mint Európában. Egyrészt az ottani emberek régóta ismerik a tavi haltermelést és értékelik annak az élelmiszer-termelésben betöltött szerepét. Másrészt a halastavak gyakran szorosan kapcsolódnak más tevékenységekhez, különösen a mezőgazdasághoz, így élelmiszer-ellátás szempontjából előnyeik mindenki számára nyilvánvalóak, és nem igényelnek különösebb magyarázatot.
Az integrált agrár-akvakultúra termelési rendszerek (IAA) ezt jól bizonyítják. Ilyen rendszerekben különböző akvakultúra- és mezőgazdasági tevékenységeket kombinálnak, amelyek egyszerre vagy egymást követően is végrehajthatók. Az IAA rendszerek például magukba foglalhatják a sertés-, kacsa- és halgazdálkodást, vagy a rizsföldeken történő hal- és garnélarák-tenyésztést. Az integrált rendszerek évszázadok óta léteznek Kelet-Ázsiában, de az 1960-as évektől Latin-Amerikába és Afrikába is elterjedtek. Ezeket a rendszereket általában extenzíven vagy félig intenzíven működtetik. Az utóbbi esetben az állatokat általában közvetlenül a tó felett, rácsos padlós ólakban tartják, így a szerves hulladék a vízbe kerül, és trágyaként elősegíti a fito- és zooplankton növekedését. Ez azt jelenti, hogy több táplálék áll a halak rendelkezésére, és egyúttal nő a tavak termelékenysége is. Míg ebben az esetben a mezőgazdaság és az akvakultúra kombinációja elsősorban a halhozamok növekedését célozza, addig a rizsföldeken éppen ellenkezőleg, a rizstermesztés feltételeinek javítása áll a középpontban. A termelt hal nagyon kedvelt másodlagos termék a rizsföldeken, amely magas minőségű állati fehérjével javítja a gazdák étrendjét. A halakat nem kell etetni, mivel elegendő mennyiségű természetes táplálékot, például szúnyoglárvát találnak a rizsparcellákban, amelyek ebben a gazdálkodási rendszerben szinte halastóként működnek. Ennek az integrációnak kedvező mellékhatása, hogy némileg csökkenti a területen a kellemetlen szúnyogpopulációt.
A tavi haltermelésnek egy másik modern változata olyan rendszereket tartalmaz, ahol a tavakat mezőgazdasági termeléssel integrálják, és a kereskedelmi célra termesztett növények öntözéséből származó, tápanyagokban gazdag elfolyó vizet használják fel. Ezt az elvet alkalmazzák akvapóniás rendszerekben, amelyek előnyeik ellenére még nem terjedtek el széles körben a nyugati világban. Az ilyen kapcsolt termelési rendszerek egyik fő előnye a vízi erőforrások, beleértve a vízben oldott tápanyagok felelősségteljes felhasználása, amelyek egyébként az elfolyó vizekben elvesznének, és hozzájárulnának a befogadók eutrofizációjához. A rendelkezésre álló erőforrások hatékony felhasználása és a környezet védelme a hajtóereje a jövőbe mutató tavi haltermelési gyakorlat megőrzésének és fejlesztésének.
A természetvédelem gyakran fontosabb, mint a haltermelés
Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában az akvakultúrát általában nagyra értékelik, mivel hozzájárul egy régió gazdasági fejlődéséhez és a lakosság élelmiszer-ellátásához. Sok helyen a tavak a régió tájképi- és kulturális értékeit őrizik, és forrásai a helyi élelmiszerpiacokon árult friss halnak és egyéb a tóban termelt vízi élőlénynek.
Természetesen az ágazat ezeken a kontinenseken sem mentes a problémáktól, de a lakosság általánosan elfogadja és üdvözli a tógazdálkodást. Európában viszont a helyzet régiónként eltérő. Míg a kontinens keleti és déli részén, illetve a tengerpartoktól távoli szárazföldi területeken a tógazdálkodás általában bizonyos fokú elfogadottságnak örvend, máshol gyakran egyre nagyobb nehézségekkel, sőt néha ellenséges hangulattal kell szembenéznie. A problémák forrása ritkán a helyi lakosság, akik évszázadok óta a tavi tájban élnek és annak előnyeit élvezik, hanem inkább az önjelölt természetvédők és sajnos gyakran a felelős hatóságok, akik a tógazdálkodást kizárólag gazdasági szempontból értékelik és a tevékenységet a természetvédelemmel szembenállónak tartják.
A természet és a környezet védelme érdekében folyamatosan új követelményeket és szabályozásokat dolgoznak ki, amelyeket az érintett tógazdák egyre inkább fenyegetésként érzékelnek, mert megnehezítik a vállalkozások alaptevékenységét. Ezen kívül a tógazdák mélyen igazságtalan bánásmódnak érzik az intézkedéseket, hiszen a tógazdasági haltermelők eleve aktív természetvédők, akik tavaik fenntartásával rendkívül értékesen járulnak hozzá a vízi és a víz közeli ökoszisztémák, valamint azok biodiverzitásának megőrzéséhez. A tavak sokkal többet nyújtanak mint egészséges, fenntartható módon előállított haltermékeket. A halastavak hosszú ideig tárolják a vizet a tájban, mint egy szivacs, és a víz fajlagos hőkapacitásának köszönhetően természetes légkondicionálóként működnek, mérsékelve az extrém hőmérsékleteket. A párolgó víz hűtő hatása különösen nagyra értékelhető a forró nyári napokon, emellett jelentősen növeli a tavi régióknak a rekreációs értékét. Sajnos a közvélemény gyakran nincs tudatában annak, hogy a tavak természetes víztisztító rendszerekként is működnek. A szilárd részecskék leülepszenek és iszapként halmozódnak fel a tófenéken, amelyet rendszeres időközönként eltávolítanak. Az oldott tápanyagok fokozzák a víz biológiai termelékenységét, amit a tógátak mentén a vízinövények és nádasok növekedése is bizonyít. A halastavak táplálékot és élőhelyet biztosítanak számos rovar, kétéltű, madár és sok más faj számára.
A politikusok és a hatóságok egyrészről elismerik a tavi haltermelés hozzájárulását élelmiszer-ellátásunkhoz és a természetvédelemhez. Támogatások állnak rendelkezésre a tavak karbantartására, valamint a tavakban történő haltermeléshez kapcsolódó gazdasági veszteségek kompenzálására, amelyek a környezetvédelmi előírások miatt merülnek fel. Másrészt ugyanezek a hatóságok egyre nehezebbé teszik a tógazdálkodást azáltal, hogy több előírást és jelentési kötelezettséget rónak a tevékenységekre, valamint bürokratikus akadályokat állítanak eléjük. Jelenleg egyáltalán nem látszik politikai akarat arra, hogy csökkenjen ez a szabályozási teher, amely negatív hatással van a vállalkozóknak a tógazdálkodás iránti elkötelezettségére.
A konokság és az innováció hibridje
L Á T O G A T Ó B A N V I D A I S T V Á N N Á L
Kavicsbányából indult, európai és amerikai tanulmányúton formálódott, mára pedig a hazai minőségi süllő- és sügérnevelés egyik legmodernebb, bár unortodox bázisa lett a Fodina Fish Kft. telephelye. Vida István ügyvezetővel nemcsak a piaci kihívásokról beszélgettünk, hanem a klímaváltozás diktálta fajváltásról, a recirkulációs rendszerek korlátairól és arról, miért érhet többet a „szép hal” a mennyiségi rekordoknál.
Amikor az ember megérkezik a Komárom-Esztergom vármegyei telephelyre, a látvány elsőre nem egy klasszikus, tankönyvi halgazdaságot idéz. Ez nem a véletlen műve: Vida István útja az akvakultúráig nem a megszokott módon történt. Bár agrármérnökként végzett Mosonmagyaróváron, az élet először az építőipar és a kavicsbányászat felé sodorta. A váltás igénye belső indíttatású volt, a bányászat statikussága helyett valami olyat akart létrehozni, ami magasabb minőséget képvisel, ami „egy picit nagyobb hozzáadott érték”.
Ötlete 2011-ben fogant meg, de a megvalósításhoz egy tengerentúli impulzus kellett. „Volt módom kimenni Amerikába, ahol rengeteg intenzív, édesvízi, fehér húsú halakra szakosodott telepet láttam. Megtetszett a technológia és rájöttem, hogy ebben még van hova fejlődnünk itthon” – emlékszik vissza a kezdetekre. A tengerentúlról hazahozott tudás és a hajthatatlan elszántság végül erősebbnek bizonyult a józan, óvó szónál. Édesapja, aki a vármegye egyik jelentős mezőgazdasági cégét vezette, 2012-ben még a helyszínre is kihívta Dr. Urbányi Bélát, hogy lebeszélje a kockázatosnak ítélt beruházásról. Vida István azonban „konok és nem fordult vissza. És jól tette” – ismeri el utólag a környezete.
Szakmai fordulat, hogy miért nem harcsa?
A Fodina Fish Kft. technológiai különlegessége a rendszerek unortodox ötvözésében rejlik. A telep nem vegytiszta RAS (Recirculating Aquaculture System), és nem is hagyományos tógazdaság. „Ez egy hibrid rendszer. Az első pár hónapot töltik csak fent a recirkulációs rendszerben a halak – itt történik a szezonon kívüli és a szezonális szaporítás”.
A bázis épülete egy régi burgonyatároló, amelyet Vida István nem bontott le, hanem a funkcióhoz igazított. Bár ő maga „elavult” recirkulációs technológiának hívja – ahol a vizet emelni kell, nem gravitációsan folyik –, a rendszert a kezelhetőségre optimalizálta. Minden kád külön leengedhető, szekcionálható, a szűrőtér pedig teljesen elkülönül az ivadék- és az előnevelő egységektől.
A termelés mintegy 70 százaléka azonban már a „lenti”, természetes vízen átfolyó rendszerben zajlik, elnyújtott tenyészidőszakkal. A halat a lenti részen 100 és 300 köbméteres körmedencékben tartják, amelyeken tóvizet keringetnek át. Ez a módszer biztosítja az antibiotikum-mentességet és a halak vitalitását. A bányatóból történő vízellátásról két, 8 méter mélyen dolgozó vízvevő gondoskodik, ahol méterenként szabályozható a vízkivétel mélysége, így a hőmérséklet is. A rendszer oxigénellátása is többszörösen biztosított, tornyos beoldók és haváriarendszerek garantálják a biztonságot.
A telep ökológiai lábnyoma is átgondolt, évente mintegy másfél millió köbméter vizet juttatnak ki a környező szántóföldekre, támogatva ezzel a térség növénytermesztését.
Szakmai fordulat, hogy miért nem harcsa?
A kezdeti évek az útkeresésről szóltak. Még harcsa, süllő és tokfélék is szerepeltek a palettán 2012-ben, azonban a tapasztalatok hamar kijelölték az irányt. „A tok is nagyon jó volt, de szerintem nem fenntartható Magyarországon, rendkívül nagyok az energiaigények” – indokolja a váltást az ügyvezető. A harcsához a víz nem volt elég meleg, ráadásul a bányató vize túl átlátszó volt a fajnak.
Így maradt a süllő és a sügér, amelyek ma a termelés 90 százalékát adják. Ez a szakmai kihívás azonban sokkal nagyobb odafigyelést igényel. Míg az afrikai harcsa „türelmes” jószág, addig a süllőnél a minőség fenntartása mindennapos küzdelem. Vida Istvánt nem a mennyiség érdekli, mint mondja: „most már nem is célunk mindenkit kiszolgálni”. A telephely kapacitása véges, és a bővítés helyett a hatékonyság növelése a cél. „Mennyiséget már nem szeretnék növelni, szerintem nekünk annyit kell termelnünk, hogy a vízminőség is megmaradjon, és a kollégáim se fáradjanak el”.
Kutatói együttműködések és a „zéró deformitás” elve
Vida István számára a minőség nem elvont fogalom, hanem nagyon is látható paraméter, a deformitások hiánya és a hal külleme. Ő ugyanis minőségpárti, „de a minőségért mindig fizetni kell” – hangzik el a beszélgetésben. A piacon ugyanis, legyen szó horgászturizmusról vagy gasztronómiáról, egyre nagyobb az igény a „szép halra”. A horgászok nem vesznek át görbe gerincű vagy kopoltyúhiányos egyedeket, és a tányéron is elvárás az esztétikum.
Ennek eléréséhez a Fodina Fish szoros kapcsolatot ápol a tudományos szférával, különösen a MATE HAKI kutatóival. Rendszeres a konzultáció Dr. Urbányi Bélával és Dr. Ljubobratovic Urossal. Az innovációk a mindennapi gyakorlatba is beépülnek, például jelenleg egy francia cég és egy görög kutató által fejlesztett új tápot tesztelnek az előnevelt süllőknél. A cél az Artemia kiváltása vagy kiegészítése egy olyan speciális táppal, amely jobban megfelel a süllő aminosav- és vitaminigényének, ezzel kiküszöbölve a korai deformitásokat. „Egyelőre úgy néz ki, hogy működik” – bizakodik Vida István. Mindezeken kívül az idei év egyik újítása – amelyet az említett kutatók javasoltak – a vízfelszín megtörése az előnevelő kádakban, hogy a fényviszonyok és a környezeti ingerek természetesebbek legyenek a halak számára.
A jövő útja az alkalmazkodás a klímához – Pisztrángsügér
A beszélgetés egyik legfontosabb tanulsága a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás kényszere. Vida István drámai adatokat sorol: a telephelyen a talajvízszint hat métert esett vissza az elmúlt években, pedig a Duna alig 800 méterre folyik. A bányatóból eltűntek az olyan őshonos fajok, mint a csuka, amelyeket korábban nagy mennyiségben telepítettek.
Ezek a tapasztalatok vezették a céget egy új irány, a pisztrángsügér felé. „Tavaly bejött az ötlet a pisztrángsügérrel, hogy egy olcsóbb étkezési halat és sporthalat hozzunk be megfelelő mennyiségben a magyar piacra”. A faj előnyei vitathatatlanok, kevésbé energiaigényes, könnyebb az ivadéknevelése, és ami a legfontosabb, hogy jobban tolerálja a felmelegedő vizeket. Vida István szerint homokba dugjuk a fejünket, ha a klímaváltozást figyelmen kívül hagyva ragaszkodunk a kizárólagos őshonos faunához olyan vizekben, amelyek környezeti paraméterei már megváltoztak. Tervei szerint a jövőben a termelés felét a süllő, másik felét a pisztrángsügér tehetné ki, amennyiben a szakmai szervezetek is partnerek lesz abban a szabályváltoztatásban, hogy a fajt ellenőrzött körülmények között természetes vizekbe is ki lehessen helyezni.
A Fodina Fish Kft. története nem a gyors meggazdagodásról szól, hanem a szakmai alázat és a folyamatos útkeresés példája. Egy olyan gazdaságé, ahol a profitnál fontosabb, hogy a hal idegrendszerileg stabil, egészséges és „szép” legyen. Vida István „konoksága” pedig garancia arra, hogy a hazai akvakultúra a nehezedő klímaviszonyok között is képes lehet a megújulásra.
Újra kell gondolnunk a tógazdaságok szerepét
A klímaváltozás és az egyre szélsőségesebb hidrológiai viszonyok miatt elkerülhetetlen hazánkban egy rendszerszintű paradigmaváltás. A korábbi vízelvezetésre épülő gyakorlat helyett a vízvisszatartásé a jövő, ebben az új rendszerben pedig a magyar tógazdaságok kulcsfontosságú, stratégiai szerepbe lépnek. A tévhitekkel ellentétben a halastavak nem pazarolják a vizet, hanem az ország legnagyobb vízvisszatartó rendszereiként óvják a tájat és a termést . De milyen innovatív technológiák és támogatási lehetőségek jelenthetik a kiutat a fokozódó vízhiányból? Hogyan segíthetik az adatok és a nemzetközi jó gyakorlatok az ágazat érdekérvényesítését? Ezekre a kérdésekre keresték a választ a kormányzat, a vízügy, a kutatói szféra és a termelők képviselői az Agrárközgazdasági Intézet (AKI), a HUNATiP és a MA-HAL közös szakmai konferenciáján.Az elhangzottakról részletes beszámoló a HALÁSZAT szaklap következő számaiban olvasható.
Az adat alapú innováció és a víz mint stratégiai erőforrás
A rendezvényt megnyitó beszédében Dr. Goda Pál, az AKI ügyvezető igazgatója kiemelte a pontos adatgyűjtés és a tényeken alapuló innováció elengedhetetlen szerepét az ágazat jövőbeni felkészítésében. Felhívta a figyelmet arra, hogy a halászati alapok várhatóan szűkülő uniós forrásai miatt az innováció még hangsúlyosabbá válik a hatékony működés érdekében. A klímaváltozás és a vízhiány okán a vízgazdálkodás megkerülhetetlen kulcskérdés, hiszen megfelelő vízkészlet nélkül a haltermelés is ellehetetlenül.
Hubai Imre, az Agrárminisztérium mezőgazdaságért és vidékfejlesztésért felelős államtitkára nyító előadásában hangsúlyozta: a víz ma már nem csupán egy termelési tényező, hanem olyan stratégiai erőforrás, amelynek helyben tartása közös felelősségünk. Eloszlatta azt a gyakori tévhitet is, hogy a mezőgazdaság pazarolná a vizet. A felszíni vízkészleteknek a mezőgazdaság és a haltermelés is csupán mintegy 10-10 százalékát használja fel, szemben a jóval magasabb kommunális vízigényekkel. Hazánk vízgazdálkodási kiszolgáltatottsága jelentős, miszerint vízkészletünk több mint 95 százaléka a határainkon túlról érkezik.
A jövőbeli alkalmazkodás érdekében az államtitkár konkrét adatokat is megosztott:
Az élelmezésbiztonság garantálása és a termésstabilitás érdekében elengedhetetlen az öntözött területek jelenlegi 191 ezer hektárról legalább 300 ezer hektárra történő növelése.
A 2022-es történelmi aszály közel 1,5 millió hektárt károsított, de a célzott aszályvédelmi intézkedéseknek (mint a víz tájban tartása) köszönhetően 2025-re a súlyosan károsodott területek nagysága mintegy 900 ezer hektárra csökkent. A kukorica termésátlaga például jelentősen javult.
A paradigmaváltás már elkezdődött: a gazdálkodók már több millió hektáron tértek át a vízmegtartó, forgatás nélküli talajművelésre.
A fenntartható halgazdálkodás támogatására a kormány a Magyar Halgazdálkodási Program Plusz keretében 2029-ig több mint 20 milliárd forintot biztosít az ágazatnak. Ezt kiegészíti a haltermékek 5 százalékos áfája és a vízkészletjárulék csökkentése is.
A konferencián Sziráki Bence egy fontos gyakorlati problémát vetett fel. A Közös Agrárpolitika (KAP) keretében meghirdetett vízvisszatartási támogatások jelenleg kizárólag termőföldre, illetve rétre és legelőre vehetők igénybe. Kérte, hogy a forrásokat terjesszék ki azokra az eliszaposodott, egykori halastavakra is, amelyek haltermelésre már alkalmatlanok, de vízvisszatartásra kiválók lennének. Hubai Imre nyitottan fogadta a javaslatot, elismerve, hogy ezen használaton kívüli halastavak revitalizációja akár 20-25 ezer hektárnyi terület bevonását, és további 300-500 millió köbméter víz tájban tartását is jelenthetné a jövőben.
Szemléletváltás a vízügyben: a „Vizet a tájba” program
Gacsályi József, az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) főigazgató-helyettese drámai képet festett hazánk megváltozott vízháztartásáról. Míg a kétezres évek elején a víztöbblet és a belvíz okozott gondot, mára a tartós vízhiány vált a fő ellenséggé. A területi eloszlás rendkívül szélsőséges: a Duna vízgyűjtőjére jut a készletek 75 százaléka, miközben a Tisza-völgy mindössze 25 százalékos részesedéssel küzd a brutális szárazsággal. Mára országosan egy teljes évnyi csapadék, mintegy 1400 milliméter hiányzik a rendszerből, ami közel 13 köbkilométeres vízhiányt eredményezett a talajvízszintben.
A válságra az OVF a „Vizet a tájba” programmal válaszol, amelynek célja, hogy a csapadékot és az árhullámokat térben és időben ott tartsák meg, ahol éppen jelentkeznek. Ehhez fel kell adni a töltések nyújtotta korábbi, hamis biztonságérzetet, és a vizet ki kell vezetni az egykori árterekre. A szemléletváltás jogszabályi szinten is megtörtént, a vízmegtartó üzemrend már állami alapfeladatként jelenik meg a vízügyi törvényben.
Gacsályi József kiemelte, a tógazdaságok együttesen több mint 300 millió köbméteres – a Tisza-tavat is meghaladó – víztározó kapacitással rendelkeznek, így stratégiai szerepük van. A közönség soraiból felmerült a folyószabályozás (például a Duna és Tisza medrének bevágódása) körüli vita, és a medrek duzzasztásának igénye. A főigazgató-helyettes elismerte a problémát – jelezve, hogy a ráckevei Duna-ágon 2025-ben mindössze 60 napig volt lehetséges a gravitációs vízpótlás –, de hangsúlyozta, hogy a drasztikus természetbeavatkozások helyett elsősorban a meglévő rendszerek (pl. Kisköre, Tiszalök) hatékonyabb használatára és az ártéri, táji vízmegtartásra kell fókuszálni.
Klímakihívások és az új, multifunkcionális utak
Tornay Enikő, az Agrárközgazdasági Intézet (AKI) osztályvezető-helyettese a klímaváltozás nyers adataival szembesítette a hallgatóságot. A NASA és a HungaroMet adatai szerint a legmelegebb évek toplistáján szinte kizárólag a 2020 utáni esztendők szerepelnek. A klímamodellek előrejelzései drasztikusak: 2100-ra Észak-Magyarországon az éves átlaghőmérséklet akár 2 Celsius-fokkal is emelkedhet, a 30 fok feletti hőségnapok száma pedig helyenként a 197 napot is elérheti.
A szakember rámutatott, hogy ez az időjárás a tógazdaságokat is érzékenyen érinti. Az enyhe telek kedveznek a halbetegségeknek és a kártevőknek. A nyári hőhullámok felgyorsítják a halak anyagcseréjét, miközben csökkentik a víz oldott oxigénszintjét, ami kritikus helyzetekhez, sőt kényszerlehalászásokhoz vezethet. Felerősödnek az ökológiai konfliktusok is: a kiszáradó tájban a halastavak válnak a madarak és vadak utolsó menedékévé (ez az úgynevezett „terített asztal effektus”), ami jelentős károkat okoz a halállományban.
Tornay Enikő szerint a paradigmaváltást egyrészt a modern technológiák – például a zárt, recirkulációs akvakultúra rendszerek (RAS), amelyekkel akár 90 százalékos vízmegtakarítás is elérhető –, másrészt a multifunkcionális tógazdaságok kialakítása jelenti. A jövőben a haltermelés mellett a tógazdaságoknak nyitniuk kell az ökoszisztéma-szolgáltatások, a turizmus és a vidékfejlesztés felé, illeszkedve az EU új vízreziliencia stratégiájához, amely az úgynevezett „szivacsszerű tájak” létrehozását szorgalmazza.
Ezt a nemzetközi kitekintést fűzte tovább Dr. Váradi László, a HUNATiP elnöke. Kiemelte, hogy a vízhatékonyság növelése mindig is a fejlesztések hajtóereje volt. Bemutatott öt meghatározó, víztakarékos akvakultúra-rendszert:
Speciális és multifunkcionális tórendszerek: Ahol a haltermelés mellett például napelem-parkokat (agrofotovoltaikus rendszerek) telepítenek a tavak fölé, ahogy az Kínában már több tízezer hektáron működik.
Recirkulációs Akvakultúra Rendszerek (RAS): Zárt telepek, amelyek ma már mesterséges intelligenciával és adatalapú vízminőség-szabályozással üzemelnek.
Biofloc technológia: Baktériumok bontják le a rendszerben keletkező nitrogént, ehető fehérjét (floc) hozva létre a halak számára.
Integrált Multi-Trofos Akvakultúra (IMTA): A tápláléklánc különböző szintjein álló élőlényeket nevelnek egy rendszerben, így a keletkező szerves anyagok biológiai úton hasznosulnak és tisztítják a vizet.
Akvapónia: A haltermelés és a talaj nélküli növénytermesztés (hidropónia) ötvözete.
Az elnök felhívta a figyelmet a „vízlábnyom” és az „életciklus-analízis” mérésének fontosságára. Ha az édesvízi ágazat bizonyítani akarja fenntarthatóságát a versengő húságazatokkal szemben, pontosan tudnia kell a felhasznált zöld, kék és szürke vizek arányát. Zárásként kiemelte, hogy hazánknak (például a jelenleg is futó NEXUS projekt révén) aktív szerepet kell vállalnia ezen jó gyakorlatok átvételében és a hazai szakmai tudás nemzetközi exportálásában.
Túlélési stratégiák és érdekvédelmi célok a hazai gyakorlatban
Puskás Nándor, a MA-HAL elnöke záróelőadásában határozottan kijelentette, a hazai mintegy 27 ezer hektárnyi halastó – amely egyszeri feltöltéssel 350 millió köbméter vizet képes befogadni – Magyarország legnagyobb vízvisszatartásra alkalmas rendszere. „Mi nem használunk fel vizet, és nem használunk el vizet, mi vizet tartunk, vissza is hasznosítjuk” – nyomatékosította az elnök. Ezt a tevékenységet aktív természetvédelmi kezelésnek kell tekinteni, hiszen folyamatos vízpótlás és haltermelés nélkül ezek a sekély víztestek hamar tönkremennének.
Ugyanakkor az ágazat példátlan kihívásokkal küzd. A csökkenő csapadék és a forró, szeles nyarak okozta párolgás mellett a határ menti gazdaságokat – mint amilyen a biharugrai is – a szomszédos országok agresszív vízvisszatartó beruházásai is sújtják. Volt olyan nyári időszak, amikor a Sebes-Körösön mindössze 6 köbméter/másodperc víz érkezett az országba, lehetetlen helyzetbe hozva a gazdálkodókat. A túlélés érdekében a termelők kénytelenek technológiát váltani. Fel kell adni a téli szárazra állítás évszázados hagyományát, és a vízhiányos tavakon szuperextenzív termelésre kell átállni.
A kiutat a komplex víz-visszaforgató rendszerek jelentik. Puskás Nándor a biharugrai halgazdaság saját fejlesztésű innovációját hozta fel példaként. A mintegy ezer hektáros tóegységen egy okosbójákkal, 500 liter/másodperc teljesítményű frekvenciaváltós búvárszivattyúkkal és napelemes rendszerrel vezérelt integrációt építettek ki – méghozzá állami vagy uniós támogatás nélkül. Ez a modell a lecsapolt és elszivárgó vizeket forgatja vissza a rendszerbe. Ennek köszönhetően az elfolyó víz nemcsak a halastavakat látja el, de szomszédos nemzeti parki vizes élőhelyeket, egy 160 hektáros dél-alföldi erdőtömböt, és egy 300 hektáros mezőgazdasági területet is öntöz, akár 30 kilométeres távolságban is.
Az elnök zárásként határozott kéréseket fogalmazott meg a döntéshozók felé:
Vízdiplomácia erősítése, különösen a romániai duzzasztók ügyében.
A csatornarendszerek felújításának kiemelt állami beruházássá minősítése és a bürokrácia csökkentése.
A tógazdaságokat sújtó, szürreális mértékű (esetenként 46 millió forintos) önkormányzati telekadók eltörlése.
Egy új beruházási stratégia megalkotása, amely az extrém vízigényű, alacsony hozzáadott értékű ipari beruházások helyett a fenntartható ökoszisztémákat támogatja.
Adatalapú érdekérvényesítés a DCF3 projekttel
A konferencia utolsó blokkjában Bojtárné Lukácsik Mónika, az AKI osztályvezetője a DCF3 (Data Collection Framework) projektet mutatta be. Kiemelte, az adatgyűjtés nem egy öncélú adminisztrációs teher, hanem az ágazat érdekérvényesítésének legfontosabb eszköze. A pontos, tényalapú adatok (a termelési volumenről, a költségek növekedéséről vagy a felhasznált takarmányról) nélkül a szakpolitika nem tud célzott kompenzációkat biztosítani a termelőknek. Emlékeztetett egy rendkívül pozitív statisztikára is, 2024-ben a hazai halfogyasztás elérte az évi 6,1 kilogramm/fő mennyiséget, ezzel utolérve a rizsfogyasztást és meghaladva a szarvasmarhahús-fogyasztást is.
A prezentációt Dr. György Ágnes (AKI kutató) zárta, aki az adatgyűjtés modern, digitális megjelenítését mutatta be az AKI megújult Agrárinformációs Portálján (AIP). A dinamikus felületen a termelők és az érdeklődők interaktív grafikonokon követhetik nyomon többek között a haltermékek fogyasztói és termelői árának alakulását egészen 2003-ig visszamenőleg, valamint összehasonlíthatják a hazai termelési adatokat más uniós tagállamokéval.
A rendezvény zárásaként a felek deklarációt írtak alá, amelyben az AKI és az Agrárminisztérium kifejezte elköteleződését amellett, hogy a nap folyamán meghatározott innovációs célok megvalósításában támogatja mind a HUNATiP, mind pedig a MA-HAL szakmai munkáját.
