Átfogó portré Nagy Gáborral, az RDHSZ halgazdálkodási ágazatvezetőjével

A hazai halgazdálkodás és tógazdasági haltermelés történelme elképzelhetetlen lenne azoknak a többgenerációs, a vizet és a természetet a vérükben hordozó szakembereknek az elhivatottsága nélkül, akik egy egész életet szentelnek ennek a nehéz, de gyönyörű hivatásnak. A HALÁSZAT szaklap „Arcképcsarnok” rovatának jelenlegi vendége Nagy Gábor, a Ráckevei Dunaági Horgász Szövetség (RDHSZ) halgazdálkodási ágazatvezetője. A több mint harminc éves szakmai múlttal rendelkező vezetővel a tiszai gyökerekről, az országot átívelő szakmai vándorutakról, a hazai haltermelés jelenlegi kihívásairól, az innováció fontosságáról és arról a töretlen életszemléletről beszélgettünk, amely minden akadályon átsegíti őt.

Nagy Gábor számára a halászat nem csupán egy választott szakma, hanem a szó legszorosabb értelmében vett családi örökség, hiszen negyedik generációs halászként látta meg a napvilágot. A dédnagyapa és a nagyapa még tisztán természetes vízi halászok voltak a Tiszán, és édesapja is mintegy negyvenéves koráig ezt a hagyományos, a folyó ritmusával együtt lélegző mesterséget űzte. A család életében a nagy fordulópontot az jelentette, amikor édesapját Gelejre hívták halászati ágazatvezetőnek. Ezzel a lépéssel vette kezdetét a tógazdasági halászat és a haltenyésztő szakma története a családban.

Az 1975-ben született Gábor már ebbe a kettős – a természetes vizeket és a tógazdaságokat is jól ismerő – világba született bele. Legelső halas élményeit nagyjából 1980-ra teszi. Életre szóló emlékként őrzi azokat a napokat, amikor édesapja és nagyapja, akik ekkoriban még együtt halásztak a természetes vizeken, hazatértek a napi munkából. A család számára a klasszikus esti mesét nem a mesekönyvek, hanem ezek a valós, vízparti élménybeszámolók jelentették. A történetek a vadkacsák röptéről, a tavaszi fák virágzásáról, a növényzet ébredéséről és a halak ívásáról szóltak. Ezek a mély, gyermekkori benyomások olyannyira meghatározóak voltak, hogy Gábor már egészen kisgyerekként eldöntötte: ha felnő, ő is halász lesz.

Útkeresés és a szakmai alapok elsajátítása Gelejen

Bár a cél egyértelmű volt, az odavezető út tartogatott néhány kanyart. Édesapja bölcs, előrelátó emberként azt tanácsolta a fiának, hogy bár a tatai szakképző intézet javában ontja magából a halász diákokat, és felnőttként bármikor választhatja ezt a hivatást, előbb tanuljon ki egy másik, biztos szakmát is. Mivel a család tiszafüredi kötődésű, a fiatal Gábor a viszonylag közel – mintegy 45 kilométerre – fekvő Egerbe ment, ahol egy mezőgazdasági szakiskolában először dísznövénykertésznek tanult. Ezt követően a technikumban általános kertészként végzett, majd a felsőoktatás felé vette az irányt, és Debrecenben kezdte meg egyetemi tanulmányait.

A sors azonban közbeszólt és tanulmányait családi okok miatt félbe kellett szakítania. Ekkor jött el az a pillanat, amikor felnőttként a saját kezébe vette az irányítást, és úgy döntött, visszatér az eredeti álmához. Édesapja mellé szegődött Gelejre halásznak, hogy a családi hagyományt továbbvigye, és a gyakorlatban sajátítsa el mindazt, amit erről a szakmáról tudni lehet.

A geleji időszak hat kőkemény, de tudásban rendkívül gazdag évet ölelt fel. A gazdaság nagyjából 200 hektáros területet foglalt magába, amelyből 160 hektárt a tározó, 30 hektárt a Kapucsi réti tavak, a maradékot pedig a telelők és egyéb apróbb egységek tettek ki. Ez a méretében nem túl nagy, de összetételében komplex gazdaság a tógazdasági haltermelés teljes vertikumát magában foglalta. Gábor itt tanulta meg az alapokat. A keltetőház szakszerű működtetését. Az ivadéknevelés és az előnevelés érzékeny folyamatait egy olyan korban, amikor a modern haltápok még nem álltak rendelkezésre. A polikultúrás termelés finomságait, ahol keszeggel és széles kárásszal kísérleteztek. A ragadozók, mint a csuka és a süllő szaporítását (akkoriban a süllő fejése még óriási, ritka kihívásnak számított).

A szakmai kíváncsiságát folyamatosan táplálták a legendák, mint például az angolna szaporításának mesébe illő története. (Bár ez akkor még csak álom volt, azóta a gödöllői kutatóknak sikerült ezt megvalósítaniuk, amihez Gábor ma is szívből gratulál). Gelej apró falujában is sikerült fenntartani azt a hatalmas tudáséhséget, ami Gábort a későbbiekben egyre magasabbra vitte.

Egy vándorélet állomásai, szakmai kihívások országszerte

A geleji éveket egy rendkívül mozgalmas, az ország különböző szegleteit érintő időszak követte, amelyet a szakmai fejlődés és az új technológiák megismerése iránti vágy fűtött.

Ezt a hihetetlenül változatos, folytonos költözésekkel járó életmódot lehetetlen lett volna egy megértő és támogató családi háttér nélkül végigcsinálni. Gábor 21 éve alkot egy párt feleségével, aki már a kapcsolatuk hajnalán pontosan tudta, hogy férje oda fog menni, ahova a szakmai kihívások szólítják. Bár kisfiuk általános iskolai tanulmányai miatt akadtak néhány hónapos időszakok, amikor csak hétvégén tudtak találkozni, a család alapvetően mindig együtt mozgott, egyik szolgálati vagy saját lakásból a másikba. Gábor a mai napig mérhetetlenül büszke feleségére, aki zokszó nélkül fogta meg a kezét, és csomagolt össze, ha a munka úgy kívánta.

Az RDHSZ szolgálatában, hatalmas volumen, elképesztő hozamok

Amikor Nagy Gábor megérkezett a Ráckevei Dunaági Horgász Szövetséghez, egy olyan időszak vette kezdetét, amikor a természetes vízkezelők részéről egyre erősebbé vált a haltelepítések szerkezetének megváltoztatása iránti igény. A Ráckevei (Soroksári)-Duna (RSD) egy kifejezetten különleges, hidrológiailag zárt, ám biológiailag a Duna halfaunájával rendelkező vízterület, hiszen két hajózó zsilip is határolja.

Gábor elsődleges szakmai feladata az lett, hogy a telepítések során szakadjanak el az egyoldalú pontycentrikusságtól, és minél inkább az eredeti, dunai halfaunát erősítsék. A ráckevei halkeltető állomáson ennek szellemében keszeget szaporítanak, széles kárásszal kísérleteznek, és hatalmas mennyiségben állítanak elő ragadozó halakat: süllőt, csukát és harcsát. Természetesen a horgászok első számú kedvence továbbra is a ponty, és az RDHSZ-nek komoly kötelezettségei vannak a halgazdálkodási tervük alapján. A szövetség 1944 hektáros horgászvizet (az RSD-t és mellékvizeit) lát el halutánpótlással, amelyet 100 százalékban a saját, mintegy 160 hektár összterületű, három telephelyen (Makád, Dömsöd, Szigetbecse) lévő tógazdaságaikban termelnek meg.

A termelési számok és hozamok országos viszonylatban is egyedülállóak. Évente 185 tonna pontyot telepítenek a vízrendszerbe, így kijelenthető, hogy a ponty tekintetében az RSD – területegységre vetítve – az ország legintenzívebben telepített nagy kiterjedésű horgászvize. Mivel az ivadékot és a kétnyaras pontyot is maguk állítják elő, a végleges, kikerülő halmennyiség csupán a kétharmada annak, amit évente ezen a 160 hektáron meg kell termelniük. Ez azt jelenti, hogy hektáronként nagyjából 20 mázsás (2 tonnás) hozamot produkálnak. (Összehasonlításképpen: a magyarországi tógazdaságokban a 10 mázsás hozam már kiemelkedően jó eredménynek számít). Az öt évvel ezelőtt, rendkívül leromlott állapotban megvásárolt, agyagos medrű dömsödi tógazdaságban – amelynek utolsó két hektárját tavaly sikerült újra termelésbe vonni – ivadékból is képesek 18 mázsa/hektár hozamot elérni. Emellett hatalmas a ragadozóhal-termelés is. 150 ezer darab előnevelt süllő, 50 ezer darab előnevelt csuka és több millió zsenge ragadozó ivadék kerül a vizekbe.

A ráckevei horgászszövetség anyagi helyzete stabil, a folyamatos fejlesztésekhez, gépbeszerzésekhez, a tógazdaságok rekonstrukciójához (például a perlonról műanyaghálóra való átálláshoz) elengedhetetlen a tőkeerő és a MAHOP Plusz pályázatok 50 százalékos intenzitású támogatásának okos kihasználása.

Horgászigények kontra ökológia

Az RDHSZ 29 929 fő felnőtt tagot és 7 786 fő gyermekhorgászt szolgál ki, akiknek az igényeit a 32 tagegyesület, a Horgászrend Előkészítő Bizottság és a vízparton dolgozó 15 fő hivatásos halőr folyamatosan gyűjti és becsatornázza a vezetés felé. Gábor rávilágít egy komoly szakmai dilemmára, bár a természetes vizek hozamának növelése érdekében szakmailag az ivadékok és a kétnyaras pontyok telepítése lenne a legindokoltabb, a horgászok egyértelműen az azonnal horogérett halakat követelik.

Ezt az ellentmondást tovább élezi a kormoránok okozta drasztikus kártétel. A téli időszakban, amikor a halak, mint hidegvérű állatok nem táplálkoznak és nem nőnek, a kisebb méretű, egynyaras és kétnyaras pontyok rendkívül sebezhetővé válnak a halevő madarakkal szemben. Gábor szerint egyet kell érteni azzal a gyakorlattal, hogy csökkenteni kell a kisebb halak telepítését, hiszen ami nem fejlődik, az áldozattá válik.

A pergető és a nagy pontyos horgászat térnyerésével egyre többen vágynak kapitális fogásokra. Bár ragadozók közül a harcsa nevelése lenne a legegyszerűbb, az ökoszisztéma egyensúlya miatt nem szabad túlzásba vinni a telepítését. Ehelyett a csuka és a süllő állományát igyekeznek a Balaton mintájára felduzzasztani. Ami pedig a nagy pontyokat illeti, tíz évvel ezelőtt még a 20 kilós példány is kapitálisnak számított, ma már 36 kiló 80 dekagramm a vízterület abszolút rekordja. Ezeket az óriásokat már nem a tógazdaságokból hozzák, hanem a vízben nőnek ekkorára, köszönhetően a szigorú halőrzésnek és a „catch and release” (fogd meg és ereszd vissza) szemléletnek. A halőrök minden nagy halat egyedi azonosítóval látnak el, és a 0–24 órás riasztási rendszer keretében akár hajnal kettőkor is a helyszínre sietnek, hogy lefotózzák és visszaeresszék a zsákmányt. Évente több mint ezer ilyen kapitális példány kerül így vissza az RSD-be.

Innováció és a nagy elődök tisztelete

Nagy Gábor szakmai fejlődésére vitathatatlanul a legnagyobb hatást az Aranyponty Zrt.-nél eltöltött évek és egykori főnöke, Lévai Ferenc innovatív gondolkodásmódja gyakorolta. Gábor a legnagyobb tisztelettel, szeretettel és elismeréssel emlékszik vissza Lévai „Feri bátyjára”, aki sosem elégedett meg a középszerrel, és akiből csak úgy pattantak ki az újító ötletek.

Kiváló példa erre a pontyikra száraz szállításának forradalmasítása. Amikor a robbantásos terrorcselekmények miatt a légitársaságok letiltották a túlnyomásos csomagokat, lehetetlenné vált az ikra hagyományos, vízzel és oxigénnel felfújt fóliazsákokban történő repülőgépes szállítása. Lévai Ferenc ekkor kiadta a feladatot, hogy találják ki, hogyan lehetne az ikrát víz és oxigén nélkül, ezáltal jóval kisebb súllyal szállítani. Gábor kísérletezni kezdett, a gerinchúros pontyikrát hűtőtasakok alá, hőszigetelő rétegek közé pakolta egy kis dobozba. Az eredmény lenyűgöző volt. Az ikra akár 36 órát is kibírt ebben az állapotban. Ennek a módszernek köszönhetően később normál poggyászként szállítottak pontyikrát egészen Laoszig és Oroszországig, ahol azt sikerrel keltették ki. Ezt a zseniális technológiát ma már a HAKI is alkalmazza.

Hasonlóan izgalmas volt a hibrid csíkos sügér magyarországi bevezetése is. Az Aranyponty Zrt. hozta be először ezt a halfajt előneveltként. Kezdetben a süllőhöz hasonlóan, természetes táplálékon, polikultúrában próbálták nevelni, majd Gábor vezetésével elkezdtek egy új turnust tápozni, és egy telelő tavat kijelölve sikeres intenzív nevelésbe kezdtek a rendkívül stresszérzékeny hallal. A halgazdaság vezetése minden ilyen kísérletet és úttörő munkát maximálisan támogatott.

Őshonos fajok, a keltetőház és a természet védelme

Ezt az előremutató, innovatív szellemiséget Gábor az RDHSZ-nél is tovább élteti. A tizenkét fős halgazdálkodási ágazatban – ahol heten is képzett, tatai végzettségű halász szakmunkások – mindennapos az ötletelés a haltermelési technológiák javításáról.

Gábor személyes szerelme és fő fejlesztési célpontja a ráckevei keltetőház. Bár építésekor az ország egyik legmodernebb létesítménye volt, a technológia fejlődésével újra korszerűsíteni szeretné, hogy a jövőben még több őshonos, ritka halfajt – mint a compó vagy a széles kárász – tudjanak ott szaporítani. Ennek érdekében a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetemmel (MATE) is szoros együttműködésre törekszenek.

Különleges helyet foglal el a szívében a kecsege is. Mivel a Duna közelsége ideális élőhelyet jelent, a MOHOSZ régi törekvésével összhangban Gábor is hisz abban, hogy e jelenleg országosan nem fogható státuszú halfaj újra foghatóvá tehető. Bár nevelése folyamatosan folyó vizet és speciális technológiát igényel, tavaly Gábor már saját maga is nevelt és telepített kis kecsegéket. Hasonlóan nyitott lenne a széles kárász, a réti csík vagy a lápi póc nagy tömegű szaporítására is, hiszen a hazai génállomány és a szakmai tudás (Müller Tamás professzor és más fiatal szakemberek révén) adott. A kulcs szerinte az, hogy a „Vizet a tájba!” programhoz hasonló kezdeményezésekkel újra megteremtsék azokat a mocsaras, lápos élőhelyeket, amelyek védettek az inváziós ezüstkárásztól és törpeharcsától, mert megfelelő kihelyezési terület nélkül a szaporítás csupán „porhintés”.

Gábor a természetvédelemben is aktív szerepet vállal. Pfeifer Rikárd halőrzési ágazatvezetővel és Udvari Zsolt ügyvezető igazgatóval karöltve azonnal reagálnak az ökológiai vészhelyzetekre. Amikor két évvel ezelőtt egy hatalmas, több száz mázsás busaraj rohanta meg a tassi hajózó zsilipet, Gábor mindössze két nap alatt tervezett és készített egy speciális zsákos húzóhálót, amely pontosan a zsilip belső terébe illeszkedik. Bár a busák a zsilipfelújítás miatt akkor továbbálltak, a háló készen áll, és egy újabb „együttállás” esetén a szövetség napokon belül meg tudja kezdeni a szelektív halászatot az őshonos fauna védelmében.

Kihívásokból csodát teremteni

Az RDHSZ működésének talán legszebb és legtisztább eleme, hogy termelésük nem profitorientált. Piacra kizárólag a ponty kerülhet, de minden egyéb megtermelt halfaj – a lárvától a kifejlett egyedekig, a menyhaltól a kecsegéig – kivétel nélkül a horgászvizeket gazdagítja. „Nekünk az életünk, nekünk a jövőnk az ebben a természetes vízben van” – vallja Gábor. Aki végigkíséri egy hal életét a születésétől a vízbe kerülésig, az egészen más szemmel, sokkal nagyobb felelősséggel tekint a természetre, mint azt sok – a szakmát gyakran bíráló – laikus gondolná.

Bár már elmúlt 50 éves, Gábor a mai napig ugyanazzal a lelkesedéssel veti bele magát a munkába, mint fiatalon. Kiemelten büszke arra a több mint harminc éves, hihetetlenül gazdag szakmai útra, amely során az extenzív, a félintenzív és az intenzív haltermelési technológiákat egyaránt megismerte, és szinte az összes hazai halfaj megfordult a kezei között. Olyan a hazai akvakultúrákba betelepített kuriózumokat szaporíthatott, mint a fekete amur, a szélesszájú buffalo, a lapátorrú tok vagy a hibrid csíkos sügér.

A halászat egy kemény, a természet erőinek kitett hivatás, ahol a betegségek és az elhullások mindennapos kockázatot jelentenek. Gábort azonban ezek a nehézségek sosem törték meg. Meggyőződése, hogy minden fejben dől el. Ha baj van, ő nem omlik össze, hanem tesz egy lépést hátrafelé, és a problémát egy megoldandó, szakmai feladatként kezeli. Ebben a folyamatosan változó világban a megelőzés és az előre gondolkodás a legfontosabb fegyver.

Hitvallása, amellyel nap mint nap a vízpartra lép, tökéletesen összefoglalja mindazt az alázatot és csodát, amit ez a szakma jelent:

„Mert ez a szakma ez ilyen. Mi a semmiből csinálunk valami csodásat.”

Május elején tartotta rendes éves közgyűlését a Magyar Akvakultúra és Halászati Szakmaközi Szervezet (MA-HAL). Timmel Edével, a szervezet ügyvezetőjével a rendezvény legfontosabb döntéseiről, a stabil gazdálkodásról és az idei év kiemelt szakmai feladatairól beszélgettünk.

A hagyományokhoz híven a budapesti Rubin Hotelben megrendezett májusi közgyűlés kiváló hangulatban, az ország minden részéből érkező tagszervezetek széleskörű részvételével zajlott. A formális napirendi pontokat megelőzően a szervezet idén is gondoskodott szakmai újdonságról: Tegzes Szabina doktorandusz hallgató az életcikluselemzésről tartott előadást. A prezentáció gondolatébresztő jellegét jól mutatta a felmerülő kérdések nagy száma is.

A közgyűlés legfontosabb feladata a költségvetési beszámolók és tervek megvitatása volt. Timmel Ede ügyvezető igazgató tájékoztatása szerint a MA-HAL rendkívül sikeres évet zárt: a 2025-ös év gazdálkodását mintegy 4,5 millió forintos pozitív eredménnyel zárták. Ezt a mérlegbeszámolót – a felügyelőbizottság javaslatára – a tagság egyhangúlag elfogadta és megszavazta.

A 2026-os évi költségvetés elfogadása kapcsán az ügyvezető igazgató részletesen kitért a szervezet finanszírozási pilléreire. A fő bevételi forrást továbbra is a tagdíjak jelentik, amelyből az idei évben 36 millió forinttal gazdálkodhat a szervezet. Fontos előrelépés történt ezen a téren: a mintegy tízéves elmaradásban lévő tagdíjsávokat a közelmúltban aktualizálták. Erre az infláció követése és a MA-HAL által nyújtott szolgáltatások színvonalának fenntartása miatt volt nélkülözhetetlen szükség.

A másik elengedhetetlen pillér az Agrárminisztériumtól érkező, 34 millió forintos támogatás. „Ha azt vesszük, hogy a tagok egy forintot adnak, akkor az Agrárminisztérium még hozzátesz egy forintot, hogy még színvonalasabb legyen a szolgáltatásunk” – szemléltette a helyzetet Timmel Ede. Ez az állami forrás biztosítja a szervezet által működtetett állategészségügyi és pontyfajta-fenntartási szolgáltatások fennmaradását az idei évben is. A menedzsment egyik kiemelt feladata, hogy ezt a támogatást a 2027-es évre is sikeresen kilobbizza.

A megnövekedett bevételek és a stabil gazdálkodás a tagság számára közvetlenül is érezhető előnyöket és bővülő szolgáltatásokat hoznak. Nagy megelégedéssel működik a Piszár Petra által nyújtott pályázati tanácsadás. Emellett a MA-HAL idén új, szerződéses feladatként az Agrárközgazdasági Intézettel (AKI) közösen végzi az ágazati adatgyűjtést, amelynek első negyedéves szakasza már sikeresen le is zárult.

A plusz forrásokból az idei évben a tagság és az elnökség igényeire reagálva egy szakmai tanulmányút megszervezését is tervezi a szövetség, amelyre várhatóan kedvezményes részvételi lehetőséget tudnak biztosítani a résztvevőknek. Szintén a saját bevételekből finanszírozzák a szakmai anyagok, például a közelmúltban megjelent, ingyenes „Tóparti marketing” kiadvány előállítását is.

Az ügyvezető igazgató külön kiemelte a hazai halmarketing fontosságát. Mivel jelenleg sem az AMC „Kapj rá!” kampányból, sem a minisztériumtól nem áll rendelkezésre közvetlen forrás a népszerű „Halpéntek” kampány finanszírozására, a MA-HAL vezetősége úgy döntött, hogy az ágazat számára létfontosságú marketing koordinációs programot a szervezet saját bevételeinek terhére is folytatják és továbbviszik. A közgyűlés zárásaként az ágazat idei legnagyobb ünnepére is felhívták a figyelmet: a jubileumi, 50. Országos Halfőző Versenyre, amelyre a MA-HAL minden tagját és az egész halászközösséget nagy szeretettel várják.

Az európai haltenyésztés válaszút elé érkezett. A ciprusi Limassolban 2026. május 21. és 22. között megrendezett FEAP (Európai Akvakultúra Termelők Szövetsége) éves közgyűlésének üzenete egyértelmű: a jövő nyertesei azok lesznek, akik képesek alkalmazkodni a klímaváltozáshoz, és elismertetni tevékenységük természetvédelmi, valamint vízgazdálkodási hasznát. Az ifj. Lévai Ferenc által készített szakmai beszámoló alapján nemcsak a nehézségekről, hanem a magyar tógazdaságok számára nyíló új kitörési pontokról és komoly szakdiplomáciai sikerekről is számot adhatunk.

Stratégiai ágazat új kihívásokkal és a közös halászati politika kritikája

A főtitkári beszámoló rávilágított arra, hogy az európai akvakultúra versenyképessége, környezeti fenntarthatósága és társadalmi elfogadottsága továbbra is a fókuszban van. Ugyanakkor paradigmaváltás figyelhető meg: az ágazat előtt álló fő akadályok ma már nem elsősorban technológiai jellegűek, hanem sokkal inkább szabályozási, piaci, társadalmi és klímaadaptációs kérdések együtteséből fakadnak. A termelőknek egyszerre kell megküzdeniük a globális importfüggőséggel, az élelmiszer-biztonsági kockázatokkal, az energia- és takarmányköltségek bizonytalanságával, valamint a klímaváltozás közvetlen hatásaival.

A közgyűlésen Lara Barazi-Geroulanou leköszönő elnök a szokásosnál is határozottabb, élesebb hangot ütött meg beszédében. Kiemelte, hogy az európai akvakultúrát lehetetlen növekedési pályára állítani, amíg a túlzott bürokrácia, az olcsó import jelentette versenyhátrány, a szabályozási bizonytalanság és a termelőhelyekhez való korlátozott hozzáférés fojtogatja a beruházásokat. A FEAP ezért határozottan képviseli, hogy az akvakultúrát végre stratégiai élelmiszer-termelő ágazatként kell elismerni. Komoly probléma ugyanis, hogy a jelenlegi uniós diskurzusban túlzott hangsúlyt kapnak az extenzív, nem takarmányozott vagy alacsony trofikus szintű fajok (például algák, kagylók), miközben a takarmányozáson alapuló haltermelés – amely az európai kereslet érdemi kielégítéséhez szükséges beruházásokat és technológiát igényli – nem kap megfelelő szakpolitikai támogatást.

A szervezet elfogadott állásfoglalása is kifejezetten kritikus volt az Európai Bizottság közös halászati politikájának (CFP) értékelésével kapcsolatban. A FEAP rávilágított: az elmúlt évtizedben alkalmazott nem kötelező iránymutatások és nemzeti tervek nem hoztak érdemi növekedést, az uniós önellátottság csökkenése pedig közvetlenül összefügg a hazai termelés stagnálásával. Az élelmiszer-biztonság erősítéséhez mérhető, számonkérhető és a tagállami végrehajtást is orientáló szabályozási keretre lenne szükség.

A tógazdaságok rejtett értéke, Ökoszisztéma-szolgáltatások és „Nature Credit”

A magyar gazdálkodók számára kulcsfontosságú témák a Környezetvédelmi és Éghajlati Bizottság ülésén kerültek terítékre. A tógazdasági haltermelés jövőbeni megítélését alapjaiban változtathatja meg az ökoszisztéma-szolgáltatások, a értékmegőrző akvakultúra és a kidolgozás alatt álló „nature credit” (természetvédelmi kredit) koncepciójának megjelenése az uniós szakpolitikában.

A halastavak ugyanis messze túlmutatnak az élelmiszer-termelésen. Szerepük a klímaadaptációban felbecsülhetetlen, hiszen víztározóként csökkentik adott régiók vízhiányt, hozzájárulnak a mikroklíma stabilizálásához, tápanyag-körforgást biztosítanak, és utolsó nyílt vízfelületekként élőhelyet jelentenek a védett fajok számára. Bár a természetvédelmi kreditek pontos működése, mérhetősége és finanszírozása még nem tisztázott, a tógazdaságok számára elengedhetetlen, hogy ezek ne újabb adminisztratív terheket vagy ellenőrzéseket hozzanak, hanem valós gazdasági kompenzációt és elismertetést biztosítsanak a közhasznú szolgáltatásaikért. A FEAP üzenete világos: a tógazdaságok ökoszisztéma-szolgáltatásai nem csupán kommunikációs panelek, hanem mérhető teljesítmények.

A vízhiány kérdése eközben az Édesvízi Bizottság ülésén is központi elem volt. Az aszály a pontyos tógazdaságokban már nem egyszerű kockázat, hanem a teljes üzemelési modell alapjait – a vízcsere lehetőségét, a nyári oxigénháztartást és a takarmányozási stratégiát – veszélyeztető tényező. Ezért a víztakarékos, klímakockázatokhoz igazított gazdálkodás mára minden országban alapkövetelménnyé lépett elő.

Összeurópai fellépés a kárókatona-krízis ellen

Az édesvízi ágazat egyik legégetőbb megoldandó problémája továbbra is a kárókatona-kérdés. A 26 európai országból gyűjtött felmérési adatok megdöbbentőek: az édesvízi akvakultúrát érintő kár meghaladja az évi 138 millió eurót, miközben a halászati és akvakultúra szektor teljes vesztesége európai szinten évente a 250 millió eurót is átlépheti. A tagállamonként eltérő, részleges kártérítési és derogációs rendszerek nem nyújtanak érdemi megoldást erre a vándorló faj okozta krízisre, amely a stressz, a sérülések, a védekezési költségek és a romló takarmányhasznosulás révén hatalmas rejtett költségeket is generál.

Fontos előrelépés azonban, hogy a probléma az elmúlt hónapokban egyre magasabb politikai szintre került. Az Európai Parlament Halászati Bizottsága 2026 márciusában külön foglalkozott a károkkal, majd május 26-án az AGRIFISH Tanácsülésen tíz tagállam – Csehország vezetésével – hivatalosan is napirendre tűzte a kérdést. Ezek az országok összehangolt, uniós szintű kezelési megközelítést, jobb állomány-monitoringot és a derogációk harmonizált alkalmazását sürgették. A FEAP és az EIFAAC egy tudományos alapú, összeurópai kárókatona-kezelési terv megvalósításán dolgozik, amely magyar szempontból is elengedhetetlen, hiszen a tógazdaságok terhelése pusztán hazai intézkedésekkel nem kezelhető hatékonyan.

Állategészségügy, innováció és a pontypiac kitörési pontjai

Az Édesvízi Bizottság helyzetértékelése rámutatott, hogy a pontyos tógazdaságok piacai Európa-szerte stagnálnak, és túlzottan kötődnek a hagyományos, karácsonyi szezonális fogyasztáshoz. A pontyot mint modern élelmiszert továbbra is nehéz elfogadtatni. A jövő a bátor termékfejlesztésben rejlik. A legszélesebb körben elfogadható, piacképes termék jelenleg az irdalt friss filé. Az áttöréshez a félkész, kész- és kényelmi élelmiszerek irányába kell mozdulni.

Innovatív példa Csehország, ahol pontyból készült halfasírttal kísérleteznek az iskolai közétkeztetésben, hogy új célcsoportokat érjenek el.

Az innováció nem áll meg a termékeknél. A Halegészségügyi Bizottságban hangsúlyos téma volt a betegségek kategorizálásának tagállami eltérése, az autológ (egyedre szabott) vakcinák korlátozott alkalmazhatósága és a halgyógyászati készítmények hiánya, amit a kis piaci méret és a gyártói érdektelenség okoz. Ugyancsak figyelmet kapott az állatok szállítás és vágás alatti jóléte. E kihívások leküzdéséhez elengedhetetlen a Horizon Europe nemzetközi kutatási projektjeinek (mint a klímaadaptációt vizsgáló ActFast, vagy a 2026 őszén induló, hazai pilot helyszínt is bevonó DanubeAqua) aktív kihasználása.

Szabályozási útvesztők, nyomonkövetés és az EU költségvetése

A limassoli ülés ismét bebizonyította, hogy az ágazat jövője egyre inkább a brüsszeli jogalkotókon múlik. A MA-HAL által felvetett új uniós digitális nyomonkövetési kötelezettség jó példa a gyakorlati kérdésekre. A DG MARE tájékoztatása alapján a kötelezettség szerencsére technológiasemleges: nem jelent azonnali drága szoftverberuházási kényszert, a tételinformációk akár PDF, e-mail vagy CSV formátumban is továbbíthatók a következő láncszem és a hatóságok felé.

Sokkal nagyobb aggodalomra ad okot a 2028–2034-es uniós többéves pénzügyi keret (MFF) tervezete. A tervek szerint a célzott, önálló EMFAF finanszírozási logikát felválthatja egy szélesebb, nemzeti partnerségi alapú rendszer. Egy gigantikus, 72 milliárd eurós közös keretben az akvakultúra forrásai háttérbe szorulhatnak, ha nem kapnak megfelelő nemzeti politikai súlyt. A FEAP ezért határozottan küzd a kiszámíthatóságért és a célzott ágazati finanszírozás megőrzéséért, ami a magyar tógazdaságok fennmaradása szempontjából is létfontosságú.

Magyar és közép-európai áttörés a FEAP vezetésében

A közgyűlés egyik legörömtelibb és stratégiailag legfontosabb pillanata az elnökség megválasztása volt. A szövetség új elnöke a lengyel Anna Pyć lett, míg az öt alelnök egyike magyar, ifj. Lévai Ferenc személyében.

Ez a szakdiplomáciai siker hazai szempontból felbecsülhetetlen értékű. A vezetés földrajzilag és ágazatilag is némileg keletebbre tolódott. A magyar jelenlét az európai érdekérvényesítés csúcsán garantálja, hogy a tógazdasági, pontyos és belvízi vízgazdálkodási problémák – mint az aszálykockázat, a kárókatona-kártétel, vagy a nyomonkövetés – a tengeri akvakultúra árnyékában is folyamatosan európai szakpolitikai napirenden maradjanak.

A jövő elkezdődött

A limassoli közgyűlés rámutatott: az európai haltenyésztés fennmaradása a rugalmas alkalmazkodáson múlik. Az édesvízi ágazat csak akkor lehet hosszú távon sikeres, ha gazdasági termelését elválaszthatatlanul összekapcsolja a vízgazdálkodási és klímaadaptációs funkciók szakpolitikai elismertetésével. A feladat adott a magyar ágazat számára: minél gyorsabb és innovatívabb termékfejlesztés a piacon, költséghatékony digitalizáció, víztakarékos gazdálkodás a tavakon, és erős hazai jelenlét a nemzetközi érdekképviseletben. A FEAP új elnöksége ehhez a küzdelmes, de ígéretes munkához teremt most kiváló alapot.

Megjelent a HALÁSZAT szaklap júniusi száma! A nyár első hónapjában is rengeteg új szakmai inspirációval és friss hírrel jelentkezik a HALÁSZAT szaklap! Folyóiratunk legújabb száma ismét izgalmas, mélyreható és elgondolkodtató témákkal várja az olvasókat az akvakultúra és a halgazdálkodás világából.

Miről olvashat a júniusi lapszámban? Íme egy kis ízelítő a tartalomból:

🏆 Magyar siker Európában – Óriási szakdiplomáciai eredmény: Ifj. Lévai Ferenc lett a FEAP új alelnöke! Beszámolunk arról, mit jelent a magyar jelenlét az európai érdekérvényesítés csúcsán, és hogyan kaphat erősödő fókuszt az édesvízi akvakultúra.
💶 Új uniós finanszírozás rögös útján – Részletesen elemezzük a 2028-2034-es időszakra vonatkozó európai uniós többéves pénzügyi keret tervezetét, feltérképezve a hazai halászati ágazatot érintő lehetőségeket és finanszírozási kihívásokat.
🧬 A ponty genetikai titkai – Egy feltérképezett evolúciós tervrajz: nemzetközi kutatásokra építő cikkünk bemutatja, hogyan védi az állományt a dupla genom évmilliók óta, és ez miként forradalmasíthatja a jövőbeli halnemesítést.
👤 Arcképcsarnok – „Mi a semmiből csinálunk valami csodásat” címmel átfogó és inspiráló portréinterjút olvashatnak Nagy Gáborral, az RDHSZ halgazdálkodási ágazatvezetőjével a tiszai gyökerektől a ráckevei innovációkig.
♻️ Fenntarthatóság és innováció – Két kiemelt cikkben is foglalkozunk az ágazat jövőjével: bemutatjuk az integrált multitrofikus akvakultúra (IMTA) szerepét az édesvízi rendszerekben, valamint a globális pisztrángtenyésztés új útjait és haljóléti kutatásait.
🐟 Fókuszban az őshonos halak és a múltunk – Részletesen megismerkedhetünk a 2026-os Év hala verseny ezüst- és bronzérmesével (a szilvaorrú keszeggel és a paduccal), emellett történelmi áttekintést indítunk a hazai természetes vizek halászati haszonvételéről is.
Természetesen mindezek mellett rengeteg friss hazai és nemzetközi halhír, az AKI legújabb DCF adatgyűjtésen alapuló piaci és külkereskedelmi elemzése, a balatoni haltelepítés friss adatai, valamint a „Halas Élménygazda” képzés részletei is helyet kaptak a lapban!

A sornak pedig még nincs vége, további tartalmak a megújult, immár 50 oldalas szaklapban,
mely letölthető a MA-HAL honlapjáról is.

---

Ha Ön elkötelezett a magyar akvakultúra és halászat fejlődése iránt, és fontosnak tartja az ágazati érdekképviseletet, akkor tagja a MA-HAL-nak. Így a HALÁSZAT szaklap az Öné, példánya havonta a postaládájába érkezik.
Ha szeretne előfizetni munkatársai számára is, vagy egyéb okból érdeklődik az ágazat iránt,
előfizethet a magazinra: HALÁSZAT Előfizetés

---

A HALÁSZAT ágazati szaklap 2026. júniusi száma lapozható pdf formátum:

A JÚNIUSI LAPSZÁM új oldalra

A klímaváltozás és a vízhiány nem csupán elméleti fenyegetés, hanem a mindennapi túlélésért vívott küzdelem a hazai tógazdaságok számára. A „Paradigmaváltás a halastavi vízgazdálkodásban” című konferencián Puskás Nándor, a Magyar Akvakultúra és Halászati Szakmaközi Szervezet (MA-HAL) elnöke, egyben a biharugrai halgazdaság (BHG) ügyvezető igazgatója, a gyakorlat oldaláról mutatta be, hogyan válik a haltermelés az ország legnagyobb vízmegtartó bázisává, és milyen elképesztő akadályokkal kell megküzdeniük az innovációt kereső gazdálkodóknak.

A hazai tógazdaságok megítélése során gyakran találkozunk azzal a tévhittel, miszerint a haltermelés hatalmas vízfelhasználó ágazat. Puskás Nándor előadásában nyomatékosította, az országban művelt mintegy 27 ezer hektárnyi halastó valójában nem elhasználja, hanem visszatartja a vizet. Ez a rendszer megközelítőleg 350 millió köbméter víz tárolására alkalmas, amivel a mesterségesen létesített gátakat tekintve az ország legnagyobb vízvisszatartó rendszerét alkotja.

A halastavak ökológiai jelentősége felbecsülhetetlen. Míg egy intenzív rendszerben egy köbméter vízben akár 3-400 kilogramm hal is megtermelhető, addig a hagyományos tógazdaságokban egy hektáron – ami körülbelül tízezer köbméter vizet jelent – mindössze egy tonna, azaz
0,1 kg/m³ hal nevelkedik. Ez az extenzív technológia egyfajta természetvédelmi kezelésként is felfogható, amely komplex gazdasági, természeti és klímaszolgáltatási értékeket halmoz fel. Ha a haltermelést leállítanák, a tavak három-négy éven belül tönkremennének, hiszen halak nélkül a sekély víztestek ökológiai egyensúlya felborul és kiszáradnak. Igaz a régi halászmesterek megfigyelése is: a halastavak párás mikroklímájuk révén lehúzzák a csapadékot, amikor egy hideg légfront érkezik föléjük.

Drasztikus kihívások a határ mentén

Az ágazatnak az utóbbi években exponenciálisan növekvő problémákkal kell szembenéznie: miközben a vízigény nő, a rendelkezésre álló vízbázis drasztikusan csökken. Ezt a csapadékmennyiség visszaesése, a nyári hőséggel érkező erős déli szelek okozta extrém párolgás, a mélyülő folyók és a zuhanó talajvízszint együttesen okozzák.

A helyzetet a határon átnyúló hatások tovább súlyosbítják. Puskás Nándor a biharugrai térség példáján keresztül mutatta be az agresszív szomszédos vízfejlesztések hatásait: a román oldalon kiépített hatalmas csatornahálózatok,
áfonyaültetvények és a Sebes-Körösön épült tározók miatt, a hazánkba érkező vízhozam kritikus szintre esett. Előfordult olyan augusztusi nap, amikor a folyón mindössze
2 köbméter/másodperc víz érkezett, amiből a helyi halgazdaságoknak esélyük sem volt kivenni a működésükhöz szükséges mennyiséget.

A biharugrai integrációs modell

A klímaváltozáshoz való alkalmazkodás technológiai és szemléletbeli paradigmaváltást követel. A régi bevált módszereket – mint a tavak téli szárazra állítása fagyasztás céljából – el kellett felejteni, hiszen ma már akkor kell befogadni és megtartani a vizet, amikor az éppen rendelkezésre áll. Nagyobb gazdaságokban megjelent a vízmegtartó szemléletű lehalászás, amelynek során a magasabban fekvő tavakból a vizet gravitációs úton az alacsonyabban fekvőkbe engedik át.

A legkiemelkedőbb innováció azonban az a helyi tudásra épülő, biharugrai komplex integrációs rendszer, amelyet 2020 környékén kezdtek el felépíteni. A rendszer négy pilléren nyugszik: Vízvisszaforgatás okosrendszerrel: Egy raktárépületre telepített napelemes rendszer feladata lesz, hogy részben fedezze két, egyenként 500 liter/másodperc teljesítményű frekvenciaváltós szivattyú működését. A cél az, hogy a halgazdaság 22-25 millió köbméteres vízigényéből 7-10 millió köbmétert visszaforgatással biztosítsanak. A rendszert a napelemek energiatermelése, a vízszintek és az intenzív ivadéknevelő tavakba telepített okosbóják is vezérlik, amelyek az oxigénszint csökkenése alapján automatikusan indítják a szivattyúkat.

Vizes élőhelyek árasztása: A Körös-Maros Nemzeti Park szomszédos területeire engedik ki a vizet, ami hatalmas ökológiai értéket teremt, és a gátak oldalnyomását is csökkenti.

Erdők vízellátása: Mintegy 160 hektárnyi, a Dalerd Zrt.  kezelésében lévő erdő elárasztását oldották meg. Különösen nyáron, a dél-alföldi pusztaságban a fák között csörgedező víz elképesztő természeti értéket mentett meg. Öntözésfejlesztés: A halastavakon átfolyó vizet 30 kilométeres távolságba is eljuttatják, amellyel 300 hektár mezőgazdasági terület öntözését biztosítják.

Szürreális bürokratikus akadályok

A nagyszabású négypilléres integráció egyedülálló, ám megvalósítását elképesztő nehézségek hátráltatták. A víz elvezetéséhez használt, évtizedek óta szárazon álló csatornarendszer fejlesztésére, ezen keresztül az öntöző kapacitás kialakítására, azért nem vehettek igénybe uniós forrást, mert annak egy régi – jónál rosszabb – minősítése kizárta a projektet a pályázatokból.

Ennél is megdöbbentőbb volt a csatornakotrás esete. Bár az illetékes hatóságok (vízügy, nemzeti park) gyorsan és rendkívül pozitívan reagáltak, így a helyszínen jóváhagyták a saját forrásból finanszírozott munkálatokat, a gépek indulása előtt egy közösségi médiás influenszer posztja miatt pánik tört ki az engedélyezők körében, így a kotrás végül elmaradt.

Az ágazatot ezen felül indokolatlan pénzügyi terhek is sújtják. Az elmúlt évben egyes önkormányzatok „telekadót” vetettek ki a halastavakra, aminek következtében egy
gazdaság egyik napról a másikra több tíz millió forintos adófizetési kötelezettséggel szembesült. Puskás Nándor hangsúlyozta: a klímaváltozás szorításában küzdő, vízvisszatartást végző gazdaságok ilyen szürreális adóztatása elfogadhatatlan. Kitért arra a paradoxonra is, hogy miközben egy vízszállító csatorna karbantartása áthatolhatatlan adminisztrációs falakba ütközik, az Alföld legszárazabb pusztáján hamar engedélyt kapott egy projekt, amely keretében több mint 100 éves, vízvisszatartásra alkalmas halastavi gátakat dózeroltak el, miközben ezzel párhuzamosan a térségben „vizes élőhely” építése zajlik.

Kiemelt prioritások és vízdiplomácia

A hazai vízgazdálkodás és az akvakultúra túlélése stratégiai döntéseket követel. Puskás Nándor szerint azonnal meg kell erősíteni az ország vízdiplomáciáját, különösen a romániai határszakaszon, ahol például a Sebes-Körösre fenékküszöbb gátak építésével (például a Körösnagyharsányi duzzasztónál) javítani lehetne a térség vízgazdálkodási viszonyait, amit a szomszédos állam ellenállása blokkolja.

Elengedhetetlen a meglévő csatornahálózatok nemzeti kiemelt beruházásként történő kezelése, az adminisztrációs akadályok teljes lebontásával. Továbbá egy új nemzeti vízközpotú beruházási stratégiára is szükség van, amelyben hátrasorolják a nagy vízigényű, ám alacsony hozzáadott értéket termelő ipari projekteket. Ha megindul a harc az egyre kevesebb vízért, az államnak világosan döntenie kell, hogy az ipar, agrárium, akvakultúra, erdőgazdálkodás, természetes ökoszisztémák, lakosság tengelyében mi legyen a prioritás. A halastavak már bizonyították: képesek megtartani, felértékelni és megosztani a vizet – feltéve, ha hagyják őket dolgozni.

Nem túlzás az a megállapítás, hogy a kistermelők képezik a globális akvakultúra gerincét. Ez különösen igaz Ázsiára, amely a világ akvakultúra-termelésének több mint 85 százalékát adja. A kistermelők alapvető szerepet játszanak a helyi közösségek, valamint egyre növekvő mértékben, a nemzetközi piacok szintjén is a szegénység csökkentésében, a biztonságos élelmiszerek megteremtésében és a tápanyagban gazdag élelmiszer-ellátásban.

Nemcsak Ázsiában, de még a fejlett országokat magába foglaló Európai Unióban is meghatározó szerepe van a kistermelőknek az akvakultúra-termelésben. Az EU akvakultúra szektorában működő több mint 15 ezer vállalkozás csaknem 80 százaléka mikrovállalkozás (kevesebb mint 10 alkalmazottal). Ezek a családi tulajdonban lévő cégek nélkülözhetetlenek a part menti és a vidéki régiók gazdaságának fenntartásában, a helyben termelt élelmiszerek biztosításában és a hagyományok megőrzésében.

Számos elemzés készült a világ különböző régióiban tevékenykedő kisgazdaságok működéséről. Az általánosságban megfogalmazott szerepükön túl a kisgazdaságok alapozhatják meg a korszerű, nagy volumenű, exportpiacokra történő termelést, amire jó példa a vietnámi pangasius termelés, illetve a thaiföldi garnélarák-termelés. A kisgazdaságok jelentős része ugyanakkor a múltbeli integrált haltermelési technológiák adaptációja révén olyan erőforrás- és környezetkímélő gazdálkodást folytat, amely példaértékű a fenntartható akvakultúra-, illetve általában a fenntartható élelmiszer-termelés fejlesztése területén.

A kistermelőknek azonban számos nehézséggel kell szembenézniük, egyebek között azzal, hogy a rájuk vonatkozó szabályozások, illetve adminisztratív kötelezettségek többnyire ugyanazok, mint amelyeket a nagyvállalkozásoknak kell betartaniuk. A kistermelők számára emellett meglehetősen nagy kihívás az eredményes piaci részvétel, illetve termékeik folyamatos és jövedelmező értékesítése.

Az elsődleges élelmiszertermelők helyzete az élelmiszerlánc mentén a legnehezebb. Ezt jól szemlélteti az ENSZ Környezeti Programja (UNEP) által készített átfogó tanulmány, amely megállapítja, hogy az élelmiszerláncban legerősebbek a feldolgozó, szállítási- logisztikai, kiskereskedelmi és étkeztetési szolgáltatásokat végző cégek. Ezek tevékenysége meghatározza az elsődleges termelők és az egyéni fogyasztók helyzetét és lehetőségeit is. Kiemelkedő, illetve domináns szerepe van azonban közöttük a kiskereskedelmet folytató szupermarketeknek (1. ábra). Az elsődleges termelők helyzetét tovább nehezíti az élelmiszer-kiskereskedelmi szektorban tapasztalható fokozódó konszolidáció. Svédországban például három vállalat – az ICA, a Coop és az Axfood – együttesen a piaci részesedés 86,6 százalékát teszi ki. Ez a helyzet megnehezíti a beszállítók, azok között is különösen a kistermelők alkupozícióját.

Az ENSZ Környezeti Programja (UNEP) által készített tanulmány az élelmiszerláncok globális helyzetének alapos vizsgálata alapján tett megállapításokat, illetve fogalmazott meg javaslatokat, amelyek alapvetően érvényesek Európára, illetve az EU-ra is, érdemes azonban áttekinteni, az elsődleges termelést végző kisvállalkozók helyét, a velük szembeni kihívásokat és a lehetőségeiket az akvakultúra szektorban.

A FAO megállapította, hogy a kisüzemi haltermelők jelentős kereskedelmi kihívásokkal néznek szembe, beleértve a korlátozott piaci hozzáférést, a finanszírozás hiányát, a nem megfelelő infrastruktúrát (hűtés, tárolás/szállítás) és a magas lehalászás utáni veszteségeket. A kistermelők gyakran kiszolgáltatottak a közvetítőknek, és nehézséget jelent a szigorú élelmiszer-biztonsági/minőségi előírások betartása. További gondot jelentenek a politikai döntésekben a korlátozott szakmai ismeretek, a nagyüzemi haltermeléssel való erős verseny és a gyenge érdekképviselet.

A kistermelők értékesítési lehetőségeinek növelése érdekében az alábbi javaslatok fogalmazódtak meg:

• Szövetkezetek létrehozása a kínálat felmérése, a költségek megosztása és a jobb árak eléréséhez szükséges alkupozíció növelése érdekében.

• A termék hozzáadott értékének növelése a halak helyszíni feldolgozásával a minőség, az eltarthatóság és a jövedelmezőség növelése érdekében.

• Közvetlen értékesítés helyi, illetve közeli piacokon, illetve az online platformok adta lehetőségek kihasználása, ami csökkenti a közvetítőknek való kiszolgáltatottságot.

• Infrastrukturális beruházások, fenntartható hűtőtároló létesítményekbe, szállító eszközökbe.

• Szakmai képzés fenntartható akvakultúra-gyakorlatokról, piaci és marketing munkáról.

Bár a kistermelők helyzete a nehézségek és a lehetőségek nagy hasonlatosságot mutatnak a világ és Európa között, a következőkben áttekintjük milyen nehézségekkel kell megküzdeniük az EU akvakultúra szektora kistermelőinek, illetve milyen lehetőségeik vannak termelékenységük és jövedelmezőségük növelésére.

Az Európai Halászati és Akvakultúra-termékek Piaci Megfigyelőközpontja (EUMOFA) az általa végzett átfogó elemzés alapján összegezte azokat a gátló tényezőket, amelyek megnehezítik az EU akvakultúra-termelésének növelését:

• Adminisztratív terhek;
• Alkalmazkodás az éghajlatváltozáshoz és az erőforrások szűkösségéhez;
• Megnövekedett termelési költségek;
• A termelés és a fogyasztás szezonalitása;
• Magasabb logisztikai költségek;
• Erős verseny a piacon (kiemelten az árverseny);
• Alacsony szervezettségi szint az ágazatban;
• Kisvállalkozások beruházási nehézségei;
• Halértékesítési rendszerek hiánya a vidéki régiókban;
• A fogyasztói preferenciák nem kellő mértékű ismerete.

Az akvakultúra-termelés növelését gátló tényezők között a beruházási nehézségekre vonatkozóan ki kell emelni a kisvállalkozásokat, azonban megállapítható, hogy a kihívások leküzdésében a kisvállalkozások minden területen hátrányban vannak a nagyobb vállalkozásokkal szemben.

Az EUMOFA az ágazat jövedelmezőségének-, illetve az ahhoz szorosan kapcsolódó termékértékesítésnek a javítására irányulóan megfogalmazott néhány kulcsfontosságú szempontot, amelynek a kisvállalkozásokra vonatkozó elemeit külön kiemeljük az alábbiakban.

A halfogyasztásnak az EU-n belüli alakulását sok tényező befolyásolja úgy a kínálati oldalon (a termelés volumene, a tenyésztett fajok sokfélesége és az import), mint a keresleti oldalon (demográfia, étkezési szokások, vásárlóerő), illetve vannak egyéb külső, nemzetközi, illetve geopolitikai tényezők is. A kistermelőknek ismerniük kell a fogyasztói igényeket, illetve azok változásának tendenciáit. Ehhez külső segítség is szükséges, amit termelői szövetségek, kormányzati, illetve az ágazati innovációt segítő nem kormányzati szervezetek nyújthatnak. 

A fogyasztói preferenciákhoz való alkalmazkodás eleve komoly kihívás a termelő számára, mivel a fogyasztási trendek gyorsan változnak, de a haltermelők, különösen a kistermelők számára további nehéz feladatot jelent a kiskereskedők, illetve az áruházláncok követelményeihez való alkalmazkodás, amelyek ráadásul egyre szigorúbbak a környezetvédelmi, állatjólléti és egyéb tényezők miatt. Alapvető fontosságú egy termelő sajátságos helyzetének, illetve a termékek számára releváns marketingstratégiák kidolgozása. A kistermelők számára lehetőséget nyújt friss termékek helyi, illetve közeli piacokon, speciális piaci szegmenseket megcélzó közvetlen értékesítése, a hagyományos kapcsolatok erősítése. Vannak jó példák mobil halértékesítő autók alkalmazására (2. ábra), bár ezt a lehetőséget messze nem használják ki. Minden esetben fontos azonban, hogy a fogyasztók a termékekről egyértelmű világos és szükséges tudnivalókat kapjanak. Ezeket a tájékoztatókat az értékesítési helyeken vagy más médiumokon (internet stb.) keresztül lehet nyújtani. Az információs tevékenység fejlesztése a kistermelők számára is alapvető fontosságú. 

Vidéki régiókban működő kistermelők számára nemcsak a termékértékesítés, hanem különböző szolgáltatások nyújtása is bevételi lehetőséget jelent. A szolgáltatásokkal jelentősen csökkenthető a kistermelőknek a hal értéklánc domináns szereplőivel (pl. feldolgozók, szupermarketek) szembeni kiszolgáltatottsága.

Magyarország élen járt a multifunkcionális tógazdálkodás adta lehetőségek kihasználásában, de a haltermelés és a turisztikai szolgáltatások összekapcsolására egyre több példa van Európában, illetve az EU-ban (3. ábra). Még ha a keresleti oldal lehetővé is teszi a termelési volumen fenntartását, illetve növelését, továbbá a tevékenység szolgáltatásokkal való bővítését, ezek megvalósítása során a termelőknek fel kell készülniük az adminisztratív kötelezettségeik teljesítésére, tevékenységük társadalmi elfogadottságának növelésére, az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásra, az energia átállásra, a rendelkezésre álló erőforrások esetleges beszűkülésére. A kihívások leküzdéséhez ma már elengedhetetlen az innováció, amely minden termelő számára alapvető feladat a jövedelmezőség, a verseny- és ellenálló képesség növeléséhez. A termelés mellett az esetleges feldolgozást, termékfejlesztést, értékesítést, illetve menedzsmentet és munkaszervezést is tartalmazó, sok esetben befektetéssel együttjáró innováció az EU akvakultúrájában domináns mikro- és kisvállalkozások számára komoly kihívás.

Az a többször elhangzott megállapítás, hogy alacsony a szervezettség az ágazatban, a kistermelők helyzetét nehezíti, különösen a piaci információk beszerzése, illetve az értékesítés területén. Nagyobb, tengerhalászattal és tengeri akvakultúrával is foglalkozó EU országokban nagy számú termelői szövetség jött létre (például Spanyolországban 44, Olaszországban 57, de Lengyelországban is 19). Kevés ugyanakkor az olyan ágazatközi szervezetek száma, amelyeknek fő feladata a piacszervezés, miután ezen termelők mellett a feldolgozók és az értékesítők is tagjai. Ilyen szervezet mindössze 6 van az Európai Unióban (egy Magyarországon), azonban ezek a szervezetek sem tudják kihasználni hatékonyan a piacszervezésben rejlő lehetőségeket. A kistermelők számára a hatékony érdekképviselet és a piacszervezés mellett fontos az innováció támogatása, illetve az ahhoz szükséges támogatásokhoz jutás is. A kistermelők számára továbbra is kiemelt fontosságú az ágazati szervezettség növelése.

A nagyobb szervezettségre amiatt is szükség van, hogy a kistermelők érdekeit hatékonyan lehessen képviselni az akvakultúra-fejlesztéshez nélkülözhetetlen kormányzati, illetve EU-s szervezetek felé, a megfelelő támogatottság elérése érdekében. Az elmúlt években növekedett ugyan a kisvállalkozások elismerése az akvakultúra területén, éppen a kisvállalkozók érdekeit képviselő szervezetek munkájának eredményeképpen (pl. FEAP, AAC, EATiP) de még mindig alatta marad a partmenti vizeken halászatot, illetve akvakultúra termelést végző kisvállalkozók mellett. A kisvállalkozók jövedelmezőségének fenntartásához, illetve annak növeléséhez, amely mögött nemcsak élelmiszertermék, de egyéb közjavak előállítása is a mindennapok feladata, jelentős szerepe kell hogy legyen a támogatásoknak. Az EU-ban az Európai Tengerügyi Halászati és Akvakultúra-alap által finanszírozott Operatív Programok (Magyarországon a MAHOP Plusz) jó lehetőségeket biztosítanak a kisvállalkozók számára még akkor is, ha ezeknek a programoknak a végrehajtása jelentős adminisztratív terhet jelent.

Pozitív fejlemény, ami nemzetközi összefogás eredményének is tekinthető, hogy a kisvállalkozók számára az EU kutatási alapja, a Horizon program is pályázati lehetőséget biztosít. A következő év áprilisában írják ki a HORIZON-CL6-2027-02-FARM2FORK-06 pályázatot, amelynek címe: „A fenntartható kisüzemi vízi élelmiszertermelés és a rekreációs halászat lehetőségeinek kihasználása fejlődésre nyitott helyi közösségek számára”. Több más olyan pályázati kiírás is szerepel a jövőre induló HORIZON programokban, amelyek nem haltermelési kisvállalkozók számára nyújtanak lehetőséget, hanem általában kisvállalkozások számára. Ezekben való részvételre is van azonban lehetőség, amit már jelenleg is folyamatban lévő HORIZON projektek jól illusztrálnak (ActFast, NEXRUR,
DANUBAQUA stb.).

A jövőben egyre nagyobb figyelmet kell fordítani arra, hogy a haltermelő kisvállalkozások bekapcsolódjanak a fenntartható élelmiszerellátás fejlesztésére irányuló programokba más élelmiszertermelő ágazatokkal, illetve azok kisvállalkozóival együttműködve. Erre annál is inkább szükség van, mert az EU-ban a Bizottság javaslata szerint megszűnik az Európai Tengerügyi, Halászati és Akvakultúra-alap (ETHAA/EMFAF) és a 2028–2034-es időszakban az élelmiszergazdaság finanszírozása a Nemzeti és Regionális Partnerségi Alapból (NRPF) történik. Bár a Bizottság 2 milliárd euró elkülönítését tervezi a Közös Halászati Politika (KHP) céljaira, ez jelentős csökkenés a 2021–2027-es ciklus mintegy 6,1 milliárd eurós keretéhez képest. Az ETHAA-ról az NRPF-re való áttérés jelentős változás lesz a halászat és akvakultúra közösségi finanszírozása szempontjából, amivel kapcsolatban folynak a szakmai és társadalmi egyeztetések, de a változásra mindenképpen készülniük kell az akvakultúra-ágazat szereplőinek, így e témával majd egy külön cikkben foglalkozunk, illetve folyamatos tájékoztatást adunk az NRPF kialakításának helyzetéről.

SZERZŐK: DR. BOZÁNNÉ DR. BÉKEFI EMESE, DR.VÁRADI LÁSZLÓ

Kitekintés a nemzetközi akvakultúra innovációira és a hazai kitörési pontokra

A vízkészletek okos és hatékony felhasználása ma már nem csupán egy jól csengő szlogen, hanem a túlélés és a versenyképesség alapfeltétele a mezőgazdaságban. Különösen igaz ez a haltermelésre, amely 2026. március 18-án, az Agrárközgazdasági Intézet (AKI) szervezésében megvalósult „Paradigmaváltás a halastavi vízgazdálkodásban” című konferencia fókuszában is állt. A budapesti Herman Ottó Intézetben tartott hiánypótló szakmai eseményen Dr. Váradi László, a HUNATiP elnöke tartott átfogó és gondolatébresztő előadást „Nemzetközi jó gyakorlatok az akvakultúra rendszerek vízgazdálkodásában” címmel. Prezentációja nem csupán a technológiai újdonságokat vette sorra, hanem rámutatott azokra a globális folyamatokra is, amelyek alapjaiban formálják át az ágazatot.
 

Előadásának felütéseként Váradi László egy kevéssé ismert, de annál intenzívebb nemzetközi szakmai vitára irányította rá a figyelmet. A világban komoly küzdelem folyik a döntéshozók és a szakértők között arról, hogy a jövő
élelmiszer-ellátásában a tengereké vagy az édesvizeké lesz-e a főszerep. Míg a tengeri akvakultúra hívei a hatalmas vízfelületekben rejlő lehetőségeket hangsúlyozzák amit az EU Óceán Paktuma is támogat, az óceán sokszor egyáltalán nem kellemes vagy biztonságos környezet a haltermelésre. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a tengeri fajokat, például lazacot termelő rendszerek is egyre inkább behúzódnak a szárazföldekre. A globális akvakultúra termelése jelenleg is meghatározóan az édesvízi rendszereken alapul, ezért létfontosságú, hogy a tengerektől távolabbi területeken folyó termelés – és annak társadalmi elismertsége – megkapja a neki járó kiemelt figyelmet a jövőben.

Magyarország ezen a téren komoly hagyományokkal rendelkezik, hiszen a hazai szakma soha nem csak távolról szemlélte a fejlődést, hanem mindig is törekedett a jó gyakorlatok átvételére és hazai adaptálására. Már az 1970 években is a szivárgások csökkentése és a víz okos visszatartása volt a cél, Békés vármegyében és Szarvason pedig olyan előremutató, integrált tógazdasági kísérletek zajlottak – gondoljunk csak a rizs-hal vagy a kacsa-hal együtt tartására –, amelyek a mai modern körforgásos rendszerek előfutárainak is tekinthetők.

Hagyományos tavak modern köntösben és a recirkulációs forradalom

Ahogy a gazdálkodókra nehezedő társadalmi és piaci nyomás egyre fokozódik, a tógazdálkodás is rákényszerül a megújulásra. Ennek egyik izgalmas iránya a speciális és multifunkcionális tórendszerek kialakulása. Kínában ma már nem a jövő, hanem a jelen valósága az a modell, ahol egy halastó fölé fotovoltaikus napelemeket telepítenek, így a terület egyszerre termel halat és zöld energiát, miközben turisztikai szolgáltatásokat is nyújt. Ezek a rendszerek sokszor már több tízezer hektáron működnek sikerrel. Egy másik okos megoldás, amikor a hagyományos tógazdálkodást intenzív elemekkel ötvözik. Egy nagyobb tóba egy intenzíven hasznosított medencét vagy ketrecet helyeznek, és a kiáramló tápanyagot a tó extenzív ökoszisztémája hasznosítja újra.

A vízhatékonyság csúcsát azonban egyértelműen a recirkulációs akvakultúra-rendszerek (RAS) jelentik. Negyven évvel ezelőtt egy ilyen működő rendszer megtekintéséhez még Amerikáig vagy Norvégiáig kellett utazni, az első hazai, szarvasi próbálkozásokat pedig még robusztus vasbeton medencék jellemezték. Ma azonban már a mesterséges intelligencia, a folyamatos halviselkedés-monitorozás és az adatbázisú döntéshozatal uralja ezeket az üzemeket. Bár a teljesen zárt rendszerek vízhatékonysága igen figyelemre méltó – elméletileg mindössze 0,1 köbméter víz is elegendő lehet egy kilogramm hal előállításához, szemben az átfolyó rendszerek 100 köbméteres igényével –, a jövő nem kizárólag bennük rejlik. Kiváló példa erre Dánia, ahol az átfolyó vizes rendszereket sikeresen alakították át recirkulációssá, de nem kell ilyen messzire mennünk, Lillafüreden is kiválóan működik a víz mechanikai és biológiai szűrőkkel történő kezelése és visszaforgatása.

Új utak a Bioflok, IMTA és a vízlábnyom paradigmája

A paletta folyamatosan bővül. A világban egyre jobban terjed a bioflok technológia, amely a halak – jellemzően a tilápia – hulladék nitrogénjét baktériumok segítségével alakítja át újra ehető fehérjévé, így teremtve zárt láncot. Bár a rendszernek komoly klimatikus igényei vannak, Törökországtól Indiáig számos méretben alkalmazzák. Hasonlóan izgalmas az integrált, multitrofikus akvakultúra (IMTA), ahol a tápláléklánc különböző szintjeit fűzik össze. Erre Írországban találunk remek édesvízi példát, ahol a sügér és a pisztráng intenzív nevelése során keletkező használt vizet algákkal és békalencsével tisztítják meg. Ezt az elvet egyébként az ősi Kínában már ezer éve is alkalmazták a selyemhernyók és halak komplex tartásával. Az akvapónia, amely a növények tápközeg nélküli termesztését köti össze a halneveléssel, szintén fontos színfoltja az ágazatnak, bár globális alkalmazás helyett inkább lokális, specifikus helyzetekben kínál kiváló alternatívát.

A fejlődés azonban megköveteli, hogy másképp tekintsünk magára a vízhasználatra is. Ma már nem elég azt számolni, mennyi víz folyik át a medencén; az igazi mérce a vízlábnyom lett, amely magában foglalja a zöld vizet (csapadék), a kék vizet (felszíni/felszín alatti), sőt, a szennyvíz kezeléséhez szükséges tiszta vizet is. Egy kilogramm hal vízlábnyomát ma már összehasonlítják a sertés-, a marhahús vagy éppen a rendkívül vízigényes csokoládégyártás értékeivel. Ahhoz, hogy az édesvízi haltermelés megvédje pozícióját, a hazai ágazatnak is életciklus-analíziseket (LCA) kell végeznie saját termékeire, bizonyítva azok környezeti fenntarthatóságát és versenyképességét.

Nemzetközi együttműködések és a magyar szaktudás exportja

A tudás megosztásának és az innovációnak kiváló terepe az az EU-s és kínai részvétellel zajló „NEXRUR” projekt, amelynek célja a vidéki közösségek megsegítése és  fenntartható modellüzemek kialakítása. Magyarország két egyedülálló akvakultúra modellel vesz részt a programban. Az egyik egy olyan komplex vidéki gazdaság, ahol a tavi haltermelésből elfolyó, tápanyagban gazdag vizeket öntözésre és vizes élőhelyek fenntartására használják, rövid ellátási láncokkal kombinálva. A másik modell egy intenzív afrikai harcsa-telepre épül, ahol a termelésből és a feldolgozásból származó szerves hulladékokat a helyi közösségek bevonásával komposztálják és hasznosítják újra. (Ezekről a projektekről a szakma a 2026. június 11-i Halászati Tudományos Napon hallhat majd további izgalmas részleteket.)

Váradi László előadása egy rendkívül fontos üzenettel zárult. Magyarországnak nemcsak átvennie kell a technológiákat, hanem újra proaktív szerepet kell vállalnia a tudás átadásában is. Woynárovich Elek és más nagy elődök nyomdokain haladva hazánknak minden lehetősége megvan arra, hogy Afrika és Ázsia fejlődő országai számára oktatási és továbbképzési programokat indítson. Egy ilyen tudásközpont létrehozása jelenleg is zajlik, amely hidat képezhet a külpolitika, a diplomácia és a halászati szakma között. A vízhatékonyság ugyanis már rég nem csupán technikai kérdés, hanem szabályozási és társadalmi kihívás is, amellyel egy gazdálkodó egyedül nem tud megbirkózni. A jövő sikere az értéklánc mentén történő, ágazatokon átívelő összefogásban és a nemzeti jó gyakorlatok bátor kiaknázásában rejlik.

Szerkesztő: Dr. Jung Ivett

Az Európai Parlament 2008-ban európai kormoránkezelési terv elfogadását szorgalmazta, hogy minimalizálják a kormoránok halállományokra, halászatra és akvakultúrára gyakorolt egyre növekvő hatását. Ezt a kérést a Parlament 2018-as és 2022-es akvakultúrára vonatkozó állásfoglalásaiban is megismételte. Hasonlóképpen, a Tanács 2025. szeptemberi és októberi ülésein több tagállam sürgette az Európai Bizottságot, hogy koordinálja a kárókatona-populációk uniós szintű kezelését. A Bizottság 2025 októberében strukturált párbeszédet folytatott a tagállamokkal. Ezzel összefüggésben a Bizottság frissített iránymutatást tett közzé a madárvédelmi irányelv szerinti eltérések alkalmazásáról. 2025 novemberében az Európai Belvízi Halászati és Akvakultúra-tanácsadó Bizottság közzétette ennek végleges keretét. A kezdeményezés célja a kormorán kedvező védettségi állapotának fenntartása, miközben védi a halfajokat és az akvakultúra-halgazdaságokat.

Európában a leggyakoribb faj a nagy kárókatona (Phalacrocorax carbo), amelynek két alfaját különböztetjük meg: az „atlanti” carbo alfajt, amely tengerparti sziklákon fészkel, valamint a „kontinentális” sinensis alfajt, amely szárazföldi belterületen, továbbá a tengerparti területeken egyaránt honos, és jellemzően fákon fészkel. A kárókatona vonuló madár, de a vonulási távolságok rendkívül változóak, egyes példányok csupán 100 kilométert tesznek meg dél felé, míg mások a Földközi-tengert is átszelve egészen Észak-Afrikáig repülnek. Az elmúlt évtizedekben a sinensis alfaj vándorlásának következtében új kolóniákat alapított Európa nagy belvízi tavain és vizes területein. A madarat a 19. és a 20. század elején a halállományokban okozott jelentős károk miatt kíméletlenül üldözték, kolóniáit szisztematikusan pusztították. Az 1960-as évek elejére a fő szaporodási területein (Hollandia, Németország, Dánia, Svédország és Lengyelország) a költőpárok száma 3500–4300 párra csökkent. Az 1979-es uniós madárvédelmi irányelv által biztosított védelem nyomán az állománya 1970 és 2000 között látványosan megnőtt. Az öt fő szaporodási országban az átlagos éves populációnövekedés az 1980-as években 18 százalékos volt.

A tagállamoknak hatévente jelentést kell benyújtaniuk a madárvédelmi irányelv 12. cikke alapján a védett fajok populációjának állapotáról, az ezzel kapcsolatos információkat ezután a Bizottság teszi közzé. A legutóbbi, 2020-ban kiadott jelentés a 2013–2018-as harmadik jelentéstételi ciklus eredményeit tartalmazza, mely szerint az EU27-ben körülbelül 253 ezer költőpár és mintegy 549 ezer telelő madár volt. Bár a 2000-es években az összeurópai populáció növekedése némileg stabilizálódott, a legfrissebb nemzeti adatok arra utalnak, hogy a balti régió költőpopulációja ismét jelentősen, mintegy harmadával nőtt a 2013-2018-as időszakhoz képest. Ez a gyarapodás különösen Svédországban és Észtországban volt kiemelkedő, amivel a nyolc balti uniós tagállam költőpárjainak száma elérte a 245 ezret.

Hatás a halászatra és az akvakultúrára

A kárókatonák táplálkozása hatalmas gazdasági terhet ró az ágazatra. Az Európai Belvízi Halászati és Akvakultúra Tanácsadó Bizottság (EIFAAC), az Európai Akvakultúra-termelők Szövetsége (FEAP) és az Európai Horgászszövetség (EAA) közös becslései szerint a kárókatonák 2023-ban és 2024-ben több mint 350 millió eurós kárt okoztak az európai akvakultúrának és a rekreációs halászatnak. A közvetlen halfogyasztás mellett a veszteségek magukban foglalják a madarak által okozott sérülésekből és fertőzésekből származó közvetett károkat is, amelyek az érintettek szerint már a tógazdaságok jövedelmezőségét veszélyeztetik. A probléma a part menti tengeri halászatot is drasztikusan érinti. Észtországban például a part menti költőpopuláció éves halfogyasztását 16 ezer tonnára becsülik, ami nagyjából megegyezik a part menti halászat teljes fogási mennyiségével. Különösen aggasztó a balti tőkehalállományok jelenlegi állapota, amelyek a túlhalászás és a környezeti stresszfaktorok miatt elérték minden idők legalacsonyabb állománylétszámát, ezért a fajra irányuló halászatot leállították. Tudományos kutatások becslései szerint a
Balti-tenger dániai részén a kárókatonák évente 15 millió tőkehalat fogyasztanak, míg a tőkehal teljes utánpótlása jelenleg évi 4 és 17 millió közöttire becsülhető. Emellett a folyóvizekben történő táplálkozásuk jelentősen csökkentheti az olyan vadon élő halfajok állományát is, mint a pérhal, a lazac, a pisztráng és az angolna.

Madárvédelmi irányelv

A kárókatona az 1979-es uniós madárvédelmi irányelv értelmében szigorúan védett faj, amely előírja a madarak szándékos zavarásának, befogásának vagy megölésének, valamint fészkeik és tojásaik elpusztításának általános tilalmát. A faj nem szerepel az irányelv II. mellékletében, amely a vadászható fajokat sorolja fel. Ugyanakkor az irányelv 9. cikke lehetőséget ad a tagállamok számára, hogy eltérjenek a védelmi státusztól, ha a madarak súlyos károkat okoznak, vagy valószínűleg súlyos károkat fognak okozni. A statisztikák alapján a leggyakoribb engedélyezett intézkedés a madarak kilövése, amelyet a befogás, majd a zavarás és a fészkek elpusztítása követ; ezeket az eltéréseket (derogációkat) az esetek 78 százalékában a „súlyos károk megelőzése” jogcímen hagyják jóvá. A tagállamok rendkívül eltérő módon alkalmazzák a derogációkat: Dánia például a fészkek és tojások elpusztítására összpontosít a költési területeken, míg Franciaország az eljárás keretében, évente akár 30 ezer madarat is kilőhet a telelő populációból.

Példák a 9. cikk végrehajtására kiválasztott tagállamokban és régiókban

Dánia: A madarak számának drasztikus növekedése miatt már 1992-ben nemzeti tervet vezettek be, amelynek legújabb verziója a 2022-es. A védekezés fókuszában a költőpopulációk szabályozása áll, például a tojások olajozásával és a fészkek elpusztításával, ugyanakkor az intézkedések nem érintik a főként Norvégiából és Svédországból érkező telelő madarakat. A tervért a dán környezetvédelmi ügynökség felel, míg a dán természetvédelmi ügynökség helyi egységei kezelik az állami tulajdonú területeken található költőkolóniákat.

Svédország: Bár létezik egy nemzeti iránymutatás, a tényleges döntéseket és a regionális kezelési terveket, amelyek a madarak kilövését vagy a tojások olajozását is engedélyezhetik, a megyei önkormányzatok határozzák meg. Például Västernorrland megyében 800 kormorán, azaz a megye populációjának 5 százaléka kilőhető, vagy Gäveleborg megyében a védelmi célú vadászatot kifejezetten a madarak lelövése, a tojások szúrása és a tojások olajozása formájában határozzák meg.

Franciaország: Egy 2025. február 24-i rendelet határozza meg azt a keretet, amely alapján a francia megyék eltéréseket engedélyezhetnek. Európában itt lövik ki a legtöbb kárókatonát, évente több mint 30 ezer példányt. A megyék a telelő populáció akár 30 százalékának kilövésére is adhatnak kvótát a veszélyeztetett halpopulációk és a halgazdaságok védelme érdekében (utóbbiak esetében maximum 10%), de mivel a védett carbo alfajt nehéz a másiktól
megkülönböztetni, nyolc part menti megyében tilos a
vadászatuk.

Németország: A szövetségi természetvédelmi törvény (45. cikk) az állami kormányoknak jogot biztosít a kivételek szabályozására, és minden német tartomány elfogadott egy kormoránrendeletet. Kiemelkedő példák ezek közül Mecklenburg-Elő-Pomeránia, Schleswig-Holstein és Baden-Württemberg. Utóbbi részt vesz egy nemzetközi kormoránkezelési projektben is a Bodeni-tónál, amelynek keretében drónok segítségével olajjal permetezik be a tojásokat, hogy azok ne keljenek ki. 2024. március 12-én a CDU/CSU parlamenti frakciója előterjesztett egy nemzeti kormorán-cselekvési tervre vonatkozó indítványt, amely az ország egész területén egységes megközelítést támogat. A frakció ezzel hivatkozott az Európai Parlament által uniós szinten elfogadott hasonló álláspontra. Az ilyen terv iránti igényt azonban a német környezetvédelmi bizottság többsége elutasította, egyes ellenzők teljesen elutasították a vadászat révén történő populációszabályozást, mások pedig úgy vélték, hogy valódi megoldások csak uniós szinten érhetők el.

Olaszország: Az 157/92 nemzeti törvény a régiókra ruházza a kivételek kezelésének felelősségét. Számos régió, köztük Emilia-Romagna, Liguria, Lombardia, Piemonte (Cuneo tartomány), Veneto és Friuli Venezia Giulia él ezzel a lehetőséggel. Emilia-Romagna például az akvakultúra-telepek védelmét tűzte ki célul, és felsorol számos nem halálos, riasztó eszközt, amelyek alkalmazása után csak akkor engedélyezett a célzott leölés, ha a regionális tanács meggyőződött arról, hogy ezek a nem halálos intézkedések nem elegendőek a súlyos károk megelőzéséhez. A terv meghatározza a téli időszakban leölhető madarak
maximális számát is: az előző télen regisztrált populáció 10 százaléka.

Az Európai Belvízi Halászati és Akvakultúra Tanácsadó Bizottság (EIFAAC) kárókatona-állománykezelési terve

Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) égisze alatt működő, 38 tagot számláló EIFAAC 2025 novemberében tette közzé az európai kárókatona-állománykezelési terv (CMP) keretrendszerét, egy uniós társfinanszírozású projekt eredményeként. A dokumentum hangsúlyozza, hogy a jelenlegi enyhítő intézkedések nagyrészt sikertelenek voltak, a madarak száma folyamatosan növekszik, és a derogációk tagállami alkalmazása egyenlőtlen. A kidolgozott keretrendszer öt lépésben összesen 37 konkrét intézkedést fogalmaz meg, amelyek tudományos referenciaértékeken alapulnak. A terv ötvözi a nem halálos elrettentő módszereket (például akusztikus és vizuális riasztók, védőhálók alkalmazása) a célzott halálos kontrollmódszerekkel (például tojások olajozása vagy szabályozott kilövés). A kezdeményezés célja, hogy tudományos alapokon nyugvó, kiegyensúlyozott útmutatást nyújtson, amely fenntartja a kárókatona kedvező védettségi állapotát, miközben megvédi a halfajokat és biztosítja az akvakultúra-termelés fenntarthatóságát.

Álláspontok

A kárókatonák jövőbeli kezelésével kapcsolatban éles véleménykülönbségek tapasztalhatók. A Birdlife International és mintegy 35 további környezetvédelmi civil szervezet (köztük a Wetlands International) határozottan elutasítja az összeurópai állománykezelési tervet. Érvelésük szerint a populáció ritkítása tudományosan nem bizonyított megoldás a helyi konfliktusok kezelésére, és úgy vélik, hogy a jelenlegi derogációs rendszer elegendő rugalmasságot biztosít. Ezzel szemben az Európai Akvakultúra-termelők Szövetsége (FEAP) az összehangolt európai fellépés mellett érvel, rámutatva egyetlen kárókatona magas, napi mintegy 500 grammos halfogyasztására, ami a hatalmas populációval párosulva jelentős gazdasági károkat eredményez. A politikai döntéshozók szintjén, az AGRIFISH 2025. szeptemberi és októberi ülésein Svédország és több másik tagállam (köztük Észtország, Finnország és Lengyelország) hivatalosan kérte az Európai Bizottságot, hogy vegye fel a fajt a vadászható madarak listájára, és az
EIFAAC-terv alapján hangolja össze az uniós állománykezelést. Jessika Roswall környezetvédelmi biztos elismerte, hogy a derogációs rendszer bürokratikus és gyakran elégtelen a helyi problémák kezelésére, ezért ígéretet tett az iránymutatások frissítésére és strukturált párbeszédet kezdeményezett. A biztos azonban jelezte, hogy a vadászhatóvá tétel önmagában nem jelentene megoldást, mivel a költési időszakban szükséges beavatkozásokhoz – mint a tojások olajozása – továbbra is derogációkra lenne szükség.

Ez a cikk az Európai Parlament Kutatószolgálatának a kárókatonák uniós halászatra és akvakultúrára gyakorolt hatásairól szóló, 2026-ban közzétett hivatalos tájékoztató dokumentuma alapján készült. A dokumentumban kifejtett vélemények nem tekinthetők a Parlament hivatalos álláspontjának.

Forrás: European Parliamentary Research Service, Impact of cormorant predation on EU fisheries and aquaculture, Frederik Scholaert, Members’ Research Service Published: January 2026, Document number: PE 782.619

SZERZŐ: Manfred Klinkhardt
Összeállította: Dr. Váradi László, Dr. Bozánné Dr. Békefi Emese

Az Eurofish Magazin 2025. évi februári számában jelent meg dr. Manfred Klinkhardt halászati biológus írása, amelyben átfogó képet ad arról, milyen szerepe van a tógazdálkodásnak a világ akvakultúrájában. A cikk jól szolgálja a tógazdálkodás szélesebb körben történő megismertetését, hiszen a tavi haltermelés sajátosságait és jövőbeni lehetőségeit még az európai akvakultúra szektor szereplői, illetve döntéshozói sem ismerik elfogadható mértékben. A cikket ezúttal magyar nyelven tesszük közzé, megjegyezve, hogy a Halászat szaklap következő számában részletesebben foglalkozunk azzal, hogyan illeszkedik az európai és a magyar tógazdálkodás az akvakultúra globális fejlődési tendenciáihoz, illetve milyen kölcsönhatások érvényesülnek az európai és más régiók tógazdálkodása között.

Az akvakultúrát gyakran kritizálják annak ellenére, hogy elengedhetetlenül hozzájárul az élelmiszer-ellátáshoz. Sok vád azonban alaptalan, mivel az ágazat rendkívül dinamikusan változik, és egyes kritikák már régóta irrelevánssá váltak. Ez különösen igaz a földkerekség különböző pontjain működő tógazdaságokra, amelyek a világ akvakultúra-termelésének nagy részét adják. A tógazdaságok őrzik egy régió kulturális értékeit, védik a természetet, kompenzálják az éghajlatváltozás hatásait és rekreációs szolgáltatásokat nyújtanak.

A közvélemény az akvakultúra képét sok esetben a tengeri úszóhálós ketrecekkel azonosítja, mint amilyenek például a norvégiai lazacfarmon találhatók. Ez alapvetően nem hibás kép, de a valóság teljesen más, mert a globális akvakultúra-termelés nagy részét a különböző tógazdaságok adják. A 2022-es globális akvakultúra-termelés 94,4 millió tonnájából (élő súlyban kifejezve, algák és vízi növények nélkül) 59,1 millió tonna, vagyis csaknem kétharmada a tengerektől távolabb működő haltermelő létesítményekből származik. E létesítményekben megtermelt vízi élőlények értéke 295,7 milliárd USD volt 2022-ben. A halak teszik ki a tengerektől távolabb folyó akvakultúra-termelés csaknem 90 százalékát (89,7%), a halakat követik a rákfélék, főként a garnélák (8,7%). A tengerpartoktól távolabbi, elsősorban édesvizek hasznosításán alapuló akvakultúra számos módszert és technológiát alkalmaz, amelyek intenzitása jelentősen eltérő, és gyakran más gazdasági tevékenységekkel kombinálják azokat. Bár nincsenek megbízható felmérések és egyértelmű adatok a hagyományos tavi termelés részarányáról, okkal feltételezhető, hogy a mesterséges tavakban történő haltermelés még mindig a legelterjedtebb módszer a globális akvakultúrában.

Ezt támasztja alá kínai kutatók nemrégiben közzétett tanulmánya is, amely műholdfelvételek elemzésével vizsgálta a halastavak globális eloszlását. Ezen értekezés szerint a világ szárazföldi területein folytatott akvakultúra 89,1 százaléka Ázsiában található. A tógazdaságok háromnegyede (75,6%) egy 30 km széles partmenti sávba koncentrálódott. Ez az eredmény összhangban van a FAO akvakultúra-statisztikáival, és aláhúzza a tavi haltermelés hatalmas gazdasági, ökológiai és társadalmi jelentőségét az érintett régiókban és azon túl. A tógazdálkodás jelentős mértékben hozzájárul az akvakultúra-termékek iránti kereslet és kínálat közötti meglévő szakadék megszüntetéséhez. A tógazdaságok munkahelyeket teremtenek és jövedelmet generálnak, így fontos szerepet játszanak a fejlődő országok feltörekvő gazdaságainak szegénység elleni küzdelmében. A tógazdálkodás pozitív hatását tovább erősíti az a tény, hogy sok tóban olyan halfajokat termelnek, amelyek alacsony trofikus szinten táplálkoznak és kiegészítő takarmányozás nélkül is extenzív körülmények között termelhetők. Például 2022-ben a globális akvakultúra-termelés több mint fele (51,5%) indiai és ázsiai pontyokból (összesen 31,8 millió tonna) és közel 11 százaléka harcsa fajokból (6,6 millió tonna) származott. A halastavakban olyan jól exportálható fajokat is termelnek, amelyekre nagy a kereslet a világ más részein. Gondoljunk csak a harcsa fajokra, mint a pangáziusz vagy a tilápia és más sügérfélék, amelyek részesedése a globális akvakultúra termelésből 10,6 százalék (6,549 millió tonna) volt 2022-ben. A garnélarákot és más rákféléket elsősorban brakkvízzel vagy tengervízzel táplált tavakban termelik.

A halastavakat évszázadok óta sikeresen használják

A tavi haltermelés a világ legelterjedtebb akvakultúra-rendszere. A tavakat főképpen édesvízzel töltik fel, de egyes régiókban brakkvízzel vagy tengervízzel táplált halastórendszerek is működnek. A tógazdaságok a kisméretű, tisztán gravitációs vízellátású rendszerektől a jól szabályozott vízgazdálkodással rendelkező nagyüzemi gazdaságokig sokféle tórendszert foglalnak magukba. A legegyszerűbb esetekben rizsföldeket vagy gátakkal határolt természetes víztesteket használnak haltermelésre. A földmedrű tavak többsége azonban a tengertől távolabbi területeken található, és talajkitermeléssel, illetve töltések építésével hozták létre azokat. Az így kialakított földmedrű tavak rézsűit (kis méretű tavak fenekét is) esetenként beton- vagy műanyag borítással látták el, hogy elősegítsék a víz visszatartását. A tavak vízellátása felszíni vízfolyásokból, kutakból vagy csapadékvízből történik. Az extenzív gazdálkodású tavak különösen környezetbarátok, mivel számos állat- és növényfajnak nyújtanak menedéket.

A halastavakat évezredek óta használják élelmiszer-termelésre. Úgy tartják, hogy a kínaiak már 4000 évvel ezelőtt megépítették az első halastavat. Innen a technológia Mezopotámián keresztül került a Földközi-tenger térségébe, és gyorsan elterjedt a Római Birodalomban. Az tavi haltermelés ötletét elsősorban a közép-európai kolostorok hasznosították, amelyek azután főként a ponty háziasításához járultak hozzá.

A tavi haltermelés azonban több évszázados története ellenére korántsem elavult vagy idejétmúlt, mivel rendkívül sikeresnek bizonyult és azóta is számos előnnyel jár. A tó építése viszonylag egyszerű és olcsó, karbantartása pedig nem igényel nagy erőfeszítéseket. Ez különösen igaz az extenzíven hasznosított tavakra, amelyek néha akár önfenntartóak is lehetnek. Szinte zárt anyag- és energiaforgalmukkal a természetes ökoszisztémákhoz hasonlítanak, lehetővé téve a halfajok számára, hogy a tóban termelődő természetes táplálékot fogyasszák. Mivel azonban ez a természetes táplálékforrás általában korlátozott, az ilyen extenzív rendszerek termelékenysége ennek megfelelően alacsony. Az extenzív gazdálkodás elve az alacsony bemenet (input), alacsony kibocsátás (output), amelynek alkalmazása mindenhol működik, ahol elegendő tóterület áll rendelkezésre, vagy a termelés csak egy szűkebb igény kielégítését szolgálja. Ha nagyobb a hal iránti kereslet, a tó termelékenysége a gazdálkodás intenzívebbé tételével növelhető, ami általában külső takarmány felhasználását jelenti. Ez a megnövelt input egy arányosan magasabb kibocsátást tesz lehetővé.

Bár a halastavak más akvakultúra-rendszerekhez képest viszonylag könnyen karbantarthatók, a tógazdák nem kerülhetnek el bizonyos tisztítási és karbantartási feladatokat. Ez főként az elhalt plankton és vízi növények, takarmánymaradékok és halak ürüléke miatt az idő múlásával, a tófenékre kiülepedő iszap eltávolítását jelenti. Extenzív, természetszerűen működtetett tavakban ezeket a szerves hulladékokat a mikroorganizmusok szinte teljesen lebontják és visszajuttatják a rendszer belső tápanyag-körforgásába. Azonban az intenzívebben működtetett halastavakban a „természetes szolgáltatást végző” mikroorganizmusoknak egyre nehezebb megbirkózniuk ezzel a feladattal, ezért az embernek kell beavatkoznia és eltávolítania az iszapot. Ellenkező esetben a tavak mélységüket veszthetik, növényzettel benőhetnek és feltöltődhetnek. Ez a sorsa azoknak a földmedrű halastavaknak, amelyeket nem tartanak karban rendszeresen. A tavak feltöltődése, illetve feliszapolódása azonban nemcsak a haltermeléshez szükséges víztér elvesztését eredményezi, hanem számos állat- és növényfaj számára biológiailag fontos menedékek és élőhelyek eltűnését is. A tavak hasznosan hozzájárulnak a gyakorlati természetvédelemhez! Ez figyelmeztetés azoknak a természetvédőknek, akik úgy gondolják, hogy ezeket az élőhelyeket megőrizhetik, ha lemondanak a tavak halas hasznosításáról.

Termelésorientált, mégis természetközeli

A földmedrű halastavakra azt mondhatjuk, hogy azok ember alkotta természeti terek. Ez azonban azt is jelenti, hogy nyitott rendszerekként számos külső hatásnak vannak kitéve, amelyek teljesen vagy részben kívül esnek a tavi gazdálkodó ellenőrzési körén. Példák erre a hőmérséklet és a csapadék, valamint a víz oxigéntartalma, vagy a kormoránoktól a vidrákig terjedő ragadozók által okozott veszteségek. Ezeket bizonyos műszaki beavatkozásokkal, például tólevegőztetők alkalmazásával vagy hálóborításokkal lehet megakadályozni, illetve csökkenteni, ám ezek költségesek és gyakran a tavak mérete korlátozza a megvalósításukat. A klasszikus tavi haltermelés általában nem alkalmaz speciális vízkezelési módszereket. Ez azonban többnyire nem így van az új és modern tórendszerek esetében, mivel a berendezések gyakran előfeltételei az engedély megszerzésének. A halastó működtetéséhez szükséges engedélyekre vonatkozó szabályozási követelmények jelentősen szigorodtak, mind Európában, mind a világ más részein. A környezetvédelmi és vízügyi szabályozások ma sokkal fontosabb szerepet játszanak, mint néhány évvel ezelőtt. A megnövekedett követelmények miatt a régebbi tógazdaságokat is gyakran modernizálják és látják el a szükséges gépekkel és berendezésekkel.

A tavi akvakultúra-termelés műszaki fejlesztése, illetve innovációja mindenütt előnyösnek bizonyul, ahol hozzájárul a termelési hatékonyság javításához és a környezeti hatások csökkentéséhez. Néhány évvel ezelőtt a környezeti szempontok figyelembevétele még alig játszott jelentős szerepet a kínai akvakultúrában. Ez mára hatásos módon megváltozott. Kína számos tartományában csatornahálózatokat építettek a tavak környékén, hogy a tápanyagokban gazdag elfolyó vizet összegyűjtsék és kezelés céljából mesterséges vizes élőhelyekre irányítsák. Ezt az ötletet más országok is átvették és megvalósították, a többi között Vietnám, Kolumbia, Mexikó, Üzbegisztán, Banglades és Egyiptom. Egyes esetekben az ilyen integrált rendszerek akár halgazdálkodási klaszterek vagy vízi rekreációs parkok kialakulását is megalapozta, ahol a vizet nemcsak megosztják és tisztítják, hanem a haltermelők és más érintett vállalkozások is együtt tudnak működni. Ilyen komplexumokban általában egy közös menedzsment csapat veszi át a termelési folyamatok koordinálását és felügyeletét, ami segít csökkenteni a költségeket, a szinergiák megteremtését, illetve elősegíti a fenntartható infrastruktúra-beruházások megvalósítását. Az ázsiai tógazdaságok korántsem mind primitív, régimódi rendszerek, hanem fokozatosan a hal- és garnélarák-termelés legkorszerűbb komplexumaivá fejlődnek.

A politikailag motivált „zöldebbé tétel” koncepciója is illeszkedik a helyileg koordinált környezetjavítási programokba, amelyek lassan nemzetközi jelentőségű trenddé fejlődnek. Ennek a színes mozaiknak egyik eleme a tavi haltermelés folytatásához szükséges engedélyek szigorúbb szabályozása. Az engedélyek kiadásánál a korábbiaktól eltérően a vízi erőforrások hasznosításának fenntarthatóságát kiemelten értékelik. A potenciális befektetőknek tudomásul kell venniük, hogy a környezet- és természetvédelmi szempontokat ugyanolyan komolyan kell venni, mint a gazdasági érdekeket. Ez elkerülhetetlenül oda vezet, hogy meg kell fontolni, hogyan lehet az akvakultúra-tevékenységeket jobban integrálni a helyi struktúrákba, környezetileg és társadalmilag felelősségteljesebb módon.

Modern tavi haltermelési módszerek

Bizonyos szempontból a tógazdálkodásnak Ázsiában sokkal nagyobb esélye van a társadalmi elfogadásra, mint Európában. Egyrészt az ottani emberek régóta ismerik a tavi haltermelést és értékelik annak az élelmiszer-termelésben betöltött szerepét. Másrészt a halastavak gyakran szorosan kapcsolódnak más tevékenységekhez, különösen a mezőgazdasághoz, így élelmiszer-ellátás szempontjából előnyeik mindenki számára nyilvánvalóak, és nem igényelnek különösebb magyarázatot.

Az integrált agrár-akvakultúra termelési rendszerek (IAA) ezt jól bizonyítják. Ilyen rendszerekben különböző akvakultúra- és mezőgazdasági tevékenységeket kombinálnak, amelyek egyszerre vagy egymást követően is végrehajthatók. Az IAA rendszerek például magukba foglalhatják a sertés-, kacsa- és halgazdálkodást, vagy a rizsföldeken történő hal- és garnélarák-tenyésztést. Az integrált rendszerek évszázadok óta léteznek Kelet-Ázsiában, de az 1960-as évektől Latin-Amerikába és Afrikába is elterjedtek. Ezeket a rendszereket általában extenzíven vagy félig intenzíven működtetik. Az utóbbi esetben az állatokat általában közvetlenül a tó felett, rácsos padlós ólakban tartják, így a szerves hulladék a vízbe kerül, és trágyaként elősegíti a fito- és zooplankton növekedését. Ez azt jelenti, hogy több táplálék áll a halak rendelkezésére, és egyúttal nő a tavak termelékenysége is. Míg ebben az esetben a mezőgazdaság és az akvakultúra kombinációja elsősorban a halhozamok növekedését célozza, addig a rizsföldeken éppen ellenkezőleg, a rizstermesztés feltételeinek javítása áll a középpontban. A termelt hal nagyon kedvelt másodlagos termék a rizsföldeken, amely magas minőségű állati fehérjével javítja a gazdák étrendjét. A halakat nem kell etetni, mivel elegendő mennyiségű természetes táplálékot, például szúnyoglárvát találnak a rizsparcellákban, amelyek ebben a gazdálkodási rendszerben szinte halastóként működnek. Ennek az integrációnak kedvező mellékhatása, hogy némileg csökkenti a területen a kellemetlen szúnyogpopulációt.

A tavi haltermelésnek egy másik modern változata olyan rendszereket tartalmaz, ahol a tavakat mezőgazdasági termeléssel integrálják, és a kereskedelmi célra termesztett növények öntözéséből származó, tápanyagokban gazdag elfolyó vizet használják fel. Ezt az elvet alkalmazzák akvapóniás rendszerekben, amelyek előnyeik ellenére még nem terjedtek el széles körben a nyugati világban. Az ilyen kapcsolt termelési rendszerek egyik fő előnye a vízi erőforrások, beleértve a vízben oldott tápanyagok felelősségteljes felhasználása, amelyek egyébként az elfolyó vizekben elvesznének, és hozzájárulnának a befogadók eutrofizációjához. A rendelkezésre álló erőforrások hatékony felhasználása és a környezet védelme a hajtóereje a jövőbe mutató tavi haltermelési gyakorlat megőrzésének és fejlesztésének.

A természetvédelem gyakran fontosabb, mint a haltermelés

Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában az akvakultúrát általában nagyra értékelik, mivel hozzájárul egy régió gazdasági fejlődéséhez és a lakosság élelmiszer-ellátásához. Sok helyen a tavak a régió tájképi- és kulturális értékeit őrizik, és forrásai a helyi élelmiszerpiacokon árult friss halnak és egyéb a tóban termelt vízi élőlénynek.

Természetesen az ágazat ezeken a kontinenseken sem mentes a problémáktól, de a lakosság általánosan elfogadja és üdvözli a tógazdálkodást. Európában viszont a helyzet régiónként eltérő. Míg a kontinens keleti és déli részén, illetve a tengerpartoktól távoli szárazföldi területeken a tógazdálkodás általában bizonyos fokú elfogadottságnak örvend, máshol gyakran egyre nagyobb nehézségekkel, sőt néha ellenséges hangulattal kell szembenéznie. A problémák forrása ritkán a helyi lakosság, akik évszázadok óta a tavi tájban élnek és annak előnyeit élvezik, hanem inkább az önjelölt természetvédők és sajnos gyakran a felelős hatóságok, akik a tógazdálkodást kizárólag gazdasági szempontból értékelik és a tevékenységet a természetvédelemmel szembenállónak tartják.

A természet és a környezet védelme érdekében folyamatosan új követelményeket és szabályozásokat dolgoznak ki, amelyeket az érintett tógazdák egyre inkább fenyegetésként érzékelnek, mert megnehezítik a vállalkozások alaptevékenységét. Ezen kívül a tógazdák mélyen igazságtalan bánásmódnak érzik az intézkedéseket, hiszen a tógazdasági haltermelők eleve aktív természetvédők, akik tavaik fenntartásával rendkívül értékesen járulnak hozzá a vízi és a víz közeli ökoszisztémák, valamint azok biodiverzitásának megőrzéséhez. A tavak sokkal többet nyújtanak mint egészséges, fenntartható módon előállított haltermékeket. A halastavak hosszú ideig tárolják a vizet a tájban, mint egy szivacs, és a víz fajlagos hőkapacitásának köszönhetően természetes légkondicionálóként működnek, mérsékelve az extrém hőmérsékleteket. A párolgó víz hűtő hatása különösen nagyra értékelhető a forró nyári napokon, emellett jelentősen növeli a tavi régióknak a rekreációs értékét. Sajnos a közvélemény gyakran nincs tudatában annak, hogy a tavak természetes víztisztító rendszerekként is működnek. A szilárd részecskék leülepszenek és iszapként halmozódnak fel a tófenéken, amelyet rendszeres időközönként eltávolítanak. Az oldott tápanyagok fokozzák a víz biológiai termelékenységét, amit a tógátak mentén a vízinövények és nádasok növekedése is bizonyít. A halastavak táplálékot és élőhelyet biztosítanak számos rovar, kétéltű, madár és sok más faj számára.

A politikusok és a hatóságok egyrészről elismerik a tavi haltermelés hozzájárulását élelmiszer-ellátásunkhoz és a természetvédelemhez. Támogatások állnak rendelkezésre a tavak karbantartására, valamint a tavakban történő haltermeléshez kapcsolódó gazdasági veszteségek kompenzálására, amelyek a környezetvédelmi előírások miatt merülnek fel. Másrészt ugyanezek a hatóságok egyre nehezebbé teszik a tógazdálkodást azáltal, hogy több előírást és jelentési kötelezettséget rónak a tevékenységekre, valamint bürokratikus akadályokat állítanak eléjük. Jelenleg egyáltalán nem látszik politikai akarat arra, hogy csökkenjen ez a szabályozási teher, amely negatív hatással van a vállalkozóknak a tógazdálkodás iránti elkötelezettségére.

L Á T O G A T Ó B A N V I D A I S T V Á N N Á L

Kavicsbányából indult, európai és amerikai tanulmányúton formálódott, mára pedig a hazai minőségi süllő- és sügérnevelés egyik legmodernebb, bár unortodox bázisa lett a Fodina Fish Kft. telephelye. Vida István ügyvezetővel nemcsak a piaci kihívásokról beszélgettünk, hanem a klímaváltozás diktálta fajváltásról, a recirkulációs rendszerek korlátairól és arról, miért érhet többet a „szép hal” a mennyiségi rekordoknál.

Amikor az ember megérkezik a Komárom-Esztergom vármegyei telephelyre, a látvány elsőre nem egy klasszikus, tankönyvi halgazdaságot idéz. Ez nem a véletlen műve: Vida István útja az akvakultúráig nem a megszokott módon történt. Bár agrármérnökként végzett Mosonmagyaróváron, az élet először az építőipar és a kavicsbányászat felé sodorta. A váltás igénye belső indíttatású volt, a bányászat statikussága helyett valami olyat akart létrehozni, ami magasabb minőséget képvisel, ami „egy picit nagyobb hozzáadott érték”.

Ötlete 2011-ben fogant meg, de a megvalósításhoz egy tengerentúli impulzus kellett. „Volt módom kimenni Amerikába, ahol rengeteg intenzív, édesvízi, fehér húsú halakra szakosodott telepet láttam. Megtetszett a technológia és rájöttem, hogy ebben még van hova fejlődnünk itthon” – emlékszik vissza a kezdetekre. A tengerentúlról hazahozott tudás és a hajthatatlan elszántság végül erősebbnek bizonyult a józan, óvó szónál. Édesapja, aki a vármegye egyik jelentős mezőgazdasági cégét vezette, 2012-ben még a helyszínre is kihívta Dr. Urbányi Bélát, hogy lebeszélje a kockázatosnak ítélt beruházásról. Vida István azonban „konok és nem fordult vissza. És jól tette” – ismeri el utólag a környezete.

Szakmai fordulat, hogy miért nem harcsa?

A Fodina Fish Kft. technológiai különlegessége a rendszerek unortodox ötvözésében rejlik. A telep nem vegytiszta RAS (Recirculating Aquaculture System), és nem is hagyományos tógazdaság. „Ez egy hibrid rendszer. Az első pár hónapot töltik csak fent a recirkulációs rendszerben a halak – itt történik a szezonon kívüli és a szezonális szaporítás”.

A bázis épülete egy régi burgonyatároló, amelyet Vida István nem bontott le, hanem a funkcióhoz igazított. Bár ő maga „elavult” recirkulációs technológiának hívja – ahol a vizet emelni kell, nem gravitációsan folyik –, a rendszert a kezelhetőségre optimalizálta. Minden kád külön leengedhető, szekcionálható, a szűrőtér pedig teljesen elkülönül az ivadék- és az előnevelő egységektől.

A termelés mintegy 70 százaléka azonban már a „lenti”, természetes vízen átfolyó rendszerben zajlik, elnyújtott tenyészidőszakkal. A halat a lenti részen 100 és 300 köbméteres körmedencékben tartják, amelyeken tóvizet keringetnek át. Ez a módszer biztosítja az antibiotikum-mentességet és a halak vitalitását. A bányatóból történő vízellátásról két, 8 méter mélyen dolgozó vízvevő gondoskodik, ahol méterenként szabályozható a vízkivétel mélysége, így a hőmérséklet is. A rendszer oxigénellátása is többszörösen biztosított, tornyos beoldók és haváriarendszerek garantálják a biztonságot.

A telep ökológiai lábnyoma is átgondolt, évente mintegy másfél millió köbméter vizet juttatnak ki a környező szántóföldekre, támogatva ezzel a térség növénytermesztését.

Szakmai fordulat, hogy miért nem harcsa?

A kezdeti évek az útkeresésről szóltak. Még harcsa, süllő és tokfélék is szerepeltek a palettán 2012-ben, azonban a tapasztalatok hamar kijelölték az irányt. „A tok is nagyon jó volt, de szerintem nem fenntartható Magyarországon, rendkívül nagyok az energiaigények” – indokolja a váltást az ügyvezető. A harcsához a víz nem volt elég meleg, ráadásul a bányató vize túl átlátszó volt a fajnak.

Így maradt a süllő és a sügér, amelyek ma a termelés 90 százalékát adják. Ez a szakmai kihívás azonban sokkal nagyobb odafigyelést igényel. Míg az afrikai harcsa „türelmes” jószág, addig a süllőnél a minőség fenntartása mindennapos küzdelem. Vida Istvánt nem a mennyiség érdekli, mint mondja: „most már nem is célunk mindenkit kiszolgálni”. A telephely kapacitása véges, és a bővítés helyett a hatékonyság növelése a cél. „Mennyiséget már nem szeretnék növelni, szerintem nekünk annyit kell termelnünk, hogy a vízminőség is megmaradjon, és a kollégáim se fáradjanak el”.

Kutatói együttműködések és a „zéró deformitás” elve

Vida István számára a minőség nem elvont fogalom, hanem nagyon is látható paraméter, a deformitások hiánya és a hal külleme. Ő ugyanis minőségpárti, „de a minőségért mindig fizetni kell” – hangzik el a beszélgetésben. A piacon ugyanis, legyen szó horgászturizmusról vagy gasztronómiáról, egyre nagyobb az igény a „szép halra”. A horgászok nem vesznek át görbe gerincű vagy kopoltyúhiányos egyedeket, és a tányéron is elvárás az esztétikum.

Ennek eléréséhez a Fodina Fish szoros kapcsolatot ápol a tudományos szférával, különösen a MATE HAKI kutatóival. Rendszeres a konzultáció Dr. Urbányi Bélával és Dr. Ljubobratovic Urossal. Az innovációk a mindennapi gyakorlatba is beépülnek, például jelenleg egy francia cég és egy görög kutató által fejlesztett új tápot tesztelnek az előnevelt süllőknél. A cél az Artemia kiváltása vagy kiegészítése egy olyan speciális táppal, amely jobban megfelel a süllő aminosav- és vitaminigényének, ezzel kiküszöbölve a korai deformitásokat. „Egyelőre úgy néz ki, hogy működik” – bizakodik Vida István. Mindezeken kívül az idei év egyik újítása – amelyet az említett kutatók javasoltak – a vízfelszín megtörése az előnevelő kádakban, hogy a fényviszonyok és a környezeti ingerek természetesebbek legyenek a halak számára.

A jövő útja az alkalmazkodás a klímához – Pisztrángsügér

A beszélgetés egyik legfontosabb tanulsága a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás kényszere. Vida István drámai adatokat sorol: a telephelyen a talajvízszint hat métert esett vissza az elmúlt években, pedig a Duna alig 800 méterre folyik. A bányatóból eltűntek az olyan őshonos fajok, mint a csuka, amelyeket korábban nagy mennyiségben telepítettek.

Ezek a tapasztalatok vezették a céget egy új irány, a pisztrángsügér felé. „Tavaly bejött az ötlet a pisztrángsügérrel, hogy egy olcsóbb étkezési halat és sporthalat hozzunk be megfelelő mennyiségben a magyar piacra”. A faj előnyei vitathatatlanok, kevésbé energiaigényes, könnyebb az ivadéknevelése, és ami a legfontosabb, hogy jobban tolerálja a felmelegedő vizeket. Vida István szerint homokba dugjuk a fejünket, ha a klímaváltozást figyelmen kívül hagyva ragaszkodunk a kizárólagos őshonos faunához olyan vizekben, amelyek környezeti paraméterei már megváltoztak. Tervei szerint a jövőben a termelés felét a süllő, másik felét a pisztrángsügér tehetné ki, amennyiben a szakmai szervezetek is partnerek lesz abban a szabályváltoztatásban, hogy a fajt ellenőrzött körülmények között természetes vizekbe is ki lehessen helyezni.

A Fodina Fish Kft. története nem a gyors meggazdagodásról szól, hanem a szakmai alázat és a folyamatos útkeresés példája. Egy olyan gazdaságé, ahol a profitnál fontosabb, hogy a hal idegrendszerileg stabil, egészséges és „szép” legyen. Vida István „konoksága” pedig garancia arra, hogy a hazai akvakultúra a nehezedő klímaviszonyok között is képes lehet a megújulásra.