Átfogó portré Nagy Gáborral, az RDHSZ halgazdálkodási ágazatvezetőjével

A hazai halgazdálkodás és tógazdasági haltermelés történelme elképzelhetetlen lenne azoknak a többgenerációs, a vizet és a természetet a vérükben hordozó szakembereknek az elhivatottsága nélkül, akik egy egész életet szentelnek ennek a nehéz, de gyönyörű hivatásnak. A HALÁSZAT szaklap „Arcképcsarnok” rovatának jelenlegi vendége Nagy Gábor, a Ráckevei Dunaági Horgász Szövetség (RDHSZ) halgazdálkodási ágazatvezetője. A több mint harminc éves szakmai múlttal rendelkező vezetővel a tiszai gyökerekről, az országot átívelő szakmai vándorutakról, a hazai haltermelés jelenlegi kihívásairól, az innováció fontosságáról és arról a töretlen életszemléletről beszélgettünk, amely minden akadályon átsegíti őt.

Nagy Gábor számára a halászat nem csupán egy választott szakma, hanem a szó legszorosabb értelmében vett családi örökség, hiszen negyedik generációs halászként látta meg a napvilágot. A dédnagyapa és a nagyapa még tisztán természetes vízi halászok voltak a Tiszán, és édesapja is mintegy negyvenéves koráig ezt a hagyományos, a folyó ritmusával együtt lélegző mesterséget űzte. A család életében a nagy fordulópontot az jelentette, amikor édesapját Gelejre hívták halászati ágazatvezetőnek. Ezzel a lépéssel vette kezdetét a tógazdasági halászat és a haltenyésztő szakma története a családban.

Az 1975-ben született Gábor már ebbe a kettős – a természetes vizeket és a tógazdaságokat is jól ismerő – világba született bele. Legelső halas élményeit nagyjából 1980-ra teszi. Életre szóló emlékként őrzi azokat a napokat, amikor édesapja és nagyapja, akik ekkoriban még együtt halásztak a természetes vizeken, hazatértek a napi munkából. A család számára a klasszikus esti mesét nem a mesekönyvek, hanem ezek a valós, vízparti élménybeszámolók jelentették. A történetek a vadkacsák röptéről, a tavaszi fák virágzásáról, a növényzet ébredéséről és a halak ívásáról szóltak. Ezek a mély, gyermekkori benyomások olyannyira meghatározóak voltak, hogy Gábor már egészen kisgyerekként eldöntötte: ha felnő, ő is halász lesz.

Útkeresés és a szakmai alapok elsajátítása Gelejen

Bár a cél egyértelmű volt, az odavezető út tartogatott néhány kanyart. Édesapja bölcs, előrelátó emberként azt tanácsolta a fiának, hogy bár a tatai szakképző intézet javában ontja magából a halász diákokat, és felnőttként bármikor választhatja ezt a hivatást, előbb tanuljon ki egy másik, biztos szakmát is. Mivel a család tiszafüredi kötődésű, a fiatal Gábor a viszonylag közel – mintegy 45 kilométerre – fekvő Egerbe ment, ahol egy mezőgazdasági szakiskolában először dísznövénykertésznek tanult. Ezt követően a technikumban általános kertészként végzett, majd a felsőoktatás felé vette az irányt, és Debrecenben kezdte meg egyetemi tanulmányait.

A sors azonban közbeszólt és tanulmányait családi okok miatt félbe kellett szakítania. Ekkor jött el az a pillanat, amikor felnőttként a saját kezébe vette az irányítást, és úgy döntött, visszatér az eredeti álmához. Édesapja mellé szegődött Gelejre halásznak, hogy a családi hagyományt továbbvigye, és a gyakorlatban sajátítsa el mindazt, amit erről a szakmáról tudni lehet.

A geleji időszak hat kőkemény, de tudásban rendkívül gazdag évet ölelt fel. A gazdaság nagyjából 200 hektáros területet foglalt magába, amelyből 160 hektárt a tározó, 30 hektárt a Kapucsi réti tavak, a maradékot pedig a telelők és egyéb apróbb egységek tettek ki. Ez a méretében nem túl nagy, de összetételében komplex gazdaság a tógazdasági haltermelés teljes vertikumát magában foglalta. Gábor itt tanulta meg az alapokat. A keltetőház szakszerű működtetését. Az ivadéknevelés és az előnevelés érzékeny folyamatait egy olyan korban, amikor a modern haltápok még nem álltak rendelkezésre. A polikultúrás termelés finomságait, ahol keszeggel és széles kárásszal kísérleteztek. A ragadozók, mint a csuka és a süllő szaporítását (akkoriban a süllő fejése még óriási, ritka kihívásnak számított).

A szakmai kíváncsiságát folyamatosan táplálták a legendák, mint például az angolna szaporításának mesébe illő története. (Bár ez akkor még csak álom volt, azóta a gödöllői kutatóknak sikerült ezt megvalósítaniuk, amihez Gábor ma is szívből gratulál). Gelej apró falujában is sikerült fenntartani azt a hatalmas tudáséhséget, ami Gábort a későbbiekben egyre magasabbra vitte.

Egy vándorélet állomásai, szakmai kihívások országszerte

A geleji éveket egy rendkívül mozgalmas, az ország különböző szegleteit érintő időszak követte, amelyet a szakmai fejlődés és az új technológiák megismerése iránti vágy fűtött.

Ezt a hihetetlenül változatos, folytonos költözésekkel járó életmódot lehetetlen lett volna egy megértő és támogató családi háttér nélkül végigcsinálni. Gábor 21 éve alkot egy párt feleségével, aki már a kapcsolatuk hajnalán pontosan tudta, hogy férje oda fog menni, ahova a szakmai kihívások szólítják. Bár kisfiuk általános iskolai tanulmányai miatt akadtak néhány hónapos időszakok, amikor csak hétvégén tudtak találkozni, a család alapvetően mindig együtt mozgott, egyik szolgálati vagy saját lakásból a másikba. Gábor a mai napig mérhetetlenül büszke feleségére, aki zokszó nélkül fogta meg a kezét, és csomagolt össze, ha a munka úgy kívánta.

Az RDHSZ szolgálatában, hatalmas volumen, elképesztő hozamok

Amikor Nagy Gábor megérkezett a Ráckevei Dunaági Horgász Szövetséghez, egy olyan időszak vette kezdetét, amikor a természetes vízkezelők részéről egyre erősebbé vált a haltelepítések szerkezetének megváltoztatása iránti igény. A Ráckevei (Soroksári)-Duna (RSD) egy kifejezetten különleges, hidrológiailag zárt, ám biológiailag a Duna halfaunájával rendelkező vízterület, hiszen két hajózó zsilip is határolja.

Gábor elsődleges szakmai feladata az lett, hogy a telepítések során szakadjanak el az egyoldalú pontycentrikusságtól, és minél inkább az eredeti, dunai halfaunát erősítsék. A ráckevei halkeltető állomáson ennek szellemében keszeget szaporítanak, széles kárásszal kísérleteznek, és hatalmas mennyiségben állítanak elő ragadozó halakat: süllőt, csukát és harcsát. Természetesen a horgászok első számú kedvence továbbra is a ponty, és az RDHSZ-nek komoly kötelezettségei vannak a halgazdálkodási tervük alapján. A szövetség 1944 hektáros horgászvizet (az RSD-t és mellékvizeit) lát el halutánpótlással, amelyet 100 százalékban a saját, mintegy 160 hektár összterületű, három telephelyen (Makád, Dömsöd, Szigetbecse) lévő tógazdaságaikban termelnek meg.

A termelési számok és hozamok országos viszonylatban is egyedülállóak. Évente 185 tonna pontyot telepítenek a vízrendszerbe, így kijelenthető, hogy a ponty tekintetében az RSD – területegységre vetítve – az ország legintenzívebben telepített nagy kiterjedésű horgászvize. Mivel az ivadékot és a kétnyaras pontyot is maguk állítják elő, a végleges, kikerülő halmennyiség csupán a kétharmada annak, amit évente ezen a 160 hektáron meg kell termelniük. Ez azt jelenti, hogy hektáronként nagyjából 20 mázsás (2 tonnás) hozamot produkálnak. (Összehasonlításképpen: a magyarországi tógazdaságokban a 10 mázsás hozam már kiemelkedően jó eredménynek számít). Az öt évvel ezelőtt, rendkívül leromlott állapotban megvásárolt, agyagos medrű dömsödi tógazdaságban – amelynek utolsó két hektárját tavaly sikerült újra termelésbe vonni – ivadékból is képesek 18 mázsa/hektár hozamot elérni. Emellett hatalmas a ragadozóhal-termelés is. 150 ezer darab előnevelt süllő, 50 ezer darab előnevelt csuka és több millió zsenge ragadozó ivadék kerül a vizekbe.

A ráckevei horgászszövetség anyagi helyzete stabil, a folyamatos fejlesztésekhez, gépbeszerzésekhez, a tógazdaságok rekonstrukciójához (például a perlonról műanyaghálóra való átálláshoz) elengedhetetlen a tőkeerő és a MAHOP Plusz pályázatok 50 százalékos intenzitású támogatásának okos kihasználása.

Horgászigények kontra ökológia

Az RDHSZ 29 929 fő felnőtt tagot és 7 786 fő gyermekhorgászt szolgál ki, akiknek az igényeit a 32 tagegyesület, a Horgászrend Előkészítő Bizottság és a vízparton dolgozó 15 fő hivatásos halőr folyamatosan gyűjti és becsatornázza a vezetés felé. Gábor rávilágít egy komoly szakmai dilemmára, bár a természetes vizek hozamának növelése érdekében szakmailag az ivadékok és a kétnyaras pontyok telepítése lenne a legindokoltabb, a horgászok egyértelműen az azonnal horogérett halakat követelik.

Ezt az ellentmondást tovább élezi a kormoránok okozta drasztikus kártétel. A téli időszakban, amikor a halak, mint hidegvérű állatok nem táplálkoznak és nem nőnek, a kisebb méretű, egynyaras és kétnyaras pontyok rendkívül sebezhetővé válnak a halevő madarakkal szemben. Gábor szerint egyet kell érteni azzal a gyakorlattal, hogy csökkenteni kell a kisebb halak telepítését, hiszen ami nem fejlődik, az áldozattá válik.

A pergető és a nagy pontyos horgászat térnyerésével egyre többen vágynak kapitális fogásokra. Bár ragadozók közül a harcsa nevelése lenne a legegyszerűbb, az ökoszisztéma egyensúlya miatt nem szabad túlzásba vinni a telepítését. Ehelyett a csuka és a süllő állományát igyekeznek a Balaton mintájára felduzzasztani. Ami pedig a nagy pontyokat illeti, tíz évvel ezelőtt még a 20 kilós példány is kapitálisnak számított, ma már 36 kiló 80 dekagramm a vízterület abszolút rekordja. Ezeket az óriásokat már nem a tógazdaságokból hozzák, hanem a vízben nőnek ekkorára, köszönhetően a szigorú halőrzésnek és a „catch and release” (fogd meg és ereszd vissza) szemléletnek. A halőrök minden nagy halat egyedi azonosítóval látnak el, és a 0–24 órás riasztási rendszer keretében akár hajnal kettőkor is a helyszínre sietnek, hogy lefotózzák és visszaeresszék a zsákmányt. Évente több mint ezer ilyen kapitális példány kerül így vissza az RSD-be.

Innováció és a nagy elődök tisztelete

Nagy Gábor szakmai fejlődésére vitathatatlanul a legnagyobb hatást az Aranyponty Zrt.-nél eltöltött évek és egykori főnöke, Lévai Ferenc innovatív gondolkodásmódja gyakorolta. Gábor a legnagyobb tisztelettel, szeretettel és elismeréssel emlékszik vissza Lévai „Feri bátyjára”, aki sosem elégedett meg a középszerrel, és akiből csak úgy pattantak ki az újító ötletek.

Kiváló példa erre a pontyikra száraz szállításának forradalmasítása. Amikor a robbantásos terrorcselekmények miatt a légitársaságok letiltották a túlnyomásos csomagokat, lehetetlenné vált az ikra hagyományos, vízzel és oxigénnel felfújt fóliazsákokban történő repülőgépes szállítása. Lévai Ferenc ekkor kiadta a feladatot, hogy találják ki, hogyan lehetne az ikrát víz és oxigén nélkül, ezáltal jóval kisebb súllyal szállítani. Gábor kísérletezni kezdett, a gerinchúros pontyikrát hűtőtasakok alá, hőszigetelő rétegek közé pakolta egy kis dobozba. Az eredmény lenyűgöző volt. Az ikra akár 36 órát is kibírt ebben az állapotban. Ennek a módszernek köszönhetően később normál poggyászként szállítottak pontyikrát egészen Laoszig és Oroszországig, ahol azt sikerrel keltették ki. Ezt a zseniális technológiát ma már a HAKI is alkalmazza.

Hasonlóan izgalmas volt a hibrid csíkos sügér magyarországi bevezetése is. Az Aranyponty Zrt. hozta be először ezt a halfajt előneveltként. Kezdetben a süllőhöz hasonlóan, természetes táplálékon, polikultúrában próbálták nevelni, majd Gábor vezetésével elkezdtek egy új turnust tápozni, és egy telelő tavat kijelölve sikeres intenzív nevelésbe kezdtek a rendkívül stresszérzékeny hallal. A halgazdaság vezetése minden ilyen kísérletet és úttörő munkát maximálisan támogatott.

Őshonos fajok, a keltetőház és a természet védelme

Ezt az előremutató, innovatív szellemiséget Gábor az RDHSZ-nél is tovább élteti. A tizenkét fős halgazdálkodási ágazatban – ahol heten is képzett, tatai végzettségű halász szakmunkások – mindennapos az ötletelés a haltermelési technológiák javításáról.

Gábor személyes szerelme és fő fejlesztési célpontja a ráckevei keltetőház. Bár építésekor az ország egyik legmodernebb létesítménye volt, a technológia fejlődésével újra korszerűsíteni szeretné, hogy a jövőben még több őshonos, ritka halfajt – mint a compó vagy a széles kárász – tudjanak ott szaporítani. Ennek érdekében a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetemmel (MATE) is szoros együttműködésre törekszenek.

Különleges helyet foglal el a szívében a kecsege is. Mivel a Duna közelsége ideális élőhelyet jelent, a MOHOSZ régi törekvésével összhangban Gábor is hisz abban, hogy e jelenleg országosan nem fogható státuszú halfaj újra foghatóvá tehető. Bár nevelése folyamatosan folyó vizet és speciális technológiát igényel, tavaly Gábor már saját maga is nevelt és telepített kis kecsegéket. Hasonlóan nyitott lenne a széles kárász, a réti csík vagy a lápi póc nagy tömegű szaporítására is, hiszen a hazai génállomány és a szakmai tudás (Müller Tamás professzor és más fiatal szakemberek révén) adott. A kulcs szerinte az, hogy a „Vizet a tájba!” programhoz hasonló kezdeményezésekkel újra megteremtsék azokat a mocsaras, lápos élőhelyeket, amelyek védettek az inváziós ezüstkárásztól és törpeharcsától, mert megfelelő kihelyezési terület nélkül a szaporítás csupán „porhintés”.

Gábor a természetvédelemben is aktív szerepet vállal. Pfeifer Rikárd halőrzési ágazatvezetővel és Udvari Zsolt ügyvezető igazgatóval karöltve azonnal reagálnak az ökológiai vészhelyzetekre. Amikor két évvel ezelőtt egy hatalmas, több száz mázsás busaraj rohanta meg a tassi hajózó zsilipet, Gábor mindössze két nap alatt tervezett és készített egy speciális zsákos húzóhálót, amely pontosan a zsilip belső terébe illeszkedik. Bár a busák a zsilipfelújítás miatt akkor továbbálltak, a háló készen áll, és egy újabb „együttállás” esetén a szövetség napokon belül meg tudja kezdeni a szelektív halászatot az őshonos fauna védelmében.

Kihívásokból csodát teremteni

Az RDHSZ működésének talán legszebb és legtisztább eleme, hogy termelésük nem profitorientált. Piacra kizárólag a ponty kerülhet, de minden egyéb megtermelt halfaj – a lárvától a kifejlett egyedekig, a menyhaltól a kecsegéig – kivétel nélkül a horgászvizeket gazdagítja. „Nekünk az életünk, nekünk a jövőnk az ebben a természetes vízben van” – vallja Gábor. Aki végigkíséri egy hal életét a születésétől a vízbe kerülésig, az egészen más szemmel, sokkal nagyobb felelősséggel tekint a természetre, mint azt sok – a szakmát gyakran bíráló – laikus gondolná.

Bár már elmúlt 50 éves, Gábor a mai napig ugyanazzal a lelkesedéssel veti bele magát a munkába, mint fiatalon. Kiemelten büszke arra a több mint harminc éves, hihetetlenül gazdag szakmai útra, amely során az extenzív, a félintenzív és az intenzív haltermelési technológiákat egyaránt megismerte, és szinte az összes hazai halfaj megfordult a kezei között. Olyan a hazai akvakultúrákba betelepített kuriózumokat szaporíthatott, mint a fekete amur, a szélesszájú buffalo, a lapátorrú tok vagy a hibrid csíkos sügér.

A halászat egy kemény, a természet erőinek kitett hivatás, ahol a betegségek és az elhullások mindennapos kockázatot jelentenek. Gábort azonban ezek a nehézségek sosem törték meg. Meggyőződése, hogy minden fejben dől el. Ha baj van, ő nem omlik össze, hanem tesz egy lépést hátrafelé, és a problémát egy megoldandó, szakmai feladatként kezeli. Ebben a folyamatosan változó világban a megelőzés és az előre gondolkodás a legfontosabb fegyver.

Hitvallása, amellyel nap mint nap a vízpartra lép, tökéletesen összefoglalja mindazt az alázatot és csodát, amit ez a szakma jelent:

„Mert ez a szakma ez ilyen. Mi a semmiből csinálunk valami csodásat.”

L Á T O G A T Ó B A N V I D A I S T V Á N N Á L

Kavicsbányából indult, európai és amerikai tanulmányúton formálódott, mára pedig a hazai minőségi süllő- és sügérnevelés egyik legmodernebb, bár unortodox bázisa lett a Fodina Fish Kft. telephelye. Vida István ügyvezetővel nemcsak a piaci kihívásokról beszélgettünk, hanem a klímaváltozás diktálta fajváltásról, a recirkulációs rendszerek korlátairól és arról, miért érhet többet a „szép hal” a mennyiségi rekordoknál.

Amikor az ember megérkezik a Komárom-Esztergom vármegyei telephelyre, a látvány elsőre nem egy klasszikus, tankönyvi halgazdaságot idéz. Ez nem a véletlen műve: Vida István útja az akvakultúráig nem a megszokott módon történt. Bár agrármérnökként végzett Mosonmagyaróváron, az élet először az építőipar és a kavicsbányászat felé sodorta. A váltás igénye belső indíttatású volt, a bányászat statikussága helyett valami olyat akart létrehozni, ami magasabb minőséget képvisel, ami „egy picit nagyobb hozzáadott érték”.

Ötlete 2011-ben fogant meg, de a megvalósításhoz egy tengerentúli impulzus kellett. „Volt módom kimenni Amerikába, ahol rengeteg intenzív, édesvízi, fehér húsú halakra szakosodott telepet láttam. Megtetszett a technológia és rájöttem, hogy ebben még van hova fejlődnünk itthon” – emlékszik vissza a kezdetekre. A tengerentúlról hazahozott tudás és a hajthatatlan elszántság végül erősebbnek bizonyult a józan, óvó szónál. Édesapja, aki a vármegye egyik jelentős mezőgazdasági cégét vezette, 2012-ben még a helyszínre is kihívta Dr. Urbányi Bélát, hogy lebeszélje a kockázatosnak ítélt beruházásról. Vida István azonban „konok és nem fordult vissza. És jól tette” – ismeri el utólag a környezete.

Szakmai fordulat, hogy miért nem harcsa?

A Fodina Fish Kft. technológiai különlegessége a rendszerek unortodox ötvözésében rejlik. A telep nem vegytiszta RAS (Recirculating Aquaculture System), és nem is hagyományos tógazdaság. „Ez egy hibrid rendszer. Az első pár hónapot töltik csak fent a recirkulációs rendszerben a halak – itt történik a szezonon kívüli és a szezonális szaporítás”.

A bázis épülete egy régi burgonyatároló, amelyet Vida István nem bontott le, hanem a funkcióhoz igazított. Bár ő maga „elavult” recirkulációs technológiának hívja – ahol a vizet emelni kell, nem gravitációsan folyik –, a rendszert a kezelhetőségre optimalizálta. Minden kád külön leengedhető, szekcionálható, a szűrőtér pedig teljesen elkülönül az ivadék- és az előnevelő egységektől.

A termelés mintegy 70 százaléka azonban már a „lenti”, természetes vízen átfolyó rendszerben zajlik, elnyújtott tenyészidőszakkal. A halat a lenti részen 100 és 300 köbméteres körmedencékben tartják, amelyeken tóvizet keringetnek át. Ez a módszer biztosítja az antibiotikum-mentességet és a halak vitalitását. A bányatóból történő vízellátásról két, 8 méter mélyen dolgozó vízvevő gondoskodik, ahol méterenként szabályozható a vízkivétel mélysége, így a hőmérséklet is. A rendszer oxigénellátása is többszörösen biztosított, tornyos beoldók és haváriarendszerek garantálják a biztonságot.

A telep ökológiai lábnyoma is átgondolt, évente mintegy másfél millió köbméter vizet juttatnak ki a környező szántóföldekre, támogatva ezzel a térség növénytermesztését.

Szakmai fordulat, hogy miért nem harcsa?

A kezdeti évek az útkeresésről szóltak. Még harcsa, süllő és tokfélék is szerepeltek a palettán 2012-ben, azonban a tapasztalatok hamar kijelölték az irányt. „A tok is nagyon jó volt, de szerintem nem fenntartható Magyarországon, rendkívül nagyok az energiaigények” – indokolja a váltást az ügyvezető. A harcsához a víz nem volt elég meleg, ráadásul a bányató vize túl átlátszó volt a fajnak.

Így maradt a süllő és a sügér, amelyek ma a termelés 90 százalékát adják. Ez a szakmai kihívás azonban sokkal nagyobb odafigyelést igényel. Míg az afrikai harcsa „türelmes” jószág, addig a süllőnél a minőség fenntartása mindennapos küzdelem. Vida Istvánt nem a mennyiség érdekli, mint mondja: „most már nem is célunk mindenkit kiszolgálni”. A telephely kapacitása véges, és a bővítés helyett a hatékonyság növelése a cél. „Mennyiséget már nem szeretnék növelni, szerintem nekünk annyit kell termelnünk, hogy a vízminőség is megmaradjon, és a kollégáim se fáradjanak el”.

Kutatói együttműködések és a „zéró deformitás” elve

Vida István számára a minőség nem elvont fogalom, hanem nagyon is látható paraméter, a deformitások hiánya és a hal külleme. Ő ugyanis minőségpárti, „de a minőségért mindig fizetni kell” – hangzik el a beszélgetésben. A piacon ugyanis, legyen szó horgászturizmusról vagy gasztronómiáról, egyre nagyobb az igény a „szép halra”. A horgászok nem vesznek át görbe gerincű vagy kopoltyúhiányos egyedeket, és a tányéron is elvárás az esztétikum.

Ennek eléréséhez a Fodina Fish szoros kapcsolatot ápol a tudományos szférával, különösen a MATE HAKI kutatóival. Rendszeres a konzultáció Dr. Urbányi Bélával és Dr. Ljubobratovic Urossal. Az innovációk a mindennapi gyakorlatba is beépülnek, például jelenleg egy francia cég és egy görög kutató által fejlesztett új tápot tesztelnek az előnevelt süllőknél. A cél az Artemia kiváltása vagy kiegészítése egy olyan speciális táppal, amely jobban megfelel a süllő aminosav- és vitaminigényének, ezzel kiküszöbölve a korai deformitásokat. „Egyelőre úgy néz ki, hogy működik” – bizakodik Vida István. Mindezeken kívül az idei év egyik újítása – amelyet az említett kutatók javasoltak – a vízfelszín megtörése az előnevelő kádakban, hogy a fényviszonyok és a környezeti ingerek természetesebbek legyenek a halak számára.

A jövő útja az alkalmazkodás a klímához – Pisztrángsügér

A beszélgetés egyik legfontosabb tanulsága a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás kényszere. Vida István drámai adatokat sorol: a telephelyen a talajvízszint hat métert esett vissza az elmúlt években, pedig a Duna alig 800 méterre folyik. A bányatóból eltűntek az olyan őshonos fajok, mint a csuka, amelyeket korábban nagy mennyiségben telepítettek.

Ezek a tapasztalatok vezették a céget egy új irány, a pisztrángsügér felé. „Tavaly bejött az ötlet a pisztrángsügérrel, hogy egy olcsóbb étkezési halat és sporthalat hozzunk be megfelelő mennyiségben a magyar piacra”. A faj előnyei vitathatatlanok, kevésbé energiaigényes, könnyebb az ivadéknevelése, és ami a legfontosabb, hogy jobban tolerálja a felmelegedő vizeket. Vida István szerint homokba dugjuk a fejünket, ha a klímaváltozást figyelmen kívül hagyva ragaszkodunk a kizárólagos őshonos faunához olyan vizekben, amelyek környezeti paraméterei már megváltoztak. Tervei szerint a jövőben a termelés felét a süllő, másik felét a pisztrángsügér tehetné ki, amennyiben a szakmai szervezetek is partnerek lesz abban a szabályváltoztatásban, hogy a fajt ellenőrzött körülmények között természetes vizekbe is ki lehessen helyezni.

A Fodina Fish Kft. története nem a gyors meggazdagodásról szól, hanem a szakmai alázat és a folyamatos útkeresés példája. Egy olyan gazdaságé, ahol a profitnál fontosabb, hogy a hal idegrendszerileg stabil, egészséges és „szép” legyen. Vida István „konoksága” pedig garancia arra, hogy a hazai akvakultúra a nehezedő klímaviszonyok között is képes lehet a megújulásra.

Van valami ősi és megmásíthatatlan abban, ahogy Szomor Dezső végigtekint a Kiskunság rónaságán. Ahol más csak kietlen szikes pusztát, repedezett földet és gazdasági csődöt látott, ő vizet álmodott, madárrajokat és virágzó gazdaságot. Az egykori dísznövénykertészből lett szürkemarha-tenyésztő, majd halgazdálkodó története nem csupán egy üzleti siker sztorija. Egy ember küzdelme az elemekkel, a bürokráciával és a korlátolt gondolkodással szemben, mindezt azért, hogy bebizonyítsa: a természetvédelem és a nem profitorientált gazdálkodás nem ellenségei, hanem szövetségesei is lehetnek egymásnak.

Ha valaki ma kisétál Apajpusztára, a Szomor Ökofarm területére, nehezen hiszi el, hogy ez a táj néhány évtizede még a kiszáradás szélén állt. Ahol most több száz hektáron csillog a víz, nádasok hajladoznak a szélben, és gémek, kócsagok, rétisasok vadásznak, ott, ahol az 1950-es években még a „termőföld-nyerés” lázálma uralkodott. A mérnökök akkoriban lecsapolták a vizet, megásva a sokatmondó nevű Átok-csatornát, amely végleg kiszívta az éltető nedvességet a tájból. A végeredmény nem a vágyott aranykorona-értékű szántó lett, hanem kopár szikes, amiért a kutyának sem fájt a foga.

Ebbe a „senkiföldjébe” szeretett bele, vagy inkább ebben látta meg a lehetőséget Szomor Dezső. A férfi, aki virágkertészként kezdte, majd a magyar szürkemarha tenyésztőjeként szerzett országos hírnevet, a 1990-es évek közepén döntött úgy, hogy a Kiskunsági Állami Gazdaság romjain felépít valamit, ami akkoriban eretnekségnek tűnt: egy extenzív, természetközeli gazdaságot a szikes pusztán.

A virágoktól a szürkemarhákig, egy öntörvényű gazda útja

Hogy megértsük a Szomor-féle halgazdaság filozófiáját, vissza kell lépnünk az időben. Szomor Dezső nem halásznak született. „A szakmám a kertészet, tehát dísznövényt termeltem nyugdíjas koromig” – meséli. A 1970-es években a virágpiacon tanulta meg az üzleti élet farkastörvényeit: a piac először mindig ellenáll az újnak, aztán ha sikeres vagy, utánozni kezdenek.

Ez a piaci ösztön és a természet iránti mély tisztelet vezette, amikor a hetvenes évek végén, a fajta mélyrepülésekor szürkemarhákat kezdett vásárolni a Hortobágyról. „A marhának nem pénz kell, hanem legelő” – vallotta már akkor is, szembemenve a korabeli támogatási rendszerek logikájával. Amikor a rendszerváltás után a privatizáció során Apajra került, eredetileg a marháknak keresett helyet. De a táj mást is kínált.

„Amikor én ezt a területet megkaptam, akkor még az Átok-csatorna is ki volt száradva” – emlékszik vissza. De a szeme előtt nem a szárazság lebegett, hanem a Fertő-Hanság Nemzeti Parkban látott példák: a vizes élőhelyek, ahol a madárvilág és a gazdálkodás megfér egymás mellett. A vízió megszületett: vissza kell hozni a vizet a Kiskunságba.

„Énvelem senki szóba nem állt volna halas témában… de Tölg István azt mondta: meg lehet próbálni.”

A tógazdaság elindítása nem ment zökkenőmentesen. Egy kertész, aki marhákat tart, most halastavat akar építeni a szikesen? A szakma és a hivatalok is szkeptikusak voltak. „Énvelem senki szóba nem állt volna halas témában” – ismeri el Szomor. Kellett egy mentor, egy hiteles szaktekintély. Ő  Tölg István, a nemzetközi hírű halászati szakember, akit Dr. Bodó Imre professzor ismertetett meg Szomor Dezsővel.

Tölg nemcsak a szakmai alapokat hozta, hanem a hitelességet is. „Miért ne lehetne?” – kérdezte, amikor meglátta a területet. Az első, 45 hektáros tó megépítése kísérlet volt. Működik-e a vízvisszatartás? Mivel vékony vízzáró réteg alatt sóder van, megmarad-e a hal a sekély, szikes vízben? Az eredmény minden várakozást felülmúlt. Nemcsak a halak érezték jól magukat, de a madarak is azonnal visszatértek. A gulipánok, gólyatöcsök, gémek újra birtokba vették az ősi fészkelőhelyeiket.

Így kezdődött a tíz éven át tartó építkezés, amelynek eredményeként ma már mintegy 450 hektárnyi vízfelület csillog a Szomor Ökofarmon. De ez nem egy átlagos tógazdaság. Itt a technológia a természet szolgálatában áll. Ekkor jött össze dr. Woynárovich Elek professzor úrral, aki világszerte elismert és nagyon tisztelt szakember volt és ekkor jött haza 86 éves korában. Mi voltunk az utolsó tanítványai. Egy hetes képzést tartott a halról, egy hetest a hal szaporításáról és utána 4-5 évig lejött a szaporításra. Egy délutáni előadására Dr. Bodó Imre professzor úr is leült hallgatónak.

A bivaly, mint nádvágó gép, technológia Szomor módra

A Szomor-féle tógazdaság egyik legérdekesebb innovációja nem egy drága, GPS-vezérelt gép, hanem egy ősi magyar állatfaj: a bivaly. A halastavak kialakításakor a legnagyobb problémát a nád jelentette. A sekély vizekben a nádasok agresszívan terjeszkedtek, elvéve az életteret a halaktól. „Először az volt a terv, hogy majd a bivaly meg az amur együtt kiirtja a nádat” – meséli a kezdeti próbálkozásokról. Az amur azonban túl hatékonynak bizonyult, tarra rágta a vizet, ami ökológiai szempontból nem volt kívánatos.

Ekkor jött a felismerés, elegendő a bivaly. Ezek az állatok imádják a vizet, és taposásukkal, legelésükkel tökéletesen karbantartják a tómedret és a szegélyzónákat. Ma már a legeltetéses tógazdálkodás mintapéldája az apaji rendszer, melynek ideje és módja a Nemzeti Parkkal egyeztetve történik. A szürkemarhák és bivalyok nemcsak a füvet tartják karban, de trágyájukkal táplálják a vizek planktonvilágát is, természetes táplálékbázist biztosítva a pontyoknak és busáknak.

Ez az extenzív szemlélet határozza meg a hozamokat is. Míg egy intenzív tógazdaságban a hektáronkénti termelés 10 mázsa/ha, itt a szikes tavakon 5 mázsa (500 kg) körüli a hektáronkénti hozam. De Szomor Dezső szerint nem a mennyiség a lényeg. „Amikor átfordul a hal mennyisége olyanra, hogy már pozitív a gazdálkodás, akkor utána nem azt nézzük, hogyan lehet több pénzt kivenni, hanem hogy a természet… az élővilág gazdagabb legyen”. Átlagban az 5 mázsa/hektár megvan, ezért nem akarnak több halat termelni.

Harc a hivatalokkal, a Ramsari-győzelem

A Szomor Ökofarm története nem lenne teljes a folyamatos küzdelem említése nélkül. A legabszurdabb helyzeteket éppen azzal a természetvédelemmel való viaskodás szülte, amelynek elvileg a legnagyobb támogatójának kellett volna lennie. Amikor Szomorék elkezdték a vizes élőhely-rekonstrukciót, a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság szakemberei sokszor inkább akadályt láttak benne, mint lehetőséget. „A Kiskunsági Nemzeti Park volt az, aki utolsó pillanatban tiltakozott” – emlékszik vissza az egyik engedélyezési eljárásra, ahol a vízügy és a minisztérium már rábólintott a tervekre. A hivatalnokok féltették a szikes pusztát a víztől, attól a víztől, ami évszázadokon át a táj része volt.

A történet legironikusabb fejezete a Ramsari egyezményhez kötődik. Szomor Dezső, aki saját költségén, saját gépeivel építette ki a tórendszert és a hozzá kapcsolódó vizes élőhelyeket, kezdeményezte, hogy a terület kapja meg a nemzetközi védettséget biztosító Ramsari státuszt. Az akkori  agrárminiszternek tetszett az ötlet. Amikor eljött az ünnepélyes bejelentés napja, Szomor Dezső nem kapott meghívót. „Az alapötlet tőlem származik, minden beruházást én végeztem, és évente 3 millió köbméter vizet kiengedek oda a vizes élőhelyre ingyen, hogy az működjön. És a kiskunságiak nem küldtek meghívót a Ramsari státusz ünnepélyes átadójára” – meséli keserű mosollyal. Végül a Fertő-Hanság Nemzeti Park igazgatója hívta fel, fel és küldött meghívót, így ott lehetett a saját munkája megkoronázásán.

A harcok azonban nem múltak el nyomtalanul. A pályázati rendszerek útvesztői, a „szakértők”, akik aszfaltutat minősítettek legelőnek, vagy épp nem létező bogarakra hivatkozva kaszáltak el beruházásokat, mindennapos részei voltak az elmúlt évtizedeknek. De Szomor Dezső nem az a típus, aki feladja. Ha kellett, saját zsebből finanszírozott, ha kellett, a virágkereskedelem profitját forgatta át az ökogazdaságába.

A minőség íze , „Amit az állat eszik, azt eszed te is”

A Szomor Ökofarm filozófiájának alapköve az élelmiszerbiztonság és az egészség. Szomor Dezső szerint a modern, ipari állattartás zsákutca. „A modern takarmány amikor hormonnal, hozamfokozóval, mindenféle stimuláló anyagokkal terhelt… amikor megesszük, akkor ezen keresztül belénk épül” – vallja. Ez az elv érvényes a halakra is. Az apaji halastavakban a halak nem kapnak intenzív tápokat, gyógyszereket. A természetes táplálék, a plankton, a nád és a helyben termelt gabona adja a húsuk alapját. Az eredmény? Egy olyan ízvilág, amiért a vevők hajlandóak messziről is elzarándokolni.

Különösen igaz ez a bajai piacra. Baja a magyar halfogyasztás fellegvára, ahol a halászlé szent dolog, és a minőségben nem ismernek tréfát. „Egy bajai vevőnk van, aki azt mondja, hogy ő ragaszkodik nagyon hozzánk, mert… minden versenyt a mi halunkkal nyer” – büszkélkedik Szomor. Az iszapízű, zsíros, tápos hallal szemben a szikes vizekben nevelkedett, mozgékony, feszes húsú hal a konyhában bizonyít.

A gazdaság nem állt meg az alapanyag-termelésnél. Dömsödön saját húsfeldolgozó üzemet hoztak létre, ahol a szürkemarha és a bivaly mellett a hal feldolgozását is tervezzük, mivel 15 évvel ezelőtt a élő halat keresték a fogyasztók most pedig a feldolgozott hal iránt van nagyobb igény. Bár a feldolgozóüzem bővítésekor is meg kellett küzdeni a pályázati rendszer visszásságaival – volt olyan alkalommal, amikor inkább visszalépett a pályázaton, mert látta a hitelcsapda veszélyét –, a fejlesztés folyamatos. A legutóbbi, a MAHOP-2.5.1-2017-2017-00022 azonosítószámú projekt keretében például közel 30 millió forintból modernizálták a telelőmedencéket és a technológiát, biztosítva a termelés stabilitását a téli időszakban is.

Egyensúlyban a természettel és a lelkiismerettel

Ma a Szomor Ökofarm egy komplex, körforgásos rendszer. A mintegy 2500-3000 szürkemarha, a bivalyok és a mangalicák nemcsak húst adnak, de fenntartják a legelőket és a vizeket. A halastavak pedig nemcsak piaci halat termelnek, de otthont adnak a védett madaraknak, és vizet a tájnak.

Szomor Dezső bebizonyította, hogy a természetvédelem lehet gazdaságos, ha az embernek van türelme kivárni az eredményeket, és van bátorsága szembe menni az árral. Amikor a jövőről kérdezik, és arról, miért csinálta végig ezt a küzdelmes utat, a válasza egyszerű és kijózanító. Nem a profitmaximalizálás a végső cél, hanem az értékteremtés. „Senki nem akar olyan tevékenységet folytatni, ami veszteséges” – mondja a racionalitás talaján állva, de hozzáteszi: „a valódi haszon nem mindig forintosítható azonnal”. A haszon ott van a visszatérő madárvilágban, az egészséges élelmiszerben, ami nem betegíti meg a fogyasztót, és a helyreállított tájban, ami a jövő generációira marad.

A Kiskunság közepén, Apajpusztán ma már nem az Átok-csatorna az úr. A víz, amit Szomor Dezső visszavezetett és megtartott, életet hozott a pusztába. A halgazdaság, amelyről harminc éve azt mondták, lehetetlen, ma virágzik – bizonyítékaként annak, hogy egyetlen ember hite és kitartása is képes megváltoztatni egy egész tájat. És a halak? Ők pedig újraírták a szikes puszta térképét.

Fotók: Szomor Farm, Font Sándor