Kavicsbányából indult, európai és amerikai tanulmányúton formálódott, mára pedig a hazai minőségi süllő- és sügérnevelés egyik legmodernebb, bár unortodox bázisa lett a Fodina Fish Kft. telephelye. Vida István ügyvezetővel nemcsak a piaci kihívásokról beszélgettünk, hanem a klímaváltozás diktálta fajváltásról, a recirkulációs rendszerek korlátairól és arról, miért érhet többet a „szép hal” a mennyiségi rekordoknál.
Amikor az ember megérkezik a Komárom-Esztergom vármegyei telephelyre, a látvány elsőre nem egy klasszikus, tankönyvi halgazdaságot idéz. Ez nem a véletlen műve: Vida István útja az akvakultúráig nem a megszokott módon történt. Bár agrármérnökként végzett Mosonmagyaróváron, az élet először az építőipar és a kavicsbányászat felé sodorta. A váltás igénye belső indíttatású volt, a bányászat statikussága helyett valami olyat akart létrehozni, ami magasabb minőséget képvisel, ami „egy picit nagyobb hozzáadott érték”.
Ötlete 2011-ben fogant meg, de a megvalósításhoz egy tengerentúli impulzus kellett. „Volt módom kimenni Amerikába, ahol rengeteg intenzív, édesvízi, fehér húsú halakra szakosodott telepet láttam. Megtetszett a technológia és rájöttem, hogy ebben még van hova fejlődnünk itthon” – emlékszik vissza a kezdetekre. A tengerentúlról hazahozott tudás és a hajthatatlan elszántság végül erősebbnek bizonyult a józan, óvó szónál. Édesapja, aki a vármegye egyik jelentős mezőgazdasági cégét vezette, 2012-ben még a helyszínre is kihívta Dr. Urbányi Bélát, hogy lebeszélje a kockázatosnak ítélt beruházásról. Vida István azonban „konok és nem fordult vissza. És jól tette” – ismeri el utólag a környezete.
Szakmai fordulat, hogy miért nem harcsa?
A Fodina Fish Kft. technológiai különlegessége a rendszerek unortodox ötvözésében rejlik. A telep nem vegytiszta RAS (Recirculating Aquaculture System), és nem is hagyományos tógazdaság. „Ez egy hibrid rendszer. Az első pár hónapot töltik csak fent a recirkulációs rendszerben a halak – itt történik a szezonon kívüli és a szezonális szaporítás”.
A bázis épülete egy régi burgonyatároló, amelyet Vida István nem bontott le, hanem a funkcióhoz igazított. Bár ő maga „elavult” recirkulációs technológiának hívja – ahol a vizet emelni kell, nem gravitációsan folyik –, a rendszert a kezelhetőségre optimalizálta. Minden kád külön leengedhető, szekcionálható, a szűrőtér pedig teljesen elkülönül az ivadék- és az előnevelő egységektől.
A termelés mintegy 70 százaléka azonban már a „lenti”, természetes vízen átfolyó rendszerben zajlik, elnyújtott tenyészidőszakkal. A halat a lenti részen 100 és 300 köbméteres körmedencékben tartják, amelyeken tóvizet keringetnek át. Ez a módszer biztosítja az antibiotikum-mentességet és a halak vitalitását. A bányatóból történő vízellátásról két, 8 méter mélyen dolgozó vízvevő gondoskodik, ahol méterenként szabályozható a vízkivétel mélysége, így a hőmérséklet is. A rendszer oxigénellátása is többszörösen biztosított, tornyos beoldók és haváriarendszerek garantálják a biztonságot.
A telep ökológiai lábnyoma is átgondolt, évente mintegy másfél millió köbméter vizet juttatnak ki a környező szántóföldekre, támogatva ezzel a térség növénytermesztését.
Szakmai fordulat, hogy miért nem harcsa?
A kezdeti évek az útkeresésről szóltak. Még harcsa, süllő és tokfélék is szerepeltek a palettán 2012-ben, azonban a tapasztalatok hamar kijelölték az irányt. „A tok is nagyon jó volt, de szerintem nem fenntartható Magyarországon, rendkívül nagyok az energiaigények” – indokolja a váltást az ügyvezető. A harcsához a víz nem volt elég meleg, ráadásul a bányató vize túl átlátszó volt a fajnak.
Így maradt a süllő és a sügér, amelyek ma a termelés 90 százalékát adják. Ez a szakmai kihívás azonban sokkal nagyobb odafigyelést igényel. Míg az afrikai harcsa „türelmes” jószág, addig a süllőnél a minőség fenntartása mindennapos küzdelem. Vida Istvánt nem a mennyiség érdekli, mint mondja: „most már nem is célunk mindenkit kiszolgálni”. A telephely kapacitása véges, és a bővítés helyett a hatékonyság növelése a cél. „Mennyiséget már nem szeretnék növelni, szerintem nekünk annyit kell termelnünk, hogy a vízminőség is megmaradjon, és a kollégáim se fáradjanak el”.
Kutatói együttműködések és a „zéró deformitás” elve
Vida István számára a minőség nem elvont fogalom, hanem nagyon is látható paraméter, a deformitások hiánya és a hal külleme. Ő ugyanis minőségpárti, „de a minőségért mindig fizetni kell” – hangzik el a beszélgetésben. A piacon ugyanis, legyen szó horgászturizmusról vagy gasztronómiáról, egyre nagyobb az igény a „szép halra”. A horgászok nem vesznek át görbe gerincű vagy kopoltyúhiányos egyedeket, és a tányéron is elvárás az esztétikum.
Ennek eléréséhez a Fodina Fish szoros kapcsolatot ápol a tudományos szférával, különösen a MATE HAKI kutatóival. Rendszeres a konzultáció Dr. Urbányi Bélával és Dr. Ljubobratovic Urossal. Az innovációk a mindennapi gyakorlatba is beépülnek, például jelenleg egy francia cég és egy görög kutató által fejlesztett új tápot tesztelnek az előnevelt süllőknél. A cél az Artemia kiváltása vagy kiegészítése egy olyan speciális táppal, amely jobban megfelel a süllő aminosav- és vitaminigényének, ezzel kiküszöbölve a korai deformitásokat. „Egyelőre úgy néz ki, hogy működik” – bizakodik Vida István. Mindezeken kívül az idei év egyik újítása – amelyet az említett kutatók javasoltak – a vízfelszín megtörése az előnevelő kádakban, hogy a fényviszonyok és a környezeti ingerek természetesebbek legyenek a halak számára.
A jövő útja az alkalmazkodás a klímához – Pisztrángsügér
A beszélgetés egyik legfontosabb tanulsága a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás kényszere. Vida István drámai adatokat sorol: a telephelyen a talajvízszint hat métert esett vissza az elmúlt években, pedig a Duna alig 800 méterre folyik. A bányatóból eltűntek az olyan őshonos fajok, mint a csuka, amelyeket korábban nagy mennyiségben telepítettek.
Ezek a tapasztalatok vezették a céget egy új irány, a pisztrángsügér felé. „Tavaly bejött az ötlet a pisztrángsügérrel, hogy egy olcsóbb étkezési halat és sporthalat hozzunk be megfelelő mennyiségben a magyar piacra”. A faj előnyei vitathatatlanok, kevésbé energiaigényes, könnyebb az ivadéknevelése, és ami a legfontosabb, hogy jobban tolerálja a felmelegedő vizeket. Vida István szerint homokba dugjuk a fejünket, ha a klímaváltozást figyelmen kívül hagyva ragaszkodunk a kizárólagos őshonos faunához olyan vizekben, amelyek környezeti paraméterei már megváltoztak. Tervei szerint a jövőben a termelés felét a süllő, másik felét a pisztrángsügér tehetné ki, amennyiben a szakmai szervezetek is partnerek lesz abban a szabályváltoztatásban, hogy a fajt ellenőrzött körülmények között természetes vizekbe is ki lehessen helyezni.
A Fodina Fish Kft. története nem a gyors meggazdagodásról szól, hanem a szakmai alázat és a folyamatos útkeresés példája. Egy olyan gazdaságé, ahol a profitnál fontosabb, hogy a hal idegrendszerileg stabil, egészséges és „szép” legyen. Vida István „konoksága” pedig garancia arra, hogy a hazai akvakultúra a nehezedő klímaviszonyok között is képes lehet a megújulásra.
Megjelent a HALÁSZAT szaklap márciusi száma!
Tavaszi frissülést és rengeteg új szakmai inspirációt hozunk a magyar akvakultúra világából! A megújult és kibővült folyóiratunk legújabb száma ismét izgalmas, mélyreható és elgondolkodtató témákkal várja az olvasókat.
Miről olvashat a márciusi lapszámban? Íme egy kis ízelítő a tartalomból:
Mi történik a jég alatt? – Körbejártuk, hogyan hatnak a téli körülmények a halak egészségére.
A kormoránok kihívása – Részletes elemzés arról, hogy milyen hatással vannak a kormoránok az EU halászatára és akvakultúrájára.
A globális akvakultúra alapjai – Miért még mindig a halastavak jelentik a haltermelés és a fenntartható ökoszisztéma-szolgáltatások alapját világszerte?
Jövőkép és előrejelzés – Mit mutatnak a számok és az időjárási adatok a hazai tógazdaságok haltermelésének jövőjéről a 2025-2026-os évekre?
A konokság és az innováció hibridje – Inspiráló interjú Vida Istvánnal, aki kavicsbányából indulva építette fel a hazai süllő- és sügérnevelés egyik legmodernebb bázisát.
Történelmi érdekességek – Időutazás részeként fellebbentjük a fátylat egy elfeledett magyar halkonzerv, a legendás „Balatoni halpudding” történetéről, és felidézzük a süllőgondozás 1948-as hőskorát is!
Nőnapi köszöntő – Bár a szakma hagyományosan férfiasnak tűnik, a március 8-ai nemzetközi nőnap alkalmából külön köszöntjük a halászatban és akvakultúrában dolgozó hölgyeket, akiknek szakértelme nélkülözhetetlen az ágazat sikereihez!
A sornak pedig még nincs vége, további tartalmak a megújult, immár 50 oldalas szaklapban, mely letölthető a MA-HAL honlapjáról is.
Ha Ön elkötelezett a magyar akvakultúra és halászat fejlődése iránt, és fontosnak tartja az ágazati érdekképviseletet, akkor tagja a MA-HAL-nak. Így a HALÁSZAT szaklap az Öné, példánya havonta a postaládájába érkezik. Ha szeretne előfizetni munkatársai számára is, vagy egyéb okból érdeklődik az ágazat iránt, előfizethet a magazinra:HALÁSZAT Előfizetés
A HALÁSZAT ágazati szaklap 2026. márciusi száma lapozható pdf formátumban:
MILLIÁRDOS BERUHÁZÁSOK, NAPELEMES TECHNOLÓGIA ÉS ÚJ EXPORTPIACOK: ÍGY MENEKÜL ELŐRE A MAGYAR HALÁGAZAT A KLÍMAVÁLTOZÁS SZORÍTÁSÁBAN.
A magyar halgazdaságok számára 2025 nem csupán a klímaváltozás, hanem a piaci realitások élesedésének éve is volt. Míg a technológiai fejlesztések és a pályázati sikerek reményt adnak, az ágazat szereplői satuba kerültek. Az egyik oldalon a drasztikus vízhiány és a költségnövekedés, a másikon a nyomott értékesítési árak és a fogyasztói szokások átalakulása szorít. Szaklapunkban az ágazat szereplői vonták meg az év, és különösen a karácsonyi szezon mérlegét.
Az elmúlt évet értékelve kirajzolódik, hogy a „szokásos” küzdelmek – a kormoránhelyzet vagy a munkaerőhiány – mellé új, strukturális problémák zárkóztak fel. A Dunántúlon és az Alföldön egyaránt kritikus volt a vízhiány, amely nemcsak a termelési volument, de a halak kondícióját is befolyásolta. Ám talán ennél is fájóbb pont a jövedelmezőség kérdése. A bevételek sok helyen csökkentek, miközben a költségek (bér, energia, útdíj) nőttek. A karácsonyi szezon a várakozásoknak megfelelően alakult, de a fogyasztói árérzékenység és az importnyomás (főleg a cseh ponty okán) komoly figyelmeztető jel az ágazatnak. A továbbiakban a megkérdezett ágazati cégvezetők saját gazdaságuk tükrében értékelik a 2025-ös évet.
Az eredményt vissza kell forgatni a túléléshez
Szilágyi Gábor, Bajcshal Kft.
„A két cég összefogása stratégiailag megalapozott döntés volt, amely jelentősen csökkentette a termelési hullámvölgyek és az ellátási problémák kockázatát. Ez volt az első olyan év, amikor a pontyot olyan áron tudtuk beszerezni, ami feldolgozói szemmel is rentábilisnak mondható, hagyott némi árrést. Ugyanakkor látni kell, hogy ez egy állandó küzdelem: 20 év után is ott tartunk, hogy a megtermelt eredményt nem kivenni, hanem visszaforgatni kell a gazdaság fenntartásába. Mi előre menekülünk, a nyáron elindítottuk a MAHOP Plusz pályázati előkészítést, aminek eredményeként közel 1 milliárd forint értékben tervezünk beruházást. Ez termelésbővítést, költségcsökkentést (napelemrendszerek) és az értékesítés modernizálását – a rövid ellátási lánc koncepciójába illeszkedően például mozgó árusító autók beállítását – jelenti. A vízhelyzet nálunk is kritikus volt, a 300 hektáros tórendszerünk átlagosan 1 méteres vízmélységgel bír, hiányzott idén 30-40%, ami a gazdálkodást a lehetetlennel tette határossá. A piacon pedig továbbra is jelen vannak a „könnyű prédát” szimatoló, szakmailag felkészületlen vállalkozók, akik irreálisan alacsony áraikkal nehezítik a minőségi termelők helyzetét.”
Export nélkül bajban lennénk
dr. Németh István, Tógazda Zrt.
„A dunántúli gazdaságainkat extrém vízhiány és hőség sújtotta, ami kényszerhalászatokat és testtömeg-gyarapodási elmaradást okozott. A gazdasági környezet sem volt kegyes, miközben a munkabérek és az energiaárak emelkedtek, a horgászhal árak 2025-ben nem előre, hanem visszafelé mozdultak el, sőt, az útdíjak is nőttek. Ennek eredményeként az árbevételünk mintegy 10 százalékkal csökkent az előző évhez képest. A karácsonyi szezon összességében elfogadható volt, de a hangsúlyok eltolódtak. Kevesebb élő halat adtunk el, viszont a feldolgozók felé nőttek az eladások, ami részben kompenzálta a kiesést. A legnagyobb pozitívum, hogy jelentős exportlehetőségek nyíltak Románia, Ausztria és Szerbia irányába. Azonban figyelmeztető jel, hogy a készleteink jelentősek maradtak, három nagy tavunkat – több mint 600 hektárt – a jéghelyzet miatt nem is tudtuk lehalászni. A jövő legfontosabb feladata a ponty közös marketingje, mert ha a jelenlegi tendencia marad, a termelés nem lesz jövedelmező.”
A keltető húz ki a bajból
Szabó Krisztián, (MA-HAL) Dinnyési Halgazdaság Kft.
„Szakmai körökben gyakran a csapadékmennyiséggel magyarázzuk az éves eredményeket, de a mi 20 éves adatsorunk mást mutat: a legmeghatározóbb tényező a nyári napok (25°C feletti hőmérséklet) száma. Míg 2016 előtt ez átlagosan 86 nap volt évente, az elmúlt három évben már 109-re ugrott. Ez a magyarázata a látszólagos túltermelésnek: a meleg miatt a halak jobban nőttek, ugyanakkor az aszály drámai volt. A 2025-ös évünk ambivalens: a nap sütött, a hal nőtt volna, de a víz elfogyott. A Dunántúl idén jobban megszenvedte a klímaváltozást, mint az Alföld, mert nálunk a tápláló patakok kiszáradtak, nincs meg az a nagy vízbázis-háttér, mint a Tisza-tó környékén. Volt olyan 30 hektáros tavunk, ahol őszre gyakorlatilag 7-8 hektárnyi víz maradt, ebben kellett megőriznünk a halállományt. A stratégiai válaszunk a tevékenység eltolódása: míg régen a bevételünk harmadát, ma már a felét a keltetés és előnevelés adja. Ez a szegmens kevésbé vízigényes, biztonságosabb, gyakorlatilag ez a stabilitásunk záloga. A piacon ragaszkodunk a minőséghez és a középkategóriás árszinthez – három éve nem emeltünk, de csökkenteni sem akarunk, mert az a minőség rovására menne. Bár a fiatalok a feldolgozott terméket keresnék, egyelőre a „csináld magad” megoldásokban, például egy telephelyi, lakossági halpucoló bázis kialakításában látom a realitást a drága feldolgozóüzem helyett.”
Minőségbiztosítás és technológiai adaptáció
Katics Máté, Czikkhalas Halastavai Kft.
„Mi technológiai oldalról próbálunk alkalmazkodni a klímaváltozáshoz. Bár a tavaink mélyebb vizűek, mi is elvesztettünk fél-egy méter vizet a szezon végére. A megoldást a baktériumkultúrás vízkezelésben látjuk, tavasszal kezeljük a vizeket, ami segít elkerülni az oxigénhiányt és stabilizálja az állapotokat a kritikus őszi időszakban is. Bár ez komoly költség, az eredmények igazolják. Tiszta, acélos, jó kondícióban lévő halakat halásztunk. Takarmányozásban is váltottunk, a borsó helyett komplex takarmányt etetünk, a tenyészidőszak végén pedig immunerősítő takarmánnyal készítjük fel a halakat a télre. A karácsonyi piacon a pesti forgalom hozta a kötelezőt, de délen érezhető volt a visszaesés, részben az alkalmi árusok nyomott árai miatt.”
Öt év múlva nem lesz kinek eladni a pontyot
ifj. Lévai Ferenc, Aranyponty Zrt.
„Termelési volumenben nem zártunk rossz évet, bár az aszály miatt folyamatosan „csapolgatnunk” kellett a vizet a tavak között a halak életben tartásáért. Ami azonban igazán aggasztó, az a piac átalakulása. Történelmi pillanatban vagyunk: felnő egy generáció, akinek a ponty már nem jelent semmit, nem része az ünnepi étkezésnek sem. Ha nem teszünk ez ellen, öt év múlva nem lesz kinek eladni a halat, és akkor a területalapú támogatás sem ment meg minket. Nem eseménymarketingre van szükség, hanem profi, modern kampányokra, amelyek újrapozicionálják a pontyot, akár nemzetközi összefogással is. A versenyképességünket tovább rontja, hogy a környező országokban, például Csehországban, a támogatási rendszer és a termelési feltételek lehetővé teszik, hogy jóval alacsonyabb áron, akár 2,2 euróért kamionra tegyék a halat, amivel mi nehezen tudunk versenyezni. A 2026-os és az azt követő évek legnagyobb kihívása egyértelműen a piacmegtartás és a marketing lesz.”
Konstruktív elégedetlenséggel a jövőért
Borbély Rita, Jászkiséri Halas Kft.
„Sokakkal ellentétben nálunk nem a karácsony a domináns főszezon: a termelésünk gerincét a kora őszi és tavaszi nagycsoportos értékesítés adja, az év vége inkább a helyi lakosságnak szól. Ha osztályoznom kellene, egy erős közepesre értékelném a 2025-ös évet. A kitűzött mennyiségi és minőségi célokat hoztuk, de a „konstruktív elégedetlenség” jegyében látni kell a nehézségeket is. A szélsőséges időjárás kettős szorítást hozott, a folyamatos párolgási veszteség és a csapadékhiány nemcsak a mi termelésünket nehezítette, hanem a vevőinkét, a horgászegyesületekét is. A vízhiány náluk is korlátozta vagy meghiúsította a telepítéseket, ami közvetlenül visszahatott a mi értékesítési lehetőségeinkre is. Gazdaságilag a legnagyobb kihívást a megugró termelési költségek és a piaci árak közötti egyensúly megtartása jelentette. A jövőt a technológiai és kommunikációs váltásban látjuk. A marketingben a hagyományos plakátokról áttértünk a rövid, feliratos videós tartalmakra, hogy a fiatalabb generációt is elérjük, akiknek már mások a tartalomfogyasztási szokásaik. A fejlesztések terén pedig a MAHOP Plusz pályázatok segítségével nemcsak a termelésbiztonságot növeljük, hanem nyitunk az agroturizmus felé is: egy tanösvény és tematikus rendezvények segítségével szeretném közelebb hozni az emberekhez a halászatot, mint szakmát és természeti értéket.”
A Tisza közelsége biztonság, a feldolgozás kihívása
Zsáky Tamás, Szegedfish Kft.
„A 2025-ös évünk volumenben szinte azonos volt a 2024-sel, illetve a megelőző három évvel. Szerencsés helyzetben vagyunk a dunántúliakkal szemben, mivel mi közvetlenül a Tiszából, az Algyői-főcsatornán keresztül kapjuk a vizet, nálunk nincsenek ellátási problémák, „csak” többlet szivattyúzási költségek. A párolgási veszteség nálunk is jelentős volt, a nyári hőségben napi 1 centimétert apadt a vízszint a 2000 hektáron, amit folyamatosan pótolni kellett, ez pedig meglátszik az áramszámlán. Éppen ezért lenne kulcsfontosságú az energiaköltségek csökkentése, de adminisztratív csapdába kerültünk. Szeretnénk napelemparkot létesíteni, de mivel a gazdaság területe Natura 2000-es besorolás alá esik – még a madárvédelmileg nem releváns gazdasági épületek környezete is –, a jelenlegi jogszabályi környezetben ez szinte lehetetlen, pedig az éves villanyfelhasználásunk meghaladja az 1,2 millió kilowattórát. A piacon drasztikus átrendeződést látunk, az élő hal iránti kereslet minimálisra csökkent, a vevők kizárólag a konyhakész, feldolgozott terméket keresik. Ez karácsonykor komoly kapacitásproblémát okoz, hiszen az év nagy részében felesleges lenne akkora feldolgozó kapacitást fenntartani, ami a decemberi rohamot kiszolgálja. A jövőt illetően stratégiai váltásra készülünk. A méretünkből fakadó logisztikai és munkaerő-problémákat úgy orvosoljuk, hogy a termelést koncentráljuk, egyes tóegységeket intenzívebben, másokat extenzívebben kezelünk. Érdekesség, hogy bár az amur és a busa visszaszorulóban van, a Szeged mellett épülő BYD autógyár és a betelepülő kínai munkavállalók miatt nem zárjuk ki, hogy erre a két fajra a jövőben speciális, helyi kereslet mutatkozik majd.”
„Aki vizet őriz, jövedelmet őriz”
Kovács Zoltán, Tiszahalker Kft.
„Mi szerencsés helyzetben voltunk idén. Körtöltéses tavaink vannak, és a Vízüggyel kialakított kiváló kapcsolatnak köszönhetően a vízellátásunk biztosított volt. A Jászsági-főcsatornát nem engedték le korán, így tudtunk vizet kivenni. Ez beigazolta a tételt, ha van víz, lehet termelni. Bár az áraink nekünk is csökkentek mintegy 20%-kal, és ezzel az árbevételünk is mérséklődött, összességében jó évet zártunk, nem panaszkodom. Pozitívumként emelném ki a pályázati rendszer felgyorsulását. Az októberben beadott kérelmekre már decemberben megérkeztek a kifizetések, ami korábban elképzelhetetlen volt, és sokat javít a likviditáson. A vízjog és a vízdíjak kérdése azonban továbbra is kulcskérdés. A jelenlegi, kedvezőbb feltételek (25 ezer köbméter/ha mentesség) megtartása létfontosságú a jövőre nézve.”
„Dízelmotorral mentettük a menthetőt”
ifj. Radóczi János, Szabolcsi Halászati Kft.
„Szabolcsban az aszály drámai volt. A vízpótlást csak traktorhajtású szivattyúkkal tudtuk megoldani, ami a napi több száz liter gázolaj miatt jelentősen megdrágította a termelést. Ha ez a tendencia marad, a 650 hektáros területünkből 300-at nem fogunk tudni üzemeltetni. A jövedelmezőségünk a marginális szint felé közelít. A válaszunk a diverzifikáció. Újraindítjuk a modern feldolgozóüzemünket, és nem csak hazai halakkal tervezünk foglalkozni. Az exportpiaci kitettségünk továbbra is magas, 80% körüli, miközben a belföldi piacon árverseny dúl. Elkeserítő látni, hogy a horgász beszerzéseken nyomott ajánlatokkal viszik el az üzletet előlünk, olyan árakkal, amikkel a minőségi termelés nem tartható fenn. Az exportpiacon pedig azzal a cseh konkurenciával kell versenyeznünk, akik a magasabb támogatások miatt jóval alacsonyabb önköltséggel dolgoznak.”
Vízdiplomácia és kormoránháború
Puskás Nándor, Biharugrai Halgazdaság Kft.
„A határmenti fekvésünk idén átoknak bizonyult. A román oldalon a vízgazdálkodás olyan hatékonyan tartja vissza a vizet, hogy hozzánk a Sebes-Körösből alig jutott valami, volt, hogy 5-6 köbméter/szekundum volt csak a vízhozam. Drasztikus, 2 centimétert meghaladó napi apadást is mértünk a párolgás miatt, ami 1200 hektáron óriási vízveszteség. A Vízügyi Igazgatósággal szoros és konstruktív együttműködésnek köszönhetően azonban sikerült az elfogadható vízszintet tartani. Ezen a téren sürgős országok közötti „vízdiplomáciai” lépésekre lenne szükség. A kihívások okán mi is fejlesztünk, napelemes szivattyúrendszereket telepítünk a víz visszaforgatására. A másik front a kormoránok elleni küzdelem, ami szabályos háborúvá fajult. Védekezés nélkül még ennyi halunk sem maradt volna. Sikerként könyvelhetjük el azonban az ágazati lobbit. Sikerült deklarálni, hogy a tógazdaságok összeségében a legnagyobb vízvisszatartó épített művek hazánkban, ami a vízdíjak és a vízjogi rangsor szempontjából is védelmet kell, hogy nyújtson számunkra. Emellett a saját, „falusi” típusú közvetlen értékesítési rendszerünk is jól vizsgázott, van igény a közvetlen elérésre.”
Ha egyetlen szóval kellene jellemezni 2025-öt a magyar akvakultúrában, az a kényszeradaptáció lenne. Az ágazat szereplőinek beszámolóiból kirajzolódik, hogy a hagyományos tógazdasági modell felett eljárt az idő: a klímaváltozás és a globális piaci folyamatok nem ciklikus, hanem strukturális válságot idéztek elő, amelyre csak rendszerszintű válaszok adhatók.
A makrogazdasági környezet és a természet erői 2025-ben harapófogóba szorították a termelőket. Míg a meteoroló-giai adatok – a nyári napok számának drasztikus emelkedésével – elviekben rekordtermelést tettek volna lehetővé, a vízfizikai realitás, az Alföldet és a Dunántúlt egyaránt sújtó aszály gátat szabott a volumennek. A vízgazdálkodás így a technológiai innováció terepévé vált. Legyen szó baktériumkultúrás vízkezelésről, napelemes szivattyúrendszerekről vagy épp a tevékenység eltolódásáról a kevésbé vízigényes keltetés és előnevelés irányába, mindenki a túlélés új receptjét keresi.
Üzleti oldalon a „konstruktív elégedetlenség” állapota uralkodik. A bevételek stagnálása vagy csökkenése mellett a költségek (energia, bér, útdíj) inflációja felemészti a profitot, miközben az importnyomás – különösen a cseh ponty árképzése – korlátozza az áremelési lehetőségeket. A szektor előtt álló legnagyobb kihívás azonban nem a termelés, hanem a piac megtartása. A generációváltás a fogyasztói oldalon drámai. A ponty lassan kikopik a fiatalok gasztronómiai térképéről, amit a hagyományos marketingeszközök már nem képesek megállítani. A jövő útja a modern, videós tartalomgyártás, a kényelmi termékek fejlesztése és a tudatos márkaépítés lehet. Mindez azért is kiemelten fontos, mert a ponty a tógazdasági termelés bázisa ökológiai és ökonómiai szempontból egyaránt. Látni kell, ha nincs pontytermelés, nem lesz tógazdaság, melyek nélkül rendkívül lecsökken a vizes élőhelyek száma.
2026-ra fordulva egyértelmű: a tisztán volumenre alapozott termelés kora lejárt. A jövő azoké a gazdaságoké, amelyek képesek diverzifikálni – legyen szó akár agroturizmusról, közvetlen fogyasztói értékesítésről, exportpiaci terjeszkedésről vagy feldolgozásról –, és amelyek a vizet nem csupán termelési eszközként, hanem megőrizendő tőkeként kezelik. Ahogy a beszélgetésekből kiderült, aki vizet őriz, az ma már nemcsak halat, hanem a jövő évi eredménykimutatást is menti. Az ágazat szereplői felhívják a figyelmet arra, hogy a hazai haltermelés támogatási forrásai sokkal kisebbek más mezőgazdasági ágazathoz képest. Ez a helyzet talán ellenálóbbá, alkalmazkodóképesebbé tette a termelőket, ami esélyt adhat a tógazdaságok hosszú távú fenntartására.
Megérkezett a HALÁSZAT szaklap februári száma!
A megújult januári lapszám lendületével folytatjuk, már úton van az előfizetőkhöz a Halászat 2026/2. száma! Ebben a hónapban a tavalyi év szakmai mérlegére és a jövő égető kérdéseire – a klímára és az innovációra – helyezzük a hangsúlyt.
A szakmai lap februári tartalmából:
MA-HAL Elnökségi ülés – Stabilitás, marketingstratégiák és a jubileumi halfőzőverseny kérdései
Dr. Szűcs Lajos, a MOHOSZ elnöke: „Kizárólag együtt tudunk fejlődni”
A magyar akvakultúra 2025-ös mérlege: Piacvesztés, aszály és a ponty utódvédharca
Halászati de minimis támogatások
Antibiotikum-felhasználás jelentése a halgazdálkodásban
Módosult a halgazdálkodásról és a hal védelméről szóló törvény
Főbb haltermékek árainak alakulása a kiskereskedelmi piacokon 2025-ben
KMÉ-védjegy belépő a prémium élelmiszerek piacára
Tógazdaságtól az éttermi asztalig
A világ akvakultúrájának helyzete 2025-ben, kilátások a 2026-os évre
Vízkészleteink a klímakockázatok szorításában
Kihívások és lehetőségek a hazai halgazdálkodás innovációjában
Intelligens, napelemes vízminőség-ellenőrző robot és halfajajánló-rendszer
A sornak pedig még nincs vége, további tartalmak a megújult, immár 50 oldalas szaklapban, mely letölthető a MA-HAL honlapjáról is.
Ha Ön elkötelezett a magyar akvakultúra és halászat fejlődése iránt, és fontosnak tartja az ágazati érdekképviseletet, akkor tagja a MA-HAL-nak. Így a HALÁSZAT szaklap az Öné, példánya havonta a postaládájába érkezik. Ha szeretne előfizetni munkatársai számára is, vagy egyéb okból érdeklődik az ágazat iránt, előfizethet a magazinra:HALÁSZAT Előfizetés
Extenzív halnevelés a Kiskunságon, minőség a mennyiség felett
Van valami ősi és megmásíthatatlan abban, ahogy Szomor Dezső végigtekint a Kiskunság rónaságán. Ahol más csak kietlen szikes pusztát, repedezett földet és gazdasági csődöt látott, ő vizet álmodott, madárrajokat és virágzó gazdaságot. Az egykori dísznövénykertészből lett szürkemarha-tenyésztő, majd halgazdálkodó története nem csupán egy üzleti siker sztorija. Egy ember küzdelme az elemekkel, a bürokráciával és a korlátolt gondolkodással szemben, mindezt azért, hogy bebizonyítsa: a természetvédelem és a nem profitorientált gazdálkodás nem ellenségei, hanem szövetségesei is lehetnek egymásnak.
Ha valaki ma kisétál Apajpusztára, a Szomor Ökofarm területére, nehezen hiszi el, hogy ez a táj néhány évtizede még a kiszáradás szélén állt. Ahol most több száz hektáron csillog a víz, nádasok hajladoznak a szélben, és gémek, kócsagok, rétisasok vadásznak, ott, ahol az 1950-es években még a „termőföld-nyerés” lázálma uralkodott. A mérnökök akkoriban lecsapolták a vizet, megásva a sokatmondó nevű Átok-csatornát, amely végleg kiszívta az éltető nedvességet a tájból. A végeredmény nem a vágyott aranykorona-értékű szántó lett, hanem kopár szikes, amiért a kutyának sem fájt a foga.
Ebbe a „senkiföldjébe” szeretett bele, vagy inkább ebben látta meg a lehetőséget Szomor Dezső. A férfi, aki virágkertészként kezdte, majd a magyar szürkemarha tenyésztőjeként szerzett országos hírnevet, a 1990-es évek közepén döntött úgy, hogy a Kiskunsági Állami Gazdaság romjain felépít valamit, ami akkoriban eretnekségnek tűnt: egy extenzív, természetközeli gazdaságot a szikes pusztán.
A virágoktól a szürkemarhákig, egy öntörvényű gazda útja
Hogy megértsük a Szomor-féle halgazdaság filozófiáját, vissza kell lépnünk az időben. Szomor Dezső nem halásznak született. „A szakmám a kertészet, tehát dísznövényt termeltem nyugdíjas koromig” – meséli. A 1970-es években a virágpiacon tanulta meg az üzleti élet farkastörvényeit: a piac először mindig ellenáll az újnak, aztán ha sikeres vagy, utánozni kezdenek.
Ez a piaci ösztön és a természet iránti mély tisztelet vezette, amikor a hetvenes évek végén, a fajta mélyrepülésekor szürkemarhákat kezdett vásárolni a Hortobágyról. „A marhának nem pénz kell, hanem legelő” – vallotta már akkor is, szembemenve a korabeli támogatási rendszerek logikájával. Amikor a rendszerváltás után a privatizáció során Apajra került, eredetileg a marháknak keresett helyet. De a táj mást is kínált.
„Amikor én ezt a területet megkaptam, akkor még az Átok-csatorna is ki volt száradva” – emlékszik vissza. De a szeme előtt nem a szárazság lebegett, hanem a Fertő-Hanság Nemzeti Parkban látott példák: a vizes élőhelyek, ahol a madárvilág és a gazdálkodás megfér egymás mellett. A vízió megszületett: vissza kell hozni a vizet a Kiskunságba.
„Énvelem senki szóba nem állt volna halas témában… de Tölg István azt mondta: meg lehet próbálni.”
A tógazdaság elindítása nem ment zökkenőmentesen. Egy kertész, aki marhákat tart, most halastavat akar építeni a szikesen? A szakma és a hivatalok is szkeptikusak voltak. „Énvelem senki szóba nem állt volna halas témában” – ismeri el Szomor. Kellett egy mentor, egy hiteles szaktekintély. Ő Tölg István, a nemzetközi hírű halászati szakember, akit Dr. Bodó Imre professzor ismertetett meg Szomor Dezsővel.
Tölg nemcsak a szakmai alapokat hozta, hanem a hitelességet is. „Miért ne lehetne?” – kérdezte, amikor meglátta a területet. Az első, 45 hektáros tó megépítése kísérlet volt. Működik-e a vízvisszatartás? Mivel vékony vízzáró réteg alatt sóder van, megmarad-e a hal a sekély, szikes vízben? Az eredmény minden várakozást felülmúlt. Nemcsak a halak érezték jól magukat, de a madarak is azonnal visszatértek. A gulipánok, gólyatöcsök, gémek újra birtokba vették az ősi fészkelőhelyeiket.
Így kezdődött a tíz éven át tartó építkezés, amelynek eredményeként ma már mintegy 450 hektárnyi vízfelület csillog a Szomor Ökofarmon. De ez nem egy átlagos tógazdaság. Itt a technológia a természet szolgálatában áll. Ekkor jött össze dr. Woynárovich Elek professzor úrral, aki világszerte elismert és nagyon tisztelt szakember volt és ekkor jött haza 86 éves korában. Mi voltunk az utolsó tanítványai. Egy hetes képzést tartott a halról, egy hetest a hal szaporításáról és utána 4-5 évig lejött a szaporításra. Egy délutáni előadására Dr. Bodó Imre professzor úr is leült hallgatónak.
A bivaly, mint nádvágó gép, technológia Szomor módra
A Szomor-féle tógazdaság egyik legérdekesebb innovációja nem egy drága, GPS-vezérelt gép, hanem egy ősi magyar állatfaj: a bivaly. A halastavak kialakításakor a legnagyobb problémát a nád jelentette. A sekély vizekben a nádasok agresszívan terjeszkedtek, elvéve az életteret a halaktól. „Először az volt a terv, hogy majd a bivaly meg az amur együtt kiirtja a nádat” – meséli a kezdeti próbálkozásokról. Az amur azonban túl hatékonynak bizonyult, tarra rágta a vizet, ami ökológiai szempontból nem volt kívánatos.
Ekkor jött a felismerés, elegendő a bivaly. Ezek az állatok imádják a vizet, és taposásukkal, legelésükkel tökéletesen karbantartják a tómedret és a szegélyzónákat. Ma már a legeltetéses tógazdálkodás mintapéldája az apaji rendszer, melynek ideje és módja a Nemzeti Parkkal egyeztetve történik. A szürkemarhák és bivalyok nemcsak a füvet tartják karban, de trágyájukkal táplálják a vizek planktonvilágát is, természetes táplálékbázist biztosítva a pontyoknak és busáknak.
Ez az extenzív szemlélet határozza meg a hozamokat is. Míg egy intenzív tógazdaságban a hektáronkénti termelés 10 mázsa/ha, itt a szikes tavakon 5 mázsa (500 kg) körüli a hektáronkénti hozam. De Szomor Dezső szerint nem a mennyiség a lényeg. „Amikor átfordul a hal mennyisége olyanra, hogy már pozitív a gazdálkodás, akkor utána nem azt nézzük, hogyan lehet több pénzt kivenni, hanem hogy a természet… az élővilág gazdagabb legyen”. Átlagban az 5 mázsa/hektár megvan, ezért nem akarnak több halat termelni.
Harc a hivatalokkal, a Ramsari-győzelem
A Szomor Ökofarm története nem lenne teljes a folyamatos küzdelem említése nélkül. A legabszurdabb helyzeteket éppen azzal a természetvédelemmel való viaskodás szülte, amelynek elvileg a legnagyobb támogatójának kellett volna lennie. Amikor Szomorék elkezdték a vizes élőhely-rekonstrukciót, a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság szakemberei sokszor inkább akadályt láttak benne, mint lehetőséget. „A Kiskunsági Nemzeti Park volt az, aki utolsó pillanatban tiltakozott” – emlékszik vissza az egyik engedélyezési eljárásra, ahol a vízügy és a minisztérium már rábólintott a tervekre. A hivatalnokok féltették a szikes pusztát a víztől, attól a víztől, ami évszázadokon át a táj része volt.
A történet legironikusabb fejezete a Ramsari egyezményhez kötődik. Szomor Dezső, aki saját költségén, saját gépeivel építette ki a tórendszert és a hozzá kapcsolódó vizes élőhelyeket, kezdeményezte, hogy a terület kapja meg a nemzetközi védettséget biztosító Ramsari státuszt. Az akkori agrárminiszternek tetszett az ötlet. Amikor eljött az ünnepélyes bejelentés napja, Szomor Dezső nem kapott meghívót. „Az alapötlet tőlem származik, minden beruházást én végeztem, és évente 3 millió köbméter vizet kiengedek oda a vizes élőhelyre ingyen, hogy az működjön. És a kiskunságiak nem küldtek meghívót a Ramsari státusz ünnepélyes átadójára” – meséli keserű mosollyal. Végül a Fertő-Hanság Nemzeti Park igazgatója hívta fel, fel és küldött meghívót, így ott lehetett a saját munkája megkoronázásán.
A harcok azonban nem múltak el nyomtalanul. A pályázati rendszerek útvesztői, a „szakértők”, akik aszfaltutat minősítettek legelőnek, vagy épp nem létező bogarakra hivatkozva kaszáltak el beruházásokat, mindennapos részei voltak az elmúlt évtizedeknek. De Szomor Dezső nem az a típus, aki feladja. Ha kellett, saját zsebből finanszírozott, ha kellett, a virágkereskedelem profitját forgatta át az ökogazdaságába.
A minőség íze , „Amit az állat eszik, azt eszed te is”
A Szomor Ökofarm filozófiájának alapköve az élelmiszerbiztonság és az egészség. Szomor Dezső szerint a modern, ipari állattartás zsákutca. „A modern takarmány amikor hormonnal, hozamfokozóval, mindenféle stimuláló anyagokkal terhelt… amikor megesszük, akkor ezen keresztül belénk épül” – vallja. Ez az elv érvényes a halakra is. Az apaji halastavakban a halak nem kapnak intenzív tápokat, gyógyszereket. A természetes táplálék, a plankton, a nád és a helyben termelt gabona adja a húsuk alapját. Az eredmény? Egy olyan ízvilág, amiért a vevők hajlandóak messziről is elzarándokolni.
Különösen igaz ez a bajai piacra. Baja a magyar halfogyasztás fellegvára, ahol a halászlé szent dolog, és a minőségben nem ismernek tréfát. „Egy bajai vevőnk van, aki azt mondja, hogy ő ragaszkodik nagyon hozzánk, mert… minden versenyt a mi halunkkal nyer” – büszkélkedik Szomor. Az iszapízű, zsíros, tápos hallal szemben a szikes vizekben nevelkedett, mozgékony, feszes húsú hal a konyhában bizonyít.
A gazdaság nem állt meg az alapanyag-termelésnél. Dömsödön saját húsfeldolgozó üzemet hoztak létre, ahol a szürkemarha és a bivaly mellett a hal feldolgozását is tervezzük, mivel 15 évvel ezelőtt a élő halat keresték a fogyasztók most pedig a feldolgozott hal iránt van nagyobb igény. Bár a feldolgozóüzem bővítésekor is meg kellett küzdeni a pályázati rendszer visszásságaival – volt olyan alkalommal, amikor inkább visszalépett a pályázaton, mert látta a hitelcsapda veszélyét –, a fejlesztés folyamatos. A legutóbbi, a MAHOP-2.5.1-2017-2017-00022 azonosítószámú projekt keretében például közel 30 millió forintból modernizálták a telelőmedencéket és a technológiát, biztosítva a termelés stabilitását a téli időszakban is.
Egyensúlyban a természettel és a lelkiismerettel
Ma a Szomor Ökofarm egy komplex, körforgásos rendszer. A mintegy 2500-3000 szürkemarha, a bivalyok és a mangalicák nemcsak húst adnak, de fenntartják a legelőket és a vizeket. A halastavak pedig nemcsak piaci halat termelnek, de otthont adnak a védett madaraknak, és vizet a tájnak.
Szomor Dezső bebizonyította, hogy a természetvédelem lehet gazdaságos, ha az embernek van türelme kivárni az eredményeket, és van bátorsága szembe menni az árral. Amikor a jövőről kérdezik, és arról, miért csinálta végig ezt a küzdelmes utat, a válasza egyszerű és kijózanító. Nem a profitmaximalizálás a végső cél, hanem az értékteremtés. „Senki nem akar olyan tevékenységet folytatni, ami veszteséges” – mondja a racionalitás talaján állva, de hozzáteszi: „a valódi haszon nem mindig forintosítható azonnal”. A haszon ott van a visszatérő madárvilágban, az egészséges élelmiszerben, ami nem betegíti meg a fogyasztót, és a helyreállított tájban, ami a jövő generációira marad.
A Kiskunság közepén, Apajpusztán ma már nem az Átok-csatorna az úr. A víz, amit Szomor Dezső visszavezetett és megtartott, életet hozott a pusztába. A halgazdaság, amelyről harminc éve azt mondták, lehetetlen, ma virágzik – bizonyítékaként annak, hogy egyetlen ember hite és kitartása is képes megváltoztatni egy egész tájat. És a halak? Ők pedig újraírták a szikes puszta térképét.
Fotók: Szomor Farm, Font Sándor
Amikor a vízügy és a halgazdálkodás stratégiai szövetségessé válik
Ha volt valaha időszak, amikor a magyar vízgazdálkodás és a halgazdálkodók párbeszéde kimerült a vízkivételi igények és a lecsapolási engedélyek bürokratikus körforgásában, akkor annak a korszaknak hivatalosan is vége. A Magyar Akvakultúra és Halászati Szakmaközi Szervezet (MA-HAL) 2025. december 5-i közgyűlésén, a budapesti Rubin Wellness Hotel konferenciatermében ugyanis nem csupán egy szakmai beszámoló hangzott el, hanem egy kijózanító erejű helyzetértékelés, amely alapjaiban rajzolja át a tógazdaságok szerepét Magyarország vízbiztonságában.
A magyar vízgazdálkodás sokáig egyetlen fő ellenséggel küzdött: a többletvízzel. Az árvizek és belvizek elleni védekezés évszázados reflexei azonban a 21. század harmadik évtizedére kevésnek bizonyulnak egy olyan országban, amelynek felszíni vízkészleteinek több mint 90 százaléka az országhatáron kívülről érkezik. Gacsályi József, az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) műszaki főigazgató – helyettese előadásában plasztikusan fogalmazott: nem mindegy, hogy a locsolótömlő melyik végén állunk. Míg a felvízi országok szélesebb eszköztárral rendelkeznek, Magyarország az alvízi oldalon kénytelen gazdálkodni azzal, ami érkezik – vagy éppen nem érkezik. A statisztikák pedig riasztóak: a Tisza vízgyűjtőjén az elmúlt évtizedben több mint 20 százalékos készletcsökkenést mértek az 1951-2010 közötti átlaghoz képest, augusztusban pedig ez a hiány még drasztikusabb.
A helyzet súlyosságát jelzi, hogy 2021 januárja óta az ország kumulált csapadékhiánya meghaladta a 370 millimétert, ami csaknem egy teljes évnyi átlagos csapadékmennyiség kiesését jelenti. Ez a deficit nemcsak a felszínen, hanem a mélyben is érezteti hatását: a felszín alatti vízkészletekből országosan több mint 12 köbkilométer hiányzik a harmincéves átlaghoz viszonyítva. A főigazgató-helyettes szavai szerint a vízkészlet-gazdálkodás a jelenlegi formájában fenntarthatatlan, hiszen az egyensúly felborult, és folyamatosan növekvő készlethiánnyal kell szembenéznünk. Ebben a környezetben a „vízgazdálkodásnak nincs vízigénye” típusú régi dogmák már nem érvényesek; a szakmai felelősség megköveteli a tabuk ledöntését.
A megoldáskeresés egyik kulcseleme a „Vizet a tájba!” program, amely azonban jóval több egy online felületnél vagy adminisztratív intézkedésnél: egy új filozófia alapköve. A program lényege, hogy a vízzel térben és időben ott kell gazdálkodni, ahol az rendelkezésre áll. Ez a szemléletváltás a halgazdálkodók számára is új perspektívát nyit. A víz ugyanis nyáron, amikor a legnagyobb szükség lenne rá az öntözéshez és a párolgási veszteségek pótlásához, nem áll rendelkezésre. Az év nagy részében azonban van víz, csak éppen a jelenlegi rendszerek nem a megtartásra, hanem az elvezetésre voltak optimalizálva. Itt lépnek be a képbe a tógazdaságok, mint a hazai vízgazdálkodás potenciális pufferzónái. Gacsályi József rámutatott: a halastórendszerek vízpótlását és leürítését be lehetne illeszteni egy olyan országos stratégiába, ahol a víz nem távozik azonnal a főművi rendszereken keresztül az országból, hanem a térségben marad. A legnagyobb pazarlás jelenleg az, amikor a lecsapolt vizeket a csatornákon keresztül egyszerűen kivezetjük a vízgyűjtő területről. A jövőt ezzel szemben az jelenti, hogy a leürítésből származó vizet helyi szinten, a tájban tartsuk meg, javítva ezzel a mikroklímát és táplálva a talajvizet.
Ez a fajta együttműködés azonban komoly műszaki kihívásokkal küzd. A magyarországi vízrendszerek többsége, beleértve a Nemzeti Parkok területeit is, egyszerűen nem alkalmas a víz visszatartására vagy oldalirányú kormányzására; az infrastruktúra elhanyagolt vagy eleve nem erre a funkcióra épült. A dunai árvíz során szerzett tapasztalatok is megmutatták: hiába van meg a szándék a vízmegtartásra, ha hiányzik a megfelelő csatorna- és műtárgyrendszer, amely képes lenne a többletet a tározókba vagy mélyfekvésű területekre juttatni.
A közgyűlésen elhangzottak alapján azonban az OVF és a halgazdálkodók közötti kapcsolat új szintre lépett. A korábbi, esetenként konfliktusos viszony helyét átveszi az operatív együttműködés. Erre jó példa volt az elmúlt időszak, amikor konkrét gazdálkodói igényeket sikerült közösen megoldani, például lecsapolási korlátozások feloldásával, ahol azt a helyi viszonyok engedték. Gacsályi József hangsúlyozta: a vízügy kész a szakmai segítségnyújtásra és a tógazdákkal való operatív egyeztetésre, hogy a meglévő vízkészleteket a lehető leghatékonyabban osszák el. A jövő képe tehát kirajzolódott: a halastavak nem szigetszerűen működő üzemek többé, hanem a táj vízmegtartó képességének integrált részei.
A KEHOP Plusz program keretében már elindultak azok a fejlesztések, amelyek a vízpótlást és a vízmegtartást szolgálják, bár ezek átfutási ideje hosszú. A cél világos: a téli és tavaszi időszakban rendelkezésre álló „szabad vízkészleteket” be kell tárazni, és meg kell nyújtani a vízszolgáltatási rendszerek üzemidejét. A halgazdálkodás és a vízgazdálkodás érdekei ma már elválaszthatatlanok. Ahogy az előadó zárásként megfogalmazta: a fenntartható halgazdálkodás alapja a fenntartható vízgazdálkodás. Ez a közös érdek pedig felülírja a korábbi ágazati vitákat. A víz értékké vált, és azok a tógazdaságok, amelyek képesek lesznek integrálódni ebbe az új, vízmegtartásra alapozott ökoszisztémába, nemcsak a saját túlélésüket biztosítják, hanem pótolhatatlan ökológiai szolgáltatást nyújtanak az aszály sújtotta magyar tájnak.
Regionális kihívások és vízmegtartás
Gacsályi József, előadását követően aktív és tartalmas szakmai párbeszéd alakult ki a jelenlévő haltermelők és az előadó között. A hozzászólások központi eleme a vízhiányos időszakok kezelése és az ágazati együttműködés javítása volt. A Tógazda Zrt. képviselője a „nagyvízi halászat” és a tározók leeresztésének mellőzése mellett érvelt, kiemelve a vízkészletek megőrzésének fontosságát. Felmerült a Dunántúl és az Alföld eltérő vízgazdálkodási helyzete: míg a statisztikák szerint a Dunántúl vízben gazdagabb, a gyakorlatban a tározók a csapadéknak és villámárvizeknek kitettebbek, szemben az Alföld szabályozhatóbb tiszai rendszereivel. Gacsályi József válaszában megerősítette, hogy a dombvidéki tározók esetén valóban korlátozottabb a mozgástér, de új tározási kapacitások (pl. KEHOP Plusz) kialakításával igyekeznek javítani a helyzeten. Kiemelt témaként jelent meg az öntözési célú vízfelhasználás és a halastavak vízigényének konfliktusa. A termelők javasolták, hogy az öntözéshez szükséges vizet a téli, bővizű időszakban tárazzák be, elkerülve a nyári vízkészletért folytatott versenyt. A főigazgató-helyettes hangsúlyozta: bár jogszabály szerint a halastavak vízpótlása prioritást élvez az öntözéssel szemben, a gyakorlatban ezt a régiós szereplők együttműködésével lehet a leghatékonyabban érvényesíteni.
Aggályok merültek fel a külföldről érkező folyók vízhozamának csökkenése és a szomszédos országok beavatkozásai miatt. A válasz szerint bár a teljes garancia nehéz, a belső „szabad vízkészletek” hatékonyabb felhasználása és a Duna-Tisza közötti vízátvezetés jövőbeni vizsgálata mérsékelheti a kockázatokat. A résztvevők jelezték, hogy a területileg illetékes vízügyi igazgatóságok közötti kommunikáció esetenként nehézkes, ami hátrányosan érintheti a vízfelhasználókat. Észrevétel érkezett arra vonatkozóan is, hogy új tározók tervezésekor elengedhetetlen a meglévő halgazdaságok időben történő bevonása az egyeztetésekbe. Gacsályi József nyitottan fogadta a jelzéseket, és ígéretet tett a koordinációs kérdések felülvizsgálatára, hangsúlyozva az egységes vízgazdálkodási szemlélet fontosságát. Zárszóként a felek egyetértettek abban, hogy a változó klímaviszonyok miatt a vízügy és a halgazdálkodók közötti szorosabb, rendszeres párbeszédre van szükség.
Fotók: Timmel Ede, Török Gergely
Megjelent a magyar akvakultúra ágazat szaklapja
Büszkén jelentjük be, hogy megjelent a HALÁSZAT szaklap 2026. januári száma! A MA-HAL kiadásában megjelenő szakmai magazin két korábbi szaklap, a 25 éve alapított és a haltermelőknek szóló „Halászati Lapok”, és az 1899-ben alapított tudományos ismeretterjesztő „Halászat” című lap fúziója. A magyar akvakultúra és halászati ágazat új havilapjának célja a jövedelemtermelő képesség fokozása, a szakmai inspiráció, valamint a közérthető tudományossággal megfogalmazott ismeretterjesztő cikkek publikálása. A nyomtatott verziót, minden hónap hatodik munkanapján kezdi meg terjeszteni, a Magyar Posta.
A megújult szakmai lap tartalmából:
Főszerkesztői és MA-HAL elnöki köszöntő
Hazai és nemzetközi halhírek
A Magyar Haltani Társaság hírei
MBH Agrártrend Index
Pályázati szakértőnk válaszol
Extenzív halnevelés a Kiskunságon, minőség a mennyiség felett
Társas vállalkozások gazdasági teljesítménye a halászati-halgazdálkodási ágazatban
Gyorsítósávban a halpénzek
Amikor a vízügy és a halgazdálkodás stratégiai szövetségessé válik
A „no-drain” lehalászás műszaki és technológiai feltételrendszere
Halfogyasztás az Európai Unióban
Az Európai pontytenyésztés gazdasági elemzése
A sornak pedig még nincs vége, további tartalmak a megújult, immár 50 oldalas szaklapban, mely letölthető a MA-HAL honlapjáról is.
Ha Ön elkötelezett a magyar akvakultúra és halászat fejlődése iránt, és fontosnak tartja az ágazati érdekképviseletet, akkor tagja a MA-HAL-nak. Így a HALÁSZAT szaklap az Öné, példánya havonta a postaládájába érkezik. Ha szeretne előfizetni munkatársai számára is, vagy egyéb okból érdeklődik az ágazat iránt, előfizethet a magazinra:HALÁSZAT Előfizetés
