Míg az ezredforduló környékén a magyar vízügyi ágazat legnagyobb kihívását az árvizek és a belvizek jelentették, ma egy egészen más, láthatatlan, ám annál pusztítóbb ellenséggel, a történelmi mértékű vízhiánnyal kell szembenéznünk. A „Paradigmaváltás a halastavi vízgazdálkodásban” című konferencián Gacsályi József, az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) főigazgató-helyettese drámai adatokkal és a „Vizet a tájba!” program bemutatásával világított rá arra, hogy miért van szükség azonnali cselekvésre és a hazai tógazdaságok technológiai megújítására.
A magyar vízügyi ágazatot gyakran éri az a kritika, hogy a jelenlegi kiszáradó tájakért a múltbéli, vízelvezetésre fókuszáló rendszerek a felelősek. Ahogy Gacsályi József előadásában rávilágított, a vízügy történelmileg mindig a társadalmi és gazdasági igényeket szolgálta ki: a létesítmények és üzemeltetési struktúrák korábban az ár- és belvízmentesítést tűzték ki célul. A 2000-es évek elején még a víztöbblet okozta a fő problémát. Mára azonban a vízháztartás egyensúlya drasztikusan felborult, a klímaváltozás pedig kikényszeríti a szakmai irányváltást és a meglévő rendszerek áthangolását.
Eltűnő vízkészletek és területi egyenlőtlenségek
Hazánk vízgazdálkodási adottságai rendkívül sebezhetőek. A magyar felszíni vízkészletek több mint 95 százaléka az országhatáron kívülről érkezik. Ez a hatalmas kitettség azt jelenti, hogy a vízgyűjtő területeken a határainkon túl történő beavatkozások közvetlenül és hátrányosan érinthetik a hazai vízellátást. A rendelkezésre álló víz ráadásul országon belül is szélsőségesen oszlik el, 75 százaléka a Duna, míg mindössze 25 százaléka a Tisza vízgyűjtőjére esik. Nem véletlen, hogy az Alföld és a Tisza-völgy a leginkább szárazságnak kitett terület. A hosszú távú trendek riasztóak. A Tisza mentén az elmúlt 60 év átlagához viszonyítva a 2010-től számított időszakban több mint 20 százalékos felszíni vízkészlet-csökkenés tapasztalható. Még kritikusabb a helyzet a nyári kisvizes állapotok idején. Az augusztusi 80 százalékos tartósságú vízhozamok – amelyek az ökológiai vízigények mederben tartásához elengedhetetlenek – egyre kevesebb „szabad”, azaz hasznosítható vízkészletet hagynak a gazdálkodóknak. Ma már nem csupán éves aszályokról, hanem éveken átnyúló, halmozódó csapadékhiányról beszélünk. 2021 januárja óta napjainkig mintegy 1400 milliméteres országos átlagos csapadékhiány halmozódott fel, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy az elmúlt öt évből egy teljes évnyi csapadék hiányzik. Ez a felszín alatti vizekben is megmutatkozik, a talajvízkészletből országosan közel 13 köbkilométer víz hiányzik, ebből 8 köbkilométer kizárólag a Tisza vízgyűjtőjéről.
A legnagyobb akadály a terület hiánya
Erre a vészhelyzetre ad választ az OVF „Vizet a tájba!” programja, amelynek alapelve egyszerű: a vízzel térben és időben ott és akkor kell gazdálkodni, amikor az rendelkezésre áll. A folyókon gyorsvonatként átrobogó árhullámokból minél több vizet kell visszatartani. Bár a települések és a lakosság védelme érdekében az árvízvédelmi rendszereket továbbra is fenn kell tartani, az egykori ártereken, a jelenleg mezőgazdasági művelés alatt álló területeken teret kell biztosítani a víznek. Gacsályi József rámutatott, hogy a vízügyi ágazat legnagyobb problémája jelenleg a területhiány.
A vízügy eddig is végzett vízmegtartást, de csak a saját csatornáinak szűk keresztmetszetében. A megoldás az integráció, a vízszolgáltatási egységek hatásterülete több mint 15 ezer négyzetkilométer, ami az ország területének 16 százalékát jelenti. E rendszerek egész éves működtetésével hatalmas víztömegeket lehetne a tájban tartani. Vannak azonban olyan térségek – mint a Duna-Tisza közi homokhátság vagy a Nyírség –, ahová a vizet nem lehet gravitációsan eljuttatni, oda fel kell vinni. Erre a célra jelenleg is több mint 90 milliárd forint értékben futnak projektek, amelyek várhatóan 2029-ig fejeződnek be.
Eredmények és a gazdálkodói összefogás
A szemléletváltás már a gyakorlatban is megindult. Az OVF egy online felületet nyitott, ahol a tulajdonosok területeket ajánlhatnak fel vízmegtartási célokra. Eddig közel 28 ezer hektár felajánlás érkezett, amelyből 4100 hektárt már fizikailag is be tudtak vonni. Ezt a folyamatot erősíti az agrártárca vizes élőhelyek kialakítását támogató pályázata is, amely 15-20 ezer hektár bevonását teheti lehetővé. Kiváló példa az együttműködésre a Tiszalök térségében megvalósult kísérleti projekt. Itt egy korábbi árvízvédelmi fejlesztés kiegészítéseként, intenzív mezőgazdasági területek téli elárasztását kezdték meg a gazdálkodókkal egyeztetve. A mintegy másfél millió köbméter betáplált víz fele bizonyíthatóan a felszín alatti vízkészletekbe raktározódott, pozitív hatást gyakorolva a későbbi mezőgazdasági termelésre. Az azonnali beavatkozásokhoz a jogszabályi háttér is alkalmazkodik. A vízgazdálkodási törvény módosításával a vízmegtartás állami alapfeladattá vált.
Emellett a belvízvédekezés szabályai is változtak, a védelemvezetők felhatalmazást kaptak arra, hogy 15-30 napig a területen tartsák a belvizet, amennyiben az nem veszélyeztet lakóingatlant vagy épített környezetet. Kihívást jelent ugyanakkor a finanszírozás, hogy míg az öntözővíz költségeit az állam átvállalja, az ökológiai célú, területi elárasztások vízigényének finanszírozása (például a szivattyúzás áramköltsége) egyelőre nincs beépítve a költségvetésbe.
A tógazdaságokban rejlő 300 millió köbméter
A vízügyi ágazat a saját üzemrendjét is áthangolja, műtárgyakat zárnak el, csatornákat töltenek fel a vízmegtartás érdekében. Ebben a folyamatban a tógazdaságoknak kulcsszerepük van, hiszen az ágazat mintegy 300 millió köbméteres tározási kapacitással rendelkezik. Hogy ezt kontextusba helyezzük, ez az érték meghaladja a Tisza-tó maximális, 250 millió köbméteres üzemvízszintjét. A halgazdálkodási törvény is előírja, hogy a hasznosítást a vízgazdálkodási feladatokkal összehangolva kell végezni. Gacsályi József szerint elengedhetetlen a megszokott technológiák felülvizsgálata, meg kell oldani a gravitációs befogadáshoz szükséges vízszintek tartását a befogadó csatornákban anélkül, hogy a vizet egyszerűen leeresztenék. Meg kell találni a lehalászáskor elengedett vízkészletek másodlagos hasznosítási lehetőségeit, és kiemelt figyelmet kell fordítani az iszapkezelésre, amely a vízminőség és a tározási térfogat szempontjából is kritikus. Okos vízgazdálkodással ki lehet használni azokat az időablakokat, amikor lokális csapadék miatt csökken az öntözési igény, így az érkező víz a tógazdaságokba irányítható ahelyett, hogy elhagyná az országot.
Új egyensúlyt kell teremteni
Az ár- és folyószabályozás előtti állapotok visszaállítása ma már lehetetlen, de nem is cél. Azonban a meglévő rendszerek újrahangolása, a vízvisszatartás előtérbe helyezése és a vízügy, valamint az agrárium szoros stratégiai együttműködése a túlélést jelentheti. A víz nem ellenség és nem pusztán termelési eszköz, hanem olyan felbecsülhetetlen érték, amellyel térben és időben okosan kell sáfárkodni.
Megjelent a HALÁSZAT szaklap áprilisi száma!
Tavaszi lendülettel és rengeteg új szakmai inspirációval hozunk friss híreket a magyar akvakultúra világából! A megújult folyóiratunk legújabb száma ismét izgalmas, mélyreható és elgondolkodtató témákkal várja az olvasókat.
Miről olvashat az áprilisi lapszámban? Íme egy kis ízelítő a tartalomból:
💧 A víz mint stratégiai erőforrás – Cikkeink körbejárták a halastavi vízgazdálkodás kérdését, fókuszban a túlélés és versenyképesség zálogával , a vízellátás tér- és időbeli kihívásaival , valamint a „szivacs-tájakkal” és a multifunkcionális tógazdaságokkal.
💶 Piaci trendek és számok – Részletes AKI elemzésből tájékozódhatnak az olvasók az ágazat legfrissebb adatairól.
🦅 A kormorán-kérdés – Részletes áttekintést adunk az európai kormorán-kezelési keretrendszerről, emellett bemutatjuk a nagy kárókatona táplálkozásának felső-tiszai vizsgálatát is.
🔬 Nemzetközi csúcstechnológia – Szakmai tanulmányúton jártunk, melynek során az intenzív akvakultúra és a csúcstechnológia legújabb gyakorlati alkalmazásait vizsgáltuk Németországban.
🐟 Őshonos halaink védelme – Beszámolunk a kecsege magyarországi fajmegőrzési tervéről tartott ágazatközi szakmai tanácskozásról, valamint az őshonos lápi halfajok megőrzését célzó lépésekről.
🌍 A világ akvakultúrájának ébredő óriása – Betekintést nyújtunk abba, hogyan fejlődik India akvakultúrája, és miként válik a vidékfejlesztés hajtóerejévé.
🩺 Halegészségügy érthetően – Ismertetjük a halak szívével, vérével, vérkeringésével és az ezekkel kapcsolatos betegségekkel kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat.
🏅 Történelmi érdekességek – Folytatódik a magyar halgazdálkodási ágazat kitüntetéseit és kitüntetettjeit bemutató izgalmas sorozatunk a 2. résszel.
A sornak pedig még nincs vége, további tartalmak a megújult, immár 50 oldalas szaklapban, mely letölthető a MA-HAL honlapjáról is.
Ha Ön elkötelezett a magyar akvakultúra és halászat fejlődése iránt, és fontosnak tartja az ágazati érdekképviseletet, akkor tagja a MA-HAL-nak. Így a HALÁSZAT szaklap az Öné, példánya havonta a postaládájába érkezik. Ha szeretne előfizetni munkatársai számára is, vagy egyéb okból érdeklődik az ágazat iránt, előfizethet a magazinra:HALÁSZAT Előfizetés
A HALÁSZAT ágazati szaklap 2026. áprilisi száma lapozható pdf formátumban:
A kárókatonák hatása az EU halászatára és akvakultúrájára
Szerkesztő: Dr. Jung Ivett
Az Európai Parlament 2008-ban európai kormoránkezelési terv elfogadását szorgalmazta, hogy minimalizálják a kormoránok halállományokra, halászatra és akvakultúrára gyakorolt egyre növekvő hatását. Ezt a kérést a Parlament 2018-as és 2022-es akvakultúrára vonatkozó állásfoglalásaiban is megismételte. Hasonlóképpen, a Tanács 2025. szeptemberi és októberi ülésein több tagállam sürgette az Európai Bizottságot, hogy koordinálja a kárókatona-populációk uniós szintű kezelését. A Bizottság 2025 októberében strukturált párbeszédet folytatott a tagállamokkal. Ezzel összefüggésben a Bizottság frissített iránymutatást tett közzé a madárvédelmi irányelv szerinti eltérések alkalmazásáról. 2025 novemberében az Európai Belvízi Halászati és Akvakultúra-tanácsadó Bizottság közzétette ennek végleges keretét. A kezdeményezés célja a kormorán kedvező védettségi állapotának fenntartása, miközben védi a halfajokat és az akvakultúra-halgazdaságokat.
Európában a leggyakoribb faj a nagy kárókatona (Phalacrocorax carbo), amelynek két alfaját különböztetjük meg: az „atlanti” carbo alfajt, amely tengerparti sziklákon fészkel, valamint a „kontinentális” sinensis alfajt, amely szárazföldi belterületen, továbbá a tengerparti területeken egyaránt honos, és jellemzően fákon fészkel. A kárókatona vonuló madár, de a vonulási távolságok rendkívül változóak, egyes példányok csupán 100 kilométert tesznek meg dél felé, míg mások a Földközi-tengert is átszelve egészen Észak-Afrikáig repülnek. Az elmúlt évtizedekben a sinensis alfaj vándorlásának következtében új kolóniákat alapított Európa nagy belvízi tavain és vizes területein. A madarat a 19. és a 20. század elején a halállományokban okozott jelentős károk miatt kíméletlenül üldözték, kolóniáit szisztematikusan pusztították. Az 1960-as évek elejére a fő szaporodási területein (Hollandia, Németország, Dánia, Svédország és Lengyelország) a költőpárok száma 3500–4300 párra csökkent. Az 1979-es uniós madárvédelmi irányelv által biztosított védelem nyomán az állománya 1970 és 2000 között látványosan megnőtt. Az öt fő szaporodási országban az átlagos éves populációnövekedés az 1980-as években 18 százalékos volt.
A tagállamoknak hatévente jelentést kell benyújtaniuk a madárvédelmi irányelv 12. cikke alapján a védett fajok populációjának állapotáról, az ezzel kapcsolatos információkat ezután a Bizottság teszi közzé. A legutóbbi, 2020-ban kiadott jelentés a 2013–2018-as harmadik jelentéstételi ciklus eredményeit tartalmazza, mely szerint az EU27-ben körülbelül 253 ezer költőpár és mintegy 549 ezer telelő madár volt. Bár a 2000-es években az összeurópai populáció növekedése némileg stabilizálódott, a legfrissebb nemzeti adatok arra utalnak, hogy a balti régió költőpopulációja ismét jelentősen, mintegy harmadával nőtt a 2013-2018-as időszakhoz képest. Ez a gyarapodás különösen Svédországban és Észtországban volt kiemelkedő, amivel a nyolc balti uniós tagállam költőpárjainak száma elérte a 245 ezret.
Hatás a halászatra és az akvakultúrára
A kárókatonák táplálkozása hatalmas gazdasági terhet ró az ágazatra. Az Európai Belvízi Halászati és Akvakultúra Tanácsadó Bizottság (EIFAAC), az Európai Akvakultúra-termelők Szövetsége (FEAP) és az Európai Horgászszövetség (EAA) közös becslései szerint a kárókatonák 2023-ban és 2024-ben több mint 350 millió eurós kárt okoztak az európai akvakultúrának és a rekreációs halászatnak. A közvetlen halfogyasztás mellett a veszteségek magukban foglalják a madarak által okozott sérülésekből és fertőzésekből származó közvetett károkat is, amelyek az érintettek szerint már a tógazdaságok jövedelmezőségét veszélyeztetik. A probléma a part menti tengeri halászatot is drasztikusan érinti. Észtországban például a part menti költőpopuláció éves halfogyasztását 16 ezer tonnára becsülik, ami nagyjából megegyezik a part menti halászat teljes fogási mennyiségével. Különösen aggasztó a balti tőkehalállományok jelenlegi állapota, amelyek a túlhalászás és a környezeti stresszfaktorok miatt elérték minden idők legalacsonyabb állománylétszámát, ezért a fajra irányuló halászatot leállították. Tudományos kutatások becslései szerint a Balti-tenger dániai részén a kárókatonák évente 15 millió tőkehalat fogyasztanak, míg a tőkehal teljes utánpótlása jelenleg évi 4 és 17 millió közöttire becsülhető. Emellett a folyóvizekben történő táplálkozásuk jelentősen csökkentheti az olyan vadon élő halfajok állományát is, mint a pérhal, a lazac, a pisztráng és az angolna.
Madárvédelmi irányelv
A kárókatona az 1979-es uniós madárvédelmi irányelv értelmében szigorúan védett faj, amely előírja a madarak szándékos zavarásának, befogásának vagy megölésének, valamint fészkeik és tojásaik elpusztításának általános tilalmát. A faj nem szerepel az irányelv II. mellékletében, amely a vadászható fajokat sorolja fel. Ugyanakkor az irányelv 9. cikke lehetőséget ad a tagállamok számára, hogy eltérjenek a védelmi státusztól, ha a madarak súlyos károkat okoznak, vagy valószínűleg súlyos károkat fognak okozni. A statisztikák alapján a leggyakoribb engedélyezett intézkedés a madarak kilövése, amelyet a befogás, majd a zavarás és a fészkek elpusztítása követ; ezeket az eltéréseket (derogációkat) az esetek 78 százalékában a „súlyos károk megelőzése” jogcímen hagyják jóvá. A tagállamok rendkívül eltérő módon alkalmazzák a derogációkat: Dánia például a fészkek és tojások elpusztítására összpontosít a költési területeken, míg Franciaország az eljárás keretében, évente akár 30 ezer madarat is kilőhet a telelő populációból.
Példák a 9. cikk végrehajtására kiválasztott tagállamokban és régiókban
Dánia: A madarak számának drasztikus növekedése miatt már 1992-ben nemzeti tervet vezettek be, amelynek legújabb verziója a 2022-es. A védekezés fókuszában a költőpopulációk szabályozása áll, például a tojások olajozásával és a fészkek elpusztításával, ugyanakkor az intézkedések nem érintik a főként Norvégiából és Svédországból érkező telelő madarakat. A tervért a dán környezetvédelmi ügynökség felel, míg a dán természetvédelmi ügynökség helyi egységei kezelik az állami tulajdonú területeken található költőkolóniákat.
Svédország: Bár létezik egy nemzeti iránymutatás, a tényleges döntéseket és a regionális kezelési terveket, amelyek a madarak kilövését vagy a tojások olajozását is engedélyezhetik, a megyei önkormányzatok határozzák meg. Például Västernorrland megyében 800 kormorán, azaz a megye populációjának 5 százaléka kilőhető, vagy Gäveleborg megyében a védelmi célú vadászatot kifejezetten a madarak lelövése, a tojások szúrása és a tojások olajozása formájában határozzák meg.
Franciaország: Egy 2025. február 24-i rendelet határozza meg azt a keretet, amely alapján a francia megyék eltéréseket engedélyezhetnek. Európában itt lövik ki a legtöbb kárókatonát, évente több mint 30 ezer példányt. A megyék a telelő populáció akár 30 százalékának kilövésére is adhatnak kvótát a veszélyeztetett halpopulációk és a halgazdaságok védelme érdekében (utóbbiak esetében maximum 10%), de mivel a védett carbo alfajt nehéz a másiktól megkülönböztetni, nyolc part menti megyében tilos a vadászatuk.
Németország: A szövetségi természetvédelmi törvény (45. cikk) az állami kormányoknak jogot biztosít a kivételek szabályozására, és minden német tartomány elfogadott egy kormoránrendeletet. Kiemelkedő példák ezek közül Mecklenburg-Elő-Pomeránia, Schleswig-Holstein és Baden-Württemberg. Utóbbi részt vesz egy nemzetközi kormoránkezelési projektben is a Bodeni-tónál, amelynek keretében drónok segítségével olajjal permetezik be a tojásokat, hogy azok ne keljenek ki. 2024. március 12-én a CDU/CSU parlamenti frakciója előterjesztett egy nemzeti kormorán-cselekvési tervre vonatkozó indítványt, amely az ország egész területén egységes megközelítést támogat. A frakció ezzel hivatkozott az Európai Parlament által uniós szinten elfogadott hasonló álláspontra. Az ilyen terv iránti igényt azonban a német környezetvédelmi bizottság többsége elutasította, egyes ellenzők teljesen elutasították a vadászat révén történő populációszabályozást, mások pedig úgy vélték, hogy valódi megoldások csak uniós szinten érhetők el.
Olaszország: Az 157/92 nemzeti törvény a régiókra ruházza a kivételek kezelésének felelősségét. Számos régió, köztük Emilia-Romagna, Liguria, Lombardia, Piemonte (Cuneo tartomány), Veneto és Friuli Venezia Giulia él ezzel a lehetőséggel. Emilia-Romagna például az akvakultúra-telepek védelmét tűzte ki célul, és felsorol számos nem halálos, riasztó eszközt, amelyek alkalmazása után csak akkor engedélyezett a célzott leölés, ha a regionális tanács meggyőződött arról, hogy ezek a nem halálos intézkedések nem elegendőek a súlyos károk megelőzéséhez. A terv meghatározza a téli időszakban leölhető madarak maximális számát is: az előző télen regisztrált populáció 10 százaléka.
Az Európai Belvízi Halászati és Akvakultúra Tanácsadó Bizottság (EIFAAC) kárókatona-állománykezelési terve
Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) égisze alatt működő, 38 tagot számláló EIFAAC 2025 novemberében tette közzé az európai kárókatona-állománykezelési terv (CMP) keretrendszerét, egy uniós társfinanszírozású projekt eredményeként. A dokumentum hangsúlyozza, hogy a jelenlegi enyhítő intézkedések nagyrészt sikertelenek voltak, a madarak száma folyamatosan növekszik, és a derogációk tagállami alkalmazása egyenlőtlen. A kidolgozott keretrendszer öt lépésben összesen 37 konkrét intézkedést fogalmaz meg, amelyek tudományos referenciaértékeken alapulnak. A terv ötvözi a nem halálos elrettentő módszereket (például akusztikus és vizuális riasztók, védőhálók alkalmazása) a célzott halálos kontrollmódszerekkel (például tojások olajozása vagy szabályozott kilövés). A kezdeményezés célja, hogy tudományos alapokon nyugvó, kiegyensúlyozott útmutatást nyújtson, amely fenntartja a kárókatona kedvező védettségi állapotát, miközben megvédi a halfajokat és biztosítja az akvakultúra-termelés fenntarthatóságát.
Álláspontok
A kárókatonák jövőbeli kezelésével kapcsolatban éles véleménykülönbségek tapasztalhatók. A Birdlife International és mintegy 35 további környezetvédelmi civil szervezet (köztük a Wetlands International) határozottan elutasítja az összeurópai állománykezelési tervet. Érvelésük szerint a populáció ritkítása tudományosan nem bizonyított megoldás a helyi konfliktusok kezelésére, és úgy vélik, hogy a jelenlegi derogációs rendszer elegendő rugalmasságot biztosít. Ezzel szemben az Európai Akvakultúra-termelők Szövetsége (FEAP) az összehangolt európai fellépés mellett érvel, rámutatva egyetlen kárókatona magas, napi mintegy 500 grammos halfogyasztására, ami a hatalmas populációval párosulva jelentős gazdasági károkat eredményez. A politikai döntéshozók szintjén, az AGRIFISH 2025. szeptemberi és októberi ülésein Svédország és több másik tagállam (köztük Észtország, Finnország és Lengyelország) hivatalosan kérte az Európai Bizottságot, hogy vegye fel a fajt a vadászható madarak listájára, és az EIFAAC-terv alapján hangolja össze az uniós állománykezelést. Jessika Roswall környezetvédelmi biztos elismerte, hogy a derogációs rendszer bürokratikus és gyakran elégtelen a helyi problémák kezelésére, ezért ígéretet tett az iránymutatások frissítésére és strukturált párbeszédet kezdeményezett. A biztos azonban jelezte, hogy a vadászhatóvá tétel önmagában nem jelentene megoldást, mivel a költési időszakban szükséges beavatkozásokhoz – mint a tojások olajozása – továbbra is derogációkra lenne szükség.
Ez a cikk az Európai Parlament Kutatószolgálatának a kárókatonák uniós halászatra és akvakultúrára gyakorolt hatásairól szóló, 2026-ban közzétett hivatalos tájékoztató dokumentuma alapján készült. A dokumentumban kifejtett vélemények nem tekinthetők a Parlament hivatalos álláspontjának.
Forrás: European Parliamentary Research Service, Impact of cormorant predation on EU fisheries and aquaculture, Frederik Scholaert, Members’ Research Service Published: January 2026, Document number: PE 782.619
A halastavak képezik a globális akvakultúra alapját
SZERZŐ: Manfred Klinkhardt Összeállította: Dr. Váradi László, Dr. Bozánné Dr. Békefi Emese
Az Eurofish Magazin 2025. évi februári számában jelent meg dr. Manfred Klinkhardt halászati biológus írása, amelyben átfogó képet ad arról, milyen szerepe van a tógazdálkodásnak a világ akvakultúrájában. A cikk jól szolgálja a tógazdálkodás szélesebb körben történő megismertetését, hiszen a tavi haltermelés sajátosságait és jövőbeni lehetőségeit még az európai akvakultúra szektor szereplői, illetve döntéshozói sem ismerik elfogadható mértékben. A cikket ezúttal magyar nyelven tesszük közzé, megjegyezve, hogy a Halászat szaklap következő számában részletesebben foglalkozunk azzal, hogyan illeszkedik az európai és a magyar tógazdálkodás az akvakultúra globális fejlődési tendenciáihoz, illetve milyen kölcsönhatások érvényesülnek az európai és más régiók tógazdálkodása között.
Az akvakultúrát gyakran kritizálják annak ellenére, hogy elengedhetetlenül hozzájárul az élelmiszer-ellátáshoz. Sok vád azonban alaptalan, mivel az ágazat rendkívül dinamikusan változik, és egyes kritikák már régóta irrelevánssá váltak. Ez különösen igaz a földkerekség különböző pontjain működő tógazdaságokra, amelyek a világ akvakultúra-termelésének nagy részét adják. A tógazdaságok őrzik egy régió kulturális értékeit, védik a természetet, kompenzálják az éghajlatváltozás hatásait és rekreációs szolgáltatásokat nyújtanak.
A közvélemény az akvakultúra képét sok esetben a tengeri úszóhálós ketrecekkel azonosítja, mint amilyenek például a norvégiai lazacfarmon találhatók. Ez alapvetően nem hibás kép, de a valóság teljesen más, mert a globális akvakultúra-termelés nagy részét a különböző tógazdaságok adják. A 2022-es globális akvakultúra-termelés 94,4 millió tonnájából (élő súlyban kifejezve, algák és vízi növények nélkül) 59,1 millió tonna, vagyis csaknem kétharmada a tengerektől távolabb működő haltermelő létesítményekből származik. E létesítményekben megtermelt vízi élőlények értéke 295,7 milliárd USD volt 2022-ben. A halak teszik ki a tengerektől távolabb folyó akvakultúra-termelés csaknem 90 százalékát (89,7%), a halakat követik a rákfélék, főként a garnélák (8,7%). A tengerpartoktól távolabbi, elsősorban édesvizek hasznosításán alapuló akvakultúra számos módszert és technológiát alkalmaz, amelyek intenzitása jelentősen eltérő, és gyakran más gazdasági tevékenységekkel kombinálják azokat. Bár nincsenek megbízható felmérések és egyértelmű adatok a hagyományos tavi termelés részarányáról, okkal feltételezhető, hogy a mesterséges tavakban történő haltermelés még mindig a legelterjedtebb módszer a globális akvakultúrában.
Ezt támasztja alá kínai kutatók nemrégiben közzétett tanulmánya is, amely műholdfelvételek elemzésével vizsgálta a halastavak globális eloszlását. Ezen értekezés szerint a világ szárazföldi területein folytatott akvakultúra 89,1 százaléka Ázsiában található. A tógazdaságok háromnegyede (75,6%) egy 30 km széles partmenti sávba koncentrálódott. Ez az eredmény összhangban van a FAO akvakultúra-statisztikáival, és aláhúzza a tavi haltermelés hatalmas gazdasági, ökológiai és társadalmi jelentőségét az érintett régiókban és azon túl. A tógazdálkodás jelentős mértékben hozzájárul az akvakultúra-termékek iránti kereslet és kínálat közötti meglévő szakadék megszüntetéséhez. A tógazdaságok munkahelyeket teremtenek és jövedelmet generálnak, így fontos szerepet játszanak a fejlődő országok feltörekvő gazdaságainak szegénység elleni küzdelmében. A tógazdálkodás pozitív hatását tovább erősíti az a tény, hogy sok tóban olyan halfajokat termelnek, amelyek alacsony trofikus szinten táplálkoznak és kiegészítő takarmányozás nélkül is extenzív körülmények között termelhetők. Például 2022-ben a globális akvakultúra-termelés több mint fele (51,5%) indiai és ázsiai pontyokból (összesen 31,8 millió tonna) és közel 11 százaléka harcsa fajokból (6,6 millió tonna) származott. A halastavakban olyan jól exportálható fajokat is termelnek, amelyekre nagy a kereslet a világ más részein. Gondoljunk csak a harcsa fajokra, mint a pangáziusz vagy a tilápia és más sügérfélék, amelyek részesedése a globális akvakultúra termelésből 10,6 százalék (6,549 millió tonna) volt 2022-ben. A garnélarákot és más rákféléket elsősorban brakkvízzel vagy tengervízzel táplált tavakban termelik.
A halastavakat évszázadok óta sikeresen használják
A tavi haltermelés a világ legelterjedtebb akvakultúra-rendszere. A tavakat főképpen édesvízzel töltik fel, de egyes régiókban brakkvízzel vagy tengervízzel táplált halastórendszerek is működnek. A tógazdaságok a kisméretű, tisztán gravitációs vízellátású rendszerektől a jól szabályozott vízgazdálkodással rendelkező nagyüzemi gazdaságokig sokféle tórendszert foglalnak magukba. A legegyszerűbb esetekben rizsföldeket vagy gátakkal határolt természetes víztesteket használnak haltermelésre. A földmedrű tavak többsége azonban a tengertől távolabbi területeken található, és talajkitermeléssel, illetve töltések építésével hozták létre azokat. Az így kialakított földmedrű tavak rézsűit (kis méretű tavak fenekét is) esetenként beton- vagy műanyag borítással látták el, hogy elősegítsék a víz visszatartását. A tavak vízellátása felszíni vízfolyásokból, kutakból vagy csapadékvízből történik. Az extenzív gazdálkodású tavak különösen környezetbarátok, mivel számos állat- és növényfajnak nyújtanak menedéket.
A halastavakat évezredek óta használják élelmiszer-termelésre. Úgy tartják, hogy a kínaiak már 4000 évvel ezelőtt megépítették az első halastavat. Innen a technológia Mezopotámián keresztül került a Földközi-tenger térségébe, és gyorsan elterjedt a Római Birodalomban. Az tavi haltermelés ötletét elsősorban a közép-európai kolostorok hasznosították, amelyek azután főként a ponty háziasításához járultak hozzá.
A tavi haltermelés azonban több évszázados története ellenére korántsem elavult vagy idejétmúlt, mivel rendkívül sikeresnek bizonyult és azóta is számos előnnyel jár. A tó építése viszonylag egyszerű és olcsó, karbantartása pedig nem igényel nagy erőfeszítéseket. Ez különösen igaz az extenzíven hasznosított tavakra, amelyek néha akár önfenntartóak is lehetnek. Szinte zárt anyag- és energiaforgalmukkal a természetes ökoszisztémákhoz hasonlítanak, lehetővé téve a halfajok számára, hogy a tóban termelődő természetes táplálékot fogyasszák. Mivel azonban ez a természetes táplálékforrás általában korlátozott, az ilyen extenzív rendszerek termelékenysége ennek megfelelően alacsony. Az extenzív gazdálkodás elve az alacsony bemenet (input), alacsony kibocsátás (output), amelynek alkalmazása mindenhol működik, ahol elegendő tóterület áll rendelkezésre, vagy a termelés csak egy szűkebb igény kielégítését szolgálja. Ha nagyobb a hal iránti kereslet, a tó termelékenysége a gazdálkodás intenzívebbé tételével növelhető, ami általában külső takarmány felhasználását jelenti. Ez a megnövelt input egy arányosan magasabb kibocsátást tesz lehetővé.
Bár a halastavak más akvakultúra-rendszerekhez képest viszonylag könnyen karbantarthatók, a tógazdák nem kerülhetnek el bizonyos tisztítási és karbantartási feladatokat. Ez főként az elhalt plankton és vízi növények, takarmánymaradékok és halak ürüléke miatt az idő múlásával, a tófenékre kiülepedő iszap eltávolítását jelenti. Extenzív, természetszerűen működtetett tavakban ezeket a szerves hulladékokat a mikroorganizmusok szinte teljesen lebontják és visszajuttatják a rendszer belső tápanyag-körforgásába. Azonban az intenzívebben működtetett halastavakban a „természetes szolgáltatást végző” mikroorganizmusoknak egyre nehezebb megbirkózniuk ezzel a feladattal, ezért az embernek kell beavatkoznia és eltávolítania az iszapot. Ellenkező esetben a tavak mélységüket veszthetik, növényzettel benőhetnek és feltöltődhetnek. Ez a sorsa azoknak a földmedrű halastavaknak, amelyeket nem tartanak karban rendszeresen. A tavak feltöltődése, illetve feliszapolódása azonban nemcsak a haltermeléshez szükséges víztér elvesztését eredményezi, hanem számos állat- és növényfaj számára biológiailag fontos menedékek és élőhelyek eltűnését is. A tavak hasznosan hozzájárulnak a gyakorlati természetvédelemhez! Ez figyelmeztetés azoknak a természetvédőknek, akik úgy gondolják, hogy ezeket az élőhelyeket megőrizhetik, ha lemondanak a tavak halas hasznosításáról.
Termelésorientált, mégis természetközeli
A földmedrű halastavakra azt mondhatjuk, hogy azok ember alkotta természeti terek. Ez azonban azt is jelenti, hogy nyitott rendszerekként számos külső hatásnak vannak kitéve, amelyek teljesen vagy részben kívül esnek a tavi gazdálkodó ellenőrzési körén. Példák erre a hőmérséklet és a csapadék, valamint a víz oxigéntartalma, vagy a kormoránoktól a vidrákig terjedő ragadozók által okozott veszteségek. Ezeket bizonyos műszaki beavatkozásokkal, például tólevegőztetők alkalmazásával vagy hálóborításokkal lehet megakadályozni, illetve csökkenteni, ám ezek költségesek és gyakran a tavak mérete korlátozza a megvalósításukat. A klasszikus tavi haltermelés általában nem alkalmaz speciális vízkezelési módszereket. Ez azonban többnyire nem így van az új és modern tórendszerek esetében, mivel a berendezések gyakran előfeltételei az engedély megszerzésének. A halastó működtetéséhez szükséges engedélyekre vonatkozó szabályozási követelmények jelentősen szigorodtak, mind Európában, mind a világ más részein. A környezetvédelmi és vízügyi szabályozások ma sokkal fontosabb szerepet játszanak, mint néhány évvel ezelőtt. A megnövekedett követelmények miatt a régebbi tógazdaságokat is gyakran modernizálják és látják el a szükséges gépekkel és berendezésekkel.
A tavi akvakultúra-termelés műszaki fejlesztése, illetve innovációja mindenütt előnyösnek bizonyul, ahol hozzájárul a termelési hatékonyság javításához és a környezeti hatások csökkentéséhez. Néhány évvel ezelőtt a környezeti szempontok figyelembevétele még alig játszott jelentős szerepet a kínai akvakultúrában. Ez mára hatásos módon megváltozott. Kína számos tartományában csatornahálózatokat építettek a tavak környékén, hogy a tápanyagokban gazdag elfolyó vizet összegyűjtsék és kezelés céljából mesterséges vizes élőhelyekre irányítsák. Ezt az ötletet más országok is átvették és megvalósították, a többi között Vietnám, Kolumbia, Mexikó, Üzbegisztán, Banglades és Egyiptom. Egyes esetekben az ilyen integrált rendszerek akár halgazdálkodási klaszterek vagy vízi rekreációs parkok kialakulását is megalapozta, ahol a vizet nemcsak megosztják és tisztítják, hanem a haltermelők és más érintett vállalkozások is együtt tudnak működni. Ilyen komplexumokban általában egy közös menedzsment csapat veszi át a termelési folyamatok koordinálását és felügyeletét, ami segít csökkenteni a költségeket, a szinergiák megteremtését, illetve elősegíti a fenntartható infrastruktúra-beruházások megvalósítását. Az ázsiai tógazdaságok korántsem mind primitív, régimódi rendszerek, hanem fokozatosan a hal- és garnélarák-termelés legkorszerűbb komplexumaivá fejlődnek.
A politikailag motivált „zöldebbé tétel” koncepciója is illeszkedik a helyileg koordinált környezetjavítási programokba, amelyek lassan nemzetközi jelentőségű trenddé fejlődnek. Ennek a színes mozaiknak egyik eleme a tavi haltermelés folytatásához szükséges engedélyek szigorúbb szabályozása. Az engedélyek kiadásánál a korábbiaktól eltérően a vízi erőforrások hasznosításának fenntarthatóságát kiemelten értékelik. A potenciális befektetőknek tudomásul kell venniük, hogy a környezet- és természetvédelmi szempontokat ugyanolyan komolyan kell venni, mint a gazdasági érdekeket. Ez elkerülhetetlenül oda vezet, hogy meg kell fontolni, hogyan lehet az akvakultúra-tevékenységeket jobban integrálni a helyi struktúrákba, környezetileg és társadalmilag felelősségteljesebb módon.
Modern tavi haltermelési módszerek
Bizonyos szempontból a tógazdálkodásnak Ázsiában sokkal nagyobb esélye van a társadalmi elfogadásra, mint Európában. Egyrészt az ottani emberek régóta ismerik a tavi haltermelést és értékelik annak az élelmiszer-termelésben betöltött szerepét. Másrészt a halastavak gyakran szorosan kapcsolódnak más tevékenységekhez, különösen a mezőgazdasághoz, így élelmiszer-ellátás szempontjából előnyeik mindenki számára nyilvánvalóak, és nem igényelnek különösebb magyarázatot.
Az integrált agrár-akvakultúra termelési rendszerek (IAA) ezt jól bizonyítják. Ilyen rendszerekben különböző akvakultúra- és mezőgazdasági tevékenységeket kombinálnak, amelyek egyszerre vagy egymást követően is végrehajthatók. Az IAA rendszerek például magukba foglalhatják a sertés-, kacsa- és halgazdálkodást, vagy a rizsföldeken történő hal- és garnélarák-tenyésztést. Az integrált rendszerek évszázadok óta léteznek Kelet-Ázsiában, de az 1960-as évektől Latin-Amerikába és Afrikába is elterjedtek. Ezeket a rendszereket általában extenzíven vagy félig intenzíven működtetik. Az utóbbi esetben az állatokat általában közvetlenül a tó felett, rácsos padlós ólakban tartják, így a szerves hulladék a vízbe kerül, és trágyaként elősegíti a fito- és zooplankton növekedését. Ez azt jelenti, hogy több táplálék áll a halak rendelkezésére, és egyúttal nő a tavak termelékenysége is. Míg ebben az esetben a mezőgazdaság és az akvakultúra kombinációja elsősorban a halhozamok növekedését célozza, addig a rizsföldeken éppen ellenkezőleg, a rizstermesztés feltételeinek javítása áll a középpontban. A termelt hal nagyon kedvelt másodlagos termék a rizsföldeken, amely magas minőségű állati fehérjével javítja a gazdák étrendjét. A halakat nem kell etetni, mivel elegendő mennyiségű természetes táplálékot, például szúnyoglárvát találnak a rizsparcellákban, amelyek ebben a gazdálkodási rendszerben szinte halastóként működnek. Ennek az integrációnak kedvező mellékhatása, hogy némileg csökkenti a területen a kellemetlen szúnyogpopulációt.
A tavi haltermelésnek egy másik modern változata olyan rendszereket tartalmaz, ahol a tavakat mezőgazdasági termeléssel integrálják, és a kereskedelmi célra termesztett növények öntözéséből származó, tápanyagokban gazdag elfolyó vizet használják fel. Ezt az elvet alkalmazzák akvapóniás rendszerekben, amelyek előnyeik ellenére még nem terjedtek el széles körben a nyugati világban. Az ilyen kapcsolt termelési rendszerek egyik fő előnye a vízi erőforrások, beleértve a vízben oldott tápanyagok felelősségteljes felhasználása, amelyek egyébként az elfolyó vizekben elvesznének, és hozzájárulnának a befogadók eutrofizációjához. A rendelkezésre álló erőforrások hatékony felhasználása és a környezet védelme a hajtóereje a jövőbe mutató tavi haltermelési gyakorlat megőrzésének és fejlesztésének.
A természetvédelem gyakran fontosabb, mint a haltermelés
Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában az akvakultúrát általában nagyra értékelik, mivel hozzájárul egy régió gazdasági fejlődéséhez és a lakosság élelmiszer-ellátásához. Sok helyen a tavak a régió tájképi- és kulturális értékeit őrizik, és forrásai a helyi élelmiszerpiacokon árult friss halnak és egyéb a tóban termelt vízi élőlénynek.
Természetesen az ágazat ezeken a kontinenseken sem mentes a problémáktól, de a lakosság általánosan elfogadja és üdvözli a tógazdálkodást. Európában viszont a helyzet régiónként eltérő. Míg a kontinens keleti és déli részén, illetve a tengerpartoktól távoli szárazföldi területeken a tógazdálkodás általában bizonyos fokú elfogadottságnak örvend, máshol gyakran egyre nagyobb nehézségekkel, sőt néha ellenséges hangulattal kell szembenéznie. A problémák forrása ritkán a helyi lakosság, akik évszázadok óta a tavi tájban élnek és annak előnyeit élvezik, hanem inkább az önjelölt természetvédők és sajnos gyakran a felelős hatóságok, akik a tógazdálkodást kizárólag gazdasági szempontból értékelik és a tevékenységet a természetvédelemmel szembenállónak tartják.
A természet és a környezet védelme érdekében folyamatosan új követelményeket és szabályozásokat dolgoznak ki, amelyeket az érintett tógazdák egyre inkább fenyegetésként érzékelnek, mert megnehezítik a vállalkozások alaptevékenységét. Ezen kívül a tógazdák mélyen igazságtalan bánásmódnak érzik az intézkedéseket, hiszen a tógazdasági haltermelők eleve aktív természetvédők, akik tavaik fenntartásával rendkívül értékesen járulnak hozzá a vízi és a víz közeli ökoszisztémák, valamint azok biodiverzitásának megőrzéséhez. A tavak sokkal többet nyújtanak mint egészséges, fenntartható módon előállított haltermékeket. A halastavak hosszú ideig tárolják a vizet a tájban, mint egy szivacs, és a víz fajlagos hőkapacitásának köszönhetően természetes légkondicionálóként működnek, mérsékelve az extrém hőmérsékleteket. A párolgó víz hűtő hatása különösen nagyra értékelhető a forró nyári napokon, emellett jelentősen növeli a tavi régióknak a rekreációs értékét. Sajnos a közvélemény gyakran nincs tudatában annak, hogy a tavak természetes víztisztító rendszerekként is működnek. A szilárd részecskék leülepszenek és iszapként halmozódnak fel a tófenéken, amelyet rendszeres időközönként eltávolítanak. Az oldott tápanyagok fokozzák a víz biológiai termelékenységét, amit a tógátak mentén a vízinövények és nádasok növekedése is bizonyít. A halastavak táplálékot és élőhelyet biztosítanak számos rovar, kétéltű, madár és sok más faj számára.
A politikusok és a hatóságok egyrészről elismerik a tavi haltermelés hozzájárulását élelmiszer-ellátásunkhoz és a természetvédelemhez. Támogatások állnak rendelkezésre a tavak karbantartására, valamint a tavakban történő haltermeléshez kapcsolódó gazdasági veszteségek kompenzálására, amelyek a környezetvédelmi előírások miatt merülnek fel. Másrészt ugyanezek a hatóságok egyre nehezebbé teszik a tógazdálkodást azáltal, hogy több előírást és jelentési kötelezettséget rónak a tevékenységekre, valamint bürokratikus akadályokat állítanak eléjük. Jelenleg egyáltalán nem látszik politikai akarat arra, hogy csökkenjen ez a szabályozási teher, amely negatív hatással van a vállalkozóknak a tógazdálkodás iránti elkötelezettségére.
A konokság és az innováció hibridje
L Á T O G A T Ó B A N V I D A I S T V Á N N Á L
Kavicsbányából indult, európai és amerikai tanulmányúton formálódott, mára pedig a hazai minőségi süllő- és sügérnevelés egyik legmodernebb, bár unortodox bázisa lett a Fodina Fish Kft. telephelye. Vida István ügyvezetővel nemcsak a piaci kihívásokról beszélgettünk, hanem a klímaváltozás diktálta fajváltásról, a recirkulációs rendszerek korlátairól és arról, miért érhet többet a „szép hal” a mennyiségi rekordoknál.
Amikor az ember megérkezik a Komárom-Esztergom vármegyei telephelyre, a látvány elsőre nem egy klasszikus, tankönyvi halgazdaságot idéz. Ez nem a véletlen műve: Vida István útja az akvakultúráig nem a megszokott módon történt. Bár agrármérnökként végzett Mosonmagyaróváron, az élet először az építőipar és a kavicsbányászat felé sodorta. A váltás igénye belső indíttatású volt, a bányászat statikussága helyett valami olyat akart létrehozni, ami magasabb minőséget képvisel, ami „egy picit nagyobb hozzáadott érték”.
Ötlete 2011-ben fogant meg, de a megvalósításhoz egy tengerentúli impulzus kellett. „Volt módom kimenni Amerikába, ahol rengeteg intenzív, édesvízi, fehér húsú halakra szakosodott telepet láttam. Megtetszett a technológia és rájöttem, hogy ebben még van hova fejlődnünk itthon” – emlékszik vissza a kezdetekre. A tengerentúlról hazahozott tudás és a hajthatatlan elszántság végül erősebbnek bizonyult a józan, óvó szónál. Édesapja, aki a vármegye egyik jelentős mezőgazdasági cégét vezette, 2012-ben még a helyszínre is kihívta Dr. Urbányi Bélát, hogy lebeszélje a kockázatosnak ítélt beruházásról. Vida István azonban „konok és nem fordult vissza. És jól tette” – ismeri el utólag a környezete.
Szakmai fordulat, hogy miért nem harcsa?
A Fodina Fish Kft. technológiai különlegessége a rendszerek unortodox ötvözésében rejlik. A telep nem vegytiszta RAS (Recirculating Aquaculture System), és nem is hagyományos tógazdaság. „Ez egy hibrid rendszer. Az első pár hónapot töltik csak fent a recirkulációs rendszerben a halak – itt történik a szezonon kívüli és a szezonális szaporítás”.
A bázis épülete egy régi burgonyatároló, amelyet Vida István nem bontott le, hanem a funkcióhoz igazított. Bár ő maga „elavult” recirkulációs technológiának hívja – ahol a vizet emelni kell, nem gravitációsan folyik –, a rendszert a kezelhetőségre optimalizálta. Minden kád külön leengedhető, szekcionálható, a szűrőtér pedig teljesen elkülönül az ivadék- és az előnevelő egységektől.
A termelés mintegy 70 százaléka azonban már a „lenti”, természetes vízen átfolyó rendszerben zajlik, elnyújtott tenyészidőszakkal. A halat a lenti részen 100 és 300 köbméteres körmedencékben tartják, amelyeken tóvizet keringetnek át. Ez a módszer biztosítja az antibiotikum-mentességet és a halak vitalitását. A bányatóból történő vízellátásról két, 8 méter mélyen dolgozó vízvevő gondoskodik, ahol méterenként szabályozható a vízkivétel mélysége, így a hőmérséklet is. A rendszer oxigénellátása is többszörösen biztosított, tornyos beoldók és haváriarendszerek garantálják a biztonságot.
A telep ökológiai lábnyoma is átgondolt, évente mintegy másfél millió köbméter vizet juttatnak ki a környező szántóföldekre, támogatva ezzel a térség növénytermesztését.
Szakmai fordulat, hogy miért nem harcsa?
A kezdeti évek az útkeresésről szóltak. Még harcsa, süllő és tokfélék is szerepeltek a palettán 2012-ben, azonban a tapasztalatok hamar kijelölték az irányt. „A tok is nagyon jó volt, de szerintem nem fenntartható Magyarországon, rendkívül nagyok az energiaigények” – indokolja a váltást az ügyvezető. A harcsához a víz nem volt elég meleg, ráadásul a bányató vize túl átlátszó volt a fajnak.
Így maradt a süllő és a sügér, amelyek ma a termelés 90 százalékát adják. Ez a szakmai kihívás azonban sokkal nagyobb odafigyelést igényel. Míg az afrikai harcsa „türelmes” jószág, addig a süllőnél a minőség fenntartása mindennapos küzdelem. Vida Istvánt nem a mennyiség érdekli, mint mondja: „most már nem is célunk mindenkit kiszolgálni”. A telephely kapacitása véges, és a bővítés helyett a hatékonyság növelése a cél. „Mennyiséget már nem szeretnék növelni, szerintem nekünk annyit kell termelnünk, hogy a vízminőség is megmaradjon, és a kollégáim se fáradjanak el”.
Kutatói együttműködések és a „zéró deformitás” elve
Vida István számára a minőség nem elvont fogalom, hanem nagyon is látható paraméter, a deformitások hiánya és a hal külleme. Ő ugyanis minőségpárti, „de a minőségért mindig fizetni kell” – hangzik el a beszélgetésben. A piacon ugyanis, legyen szó horgászturizmusról vagy gasztronómiáról, egyre nagyobb az igény a „szép halra”. A horgászok nem vesznek át görbe gerincű vagy kopoltyúhiányos egyedeket, és a tányéron is elvárás az esztétikum.
Ennek eléréséhez a Fodina Fish szoros kapcsolatot ápol a tudományos szférával, különösen a MATE HAKI kutatóival. Rendszeres a konzultáció Dr. Urbányi Bélával és Dr. Ljubobratovic Urossal. Az innovációk a mindennapi gyakorlatba is beépülnek, például jelenleg egy francia cég és egy görög kutató által fejlesztett új tápot tesztelnek az előnevelt süllőknél. A cél az Artemia kiváltása vagy kiegészítése egy olyan speciális táppal, amely jobban megfelel a süllő aminosav- és vitaminigényének, ezzel kiküszöbölve a korai deformitásokat. „Egyelőre úgy néz ki, hogy működik” – bizakodik Vida István. Mindezeken kívül az idei év egyik újítása – amelyet az említett kutatók javasoltak – a vízfelszín megtörése az előnevelő kádakban, hogy a fényviszonyok és a környezeti ingerek természetesebbek legyenek a halak számára.
A jövő útja az alkalmazkodás a klímához – Pisztrángsügér
A beszélgetés egyik legfontosabb tanulsága a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás kényszere. Vida István drámai adatokat sorol: a telephelyen a talajvízszint hat métert esett vissza az elmúlt években, pedig a Duna alig 800 méterre folyik. A bányatóból eltűntek az olyan őshonos fajok, mint a csuka, amelyeket korábban nagy mennyiségben telepítettek.
Ezek a tapasztalatok vezették a céget egy új irány, a pisztrángsügér felé. „Tavaly bejött az ötlet a pisztrángsügérrel, hogy egy olcsóbb étkezési halat és sporthalat hozzunk be megfelelő mennyiségben a magyar piacra”. A faj előnyei vitathatatlanok, kevésbé energiaigényes, könnyebb az ivadéknevelése, és ami a legfontosabb, hogy jobban tolerálja a felmelegedő vizeket. Vida István szerint homokba dugjuk a fejünket, ha a klímaváltozást figyelmen kívül hagyva ragaszkodunk a kizárólagos őshonos faunához olyan vizekben, amelyek környezeti paraméterei már megváltoztak. Tervei szerint a jövőben a termelés felét a süllő, másik felét a pisztrángsügér tehetné ki, amennyiben a szakmai szervezetek is partnerek lesz abban a szabályváltoztatásban, hogy a fajt ellenőrzött körülmények között természetes vizekbe is ki lehessen helyezni.
A Fodina Fish Kft. története nem a gyors meggazdagodásról szól, hanem a szakmai alázat és a folyamatos útkeresés példája. Egy olyan gazdaságé, ahol a profitnál fontosabb, hogy a hal idegrendszerileg stabil, egészséges és „szép” legyen. Vida István „konoksága” pedig garancia arra, hogy a hazai akvakultúra a nehezedő klímaviszonyok között is képes lehet a megújulásra.
Megjelent a HALÁSZAT szaklap márciusi száma!
Tavaszi frissülést és rengeteg új szakmai inspirációt hozunk a magyar akvakultúra világából! A megújult és kibővült folyóiratunk legújabb száma ismét izgalmas, mélyreható és elgondolkodtató témákkal várja az olvasókat.
Miről olvashat a márciusi lapszámban? Íme egy kis ízelítő a tartalomból:
Mi történik a jég alatt? – Körbejártuk, hogyan hatnak a téli körülmények a halak egészségére.
A kormoránok kihívása – Részletes elemzés arról, hogy milyen hatással vannak a kormoránok az EU halászatára és akvakultúrájára.
A globális akvakultúra alapjai – Miért még mindig a halastavak jelentik a haltermelés és a fenntartható ökoszisztéma-szolgáltatások alapját világszerte?
Jövőkép és előrejelzés – Mit mutatnak a számok és az időjárási adatok a hazai tógazdaságok haltermelésének jövőjéről a 2025-2026-os évekre?
A konokság és az innováció hibridje – Inspiráló interjú Vida Istvánnal, aki kavicsbányából indulva építette fel a hazai süllő- és sügérnevelés egyik legmodernebb bázisát.
Történelmi érdekességek – Időutazás részeként fellebbentjük a fátylat egy elfeledett magyar halkonzerv, a legendás „Balatoni halpudding” történetéről, és felidézzük a süllőgondozás 1948-as hőskorát is!
Nőnapi köszöntő – Bár a szakma hagyományosan férfiasnak tűnik, a március 8-ai nemzetközi nőnap alkalmából külön köszöntjük a halászatban és akvakultúrában dolgozó hölgyeket, akiknek szakértelme nélkülözhetetlen az ágazat sikereihez!
A sornak pedig még nincs vége, további tartalmak a megújult, immár 50 oldalas szaklapban, mely letölthető a MA-HAL honlapjáról is.
Ha Ön elkötelezett a magyar akvakultúra és halászat fejlődése iránt, és fontosnak tartja az ágazati érdekképviseletet, akkor tagja a MA-HAL-nak. Így a HALÁSZAT szaklap az Öné, példánya havonta a postaládájába érkezik. Ha szeretne előfizetni munkatársai számára is, vagy egyéb okból érdeklődik az ágazat iránt, előfizethet a magazinra:HALÁSZAT Előfizetés
A HALÁSZAT ágazati szaklap 2026. márciusi száma lapozható pdf formátumban:
MILLIÁRDOS BERUHÁZÁSOK, NAPELEMES TECHNOLÓGIA ÉS ÚJ EXPORTPIACOK: ÍGY MENEKÜL ELŐRE A MAGYAR HALÁGAZAT A KLÍMAVÁLTOZÁS SZORÍTÁSÁBAN.
A magyar halgazdaságok számára 2025 nem csupán a klímaváltozás, hanem a piaci realitások élesedésének éve is volt. Míg a technológiai fejlesztések és a pályázati sikerek reményt adnak, az ágazat szereplői satuba kerültek. Az egyik oldalon a drasztikus vízhiány és a költségnövekedés, a másikon a nyomott értékesítési árak és a fogyasztói szokások átalakulása szorít. Szaklapunkban az ágazat szereplői vonták meg az év, és különösen a karácsonyi szezon mérlegét.
Az elmúlt évet értékelve kirajzolódik, hogy a „szokásos” küzdelmek – a kormoránhelyzet vagy a munkaerőhiány – mellé új, strukturális problémák zárkóztak fel. A Dunántúlon és az Alföldön egyaránt kritikus volt a vízhiány, amely nemcsak a termelési volument, de a halak kondícióját is befolyásolta. Ám talán ennél is fájóbb pont a jövedelmezőség kérdése. A bevételek sok helyen csökkentek, miközben a költségek (bér, energia, útdíj) nőttek. A karácsonyi szezon a várakozásoknak megfelelően alakult, de a fogyasztói árérzékenység és az importnyomás (főleg a cseh ponty okán) komoly figyelmeztető jel az ágazatnak. A továbbiakban a megkérdezett ágazati cégvezetők saját gazdaságuk tükrében értékelik a 2025-ös évet.
Az eredményt vissza kell forgatni a túléléshez
Szilágyi Gábor, Bajcshal Kft.
„A két cég összefogása stratégiailag megalapozott döntés volt, amely jelentősen csökkentette a termelési hullámvölgyek és az ellátási problémák kockázatát. Ez volt az első olyan év, amikor a pontyot olyan áron tudtuk beszerezni, ami feldolgozói szemmel is rentábilisnak mondható, hagyott némi árrést. Ugyanakkor látni kell, hogy ez egy állandó küzdelem: 20 év után is ott tartunk, hogy a megtermelt eredményt nem kivenni, hanem visszaforgatni kell a gazdaság fenntartásába. Mi előre menekülünk, a nyáron elindítottuk a MAHOP Plusz pályázati előkészítést, aminek eredményeként közel 1 milliárd forint értékben tervezünk beruházást. Ez termelésbővítést, költségcsökkentést (napelemrendszerek) és az értékesítés modernizálását – a rövid ellátási lánc koncepciójába illeszkedően például mozgó árusító autók beállítását – jelenti. A vízhelyzet nálunk is kritikus volt, a 300 hektáros tórendszerünk átlagosan 1 méteres vízmélységgel bír, hiányzott idén 30-40%, ami a gazdálkodást a lehetetlennel tette határossá. A piacon pedig továbbra is jelen vannak a „könnyű prédát” szimatoló, szakmailag felkészületlen vállalkozók, akik irreálisan alacsony áraikkal nehezítik a minőségi termelők helyzetét.”
Export nélkül bajban lennénk
dr. Németh István, Tógazda Zrt.
„A dunántúli gazdaságainkat extrém vízhiány és hőség sújtotta, ami kényszerhalászatokat és testtömeg-gyarapodási elmaradást okozott. A gazdasági környezet sem volt kegyes, miközben a munkabérek és az energiaárak emelkedtek, a horgászhal árak 2025-ben nem előre, hanem visszafelé mozdultak el, sőt, az útdíjak is nőttek. Ennek eredményeként az árbevételünk mintegy 10 százalékkal csökkent az előző évhez képest. A karácsonyi szezon összességében elfogadható volt, de a hangsúlyok eltolódtak. Kevesebb élő halat adtunk el, viszont a feldolgozók felé nőttek az eladások, ami részben kompenzálta a kiesést. A legnagyobb pozitívum, hogy jelentős exportlehetőségek nyíltak Románia, Ausztria és Szerbia irányába. Azonban figyelmeztető jel, hogy a készleteink jelentősek maradtak, három nagy tavunkat – több mint 600 hektárt – a jéghelyzet miatt nem is tudtuk lehalászni. A jövő legfontosabb feladata a ponty közös marketingje, mert ha a jelenlegi tendencia marad, a termelés nem lesz jövedelmező.”
A keltető húz ki a bajból
Szabó Krisztián, (MA-HAL) Dinnyési Halgazdaság Kft.
„Szakmai körökben gyakran a csapadékmennyiséggel magyarázzuk az éves eredményeket, de a mi 20 éves adatsorunk mást mutat: a legmeghatározóbb tényező a nyári napok (25°C feletti hőmérséklet) száma. Míg 2016 előtt ez átlagosan 86 nap volt évente, az elmúlt három évben már 109-re ugrott. Ez a magyarázata a látszólagos túltermelésnek: a meleg miatt a halak jobban nőttek, ugyanakkor az aszály drámai volt. A 2025-ös évünk ambivalens: a nap sütött, a hal nőtt volna, de a víz elfogyott. A Dunántúl idén jobban megszenvedte a klímaváltozást, mint az Alföld, mert nálunk a tápláló patakok kiszáradtak, nincs meg az a nagy vízbázis-háttér, mint a Tisza-tó környékén. Volt olyan 30 hektáros tavunk, ahol őszre gyakorlatilag 7-8 hektárnyi víz maradt, ebben kellett megőriznünk a halállományt. A stratégiai válaszunk a tevékenység eltolódása: míg régen a bevételünk harmadát, ma már a felét a keltetés és előnevelés adja. Ez a szegmens kevésbé vízigényes, biztonságosabb, gyakorlatilag ez a stabilitásunk záloga. A piacon ragaszkodunk a minőséghez és a középkategóriás árszinthez – három éve nem emeltünk, de csökkenteni sem akarunk, mert az a minőség rovására menne. Bár a fiatalok a feldolgozott terméket keresnék, egyelőre a „csináld magad” megoldásokban, például egy telephelyi, lakossági halpucoló bázis kialakításában látom a realitást a drága feldolgozóüzem helyett.”
Minőségbiztosítás és technológiai adaptáció
Katics Máté, Czikkhalas Halastavai Kft.
„Mi technológiai oldalról próbálunk alkalmazkodni a klímaváltozáshoz. Bár a tavaink mélyebb vizűek, mi is elvesztettünk fél-egy méter vizet a szezon végére. A megoldást a baktériumkultúrás vízkezelésben látjuk, tavasszal kezeljük a vizeket, ami segít elkerülni az oxigénhiányt és stabilizálja az állapotokat a kritikus őszi időszakban is. Bár ez komoly költség, az eredmények igazolják. Tiszta, acélos, jó kondícióban lévő halakat halásztunk. Takarmányozásban is váltottunk, a borsó helyett komplex takarmányt etetünk, a tenyészidőszak végén pedig immunerősítő takarmánnyal készítjük fel a halakat a télre. A karácsonyi piacon a pesti forgalom hozta a kötelezőt, de délen érezhető volt a visszaesés, részben az alkalmi árusok nyomott árai miatt.”
Öt év múlva nem lesz kinek eladni a pontyot
ifj. Lévai Ferenc, Aranyponty Zrt.
„Termelési volumenben nem zártunk rossz évet, bár az aszály miatt folyamatosan „csapolgatnunk” kellett a vizet a tavak között a halak életben tartásáért. Ami azonban igazán aggasztó, az a piac átalakulása. Történelmi pillanatban vagyunk: felnő egy generáció, akinek a ponty már nem jelent semmit, nem része az ünnepi étkezésnek sem. Ha nem teszünk ez ellen, öt év múlva nem lesz kinek eladni a halat, és akkor a területalapú támogatás sem ment meg minket. Nem eseménymarketingre van szükség, hanem profi, modern kampányokra, amelyek újrapozicionálják a pontyot, akár nemzetközi összefogással is. A versenyképességünket tovább rontja, hogy a környező országokban, például Csehországban, a támogatási rendszer és a termelési feltételek lehetővé teszik, hogy jóval alacsonyabb áron, akár 2,2 euróért kamionra tegyék a halat, amivel mi nehezen tudunk versenyezni. A 2026-os és az azt követő évek legnagyobb kihívása egyértelműen a piacmegtartás és a marketing lesz.”
Konstruktív elégedetlenséggel a jövőért
Borbély Rita, Jászkiséri Halas Kft.
„Sokakkal ellentétben nálunk nem a karácsony a domináns főszezon: a termelésünk gerincét a kora őszi és tavaszi nagycsoportos értékesítés adja, az év vége inkább a helyi lakosságnak szól. Ha osztályoznom kellene, egy erős közepesre értékelném a 2025-ös évet. A kitűzött mennyiségi és minőségi célokat hoztuk, de a „konstruktív elégedetlenség” jegyében látni kell a nehézségeket is. A szélsőséges időjárás kettős szorítást hozott, a folyamatos párolgási veszteség és a csapadékhiány nemcsak a mi termelésünket nehezítette, hanem a vevőinkét, a horgászegyesületekét is. A vízhiány náluk is korlátozta vagy meghiúsította a telepítéseket, ami közvetlenül visszahatott a mi értékesítési lehetőségeinkre is. Gazdaságilag a legnagyobb kihívást a megugró termelési költségek és a piaci árak közötti egyensúly megtartása jelentette. A jövőt a technológiai és kommunikációs váltásban látjuk. A marketingben a hagyományos plakátokról áttértünk a rövid, feliratos videós tartalmakra, hogy a fiatalabb generációt is elérjük, akiknek már mások a tartalomfogyasztási szokásaik. A fejlesztések terén pedig a MAHOP Plusz pályázatok segítségével nemcsak a termelésbiztonságot növeljük, hanem nyitunk az agroturizmus felé is: egy tanösvény és tematikus rendezvények segítségével szeretném közelebb hozni az emberekhez a halászatot, mint szakmát és természeti értéket.”
A Tisza közelsége biztonság, a feldolgozás kihívása
Zsáky Tamás, Szegedfish Kft.
„A 2025-ös évünk volumenben szinte azonos volt a 2024-sel, illetve a megelőző három évvel. Szerencsés helyzetben vagyunk a dunántúliakkal szemben, mivel mi közvetlenül a Tiszából, az Algyői-főcsatornán keresztül kapjuk a vizet, nálunk nincsenek ellátási problémák, „csak” többlet szivattyúzási költségek. A párolgási veszteség nálunk is jelentős volt, a nyári hőségben napi 1 centimétert apadt a vízszint a 2000 hektáron, amit folyamatosan pótolni kellett, ez pedig meglátszik az áramszámlán. Éppen ezért lenne kulcsfontosságú az energiaköltségek csökkentése, de adminisztratív csapdába kerültünk. Szeretnénk napelemparkot létesíteni, de mivel a gazdaság területe Natura 2000-es besorolás alá esik – még a madárvédelmileg nem releváns gazdasági épületek környezete is –, a jelenlegi jogszabályi környezetben ez szinte lehetetlen, pedig az éves villanyfelhasználásunk meghaladja az 1,2 millió kilowattórát. A piacon drasztikus átrendeződést látunk, az élő hal iránti kereslet minimálisra csökkent, a vevők kizárólag a konyhakész, feldolgozott terméket keresik. Ez karácsonykor komoly kapacitásproblémát okoz, hiszen az év nagy részében felesleges lenne akkora feldolgozó kapacitást fenntartani, ami a decemberi rohamot kiszolgálja. A jövőt illetően stratégiai váltásra készülünk. A méretünkből fakadó logisztikai és munkaerő-problémákat úgy orvosoljuk, hogy a termelést koncentráljuk, egyes tóegységeket intenzívebben, másokat extenzívebben kezelünk. Érdekesség, hogy bár az amur és a busa visszaszorulóban van, a Szeged mellett épülő BYD autógyár és a betelepülő kínai munkavállalók miatt nem zárjuk ki, hogy erre a két fajra a jövőben speciális, helyi kereslet mutatkozik majd.”
„Aki vizet őriz, jövedelmet őriz”
Kovács Zoltán, Tiszahalker Kft.
„Mi szerencsés helyzetben voltunk idén. Körtöltéses tavaink vannak, és a Vízüggyel kialakított kiváló kapcsolatnak köszönhetően a vízellátásunk biztosított volt. A Jászsági-főcsatornát nem engedték le korán, így tudtunk vizet kivenni. Ez beigazolta a tételt, ha van víz, lehet termelni. Bár az áraink nekünk is csökkentek mintegy 20%-kal, és ezzel az árbevételünk is mérséklődött, összességében jó évet zártunk, nem panaszkodom. Pozitívumként emelném ki a pályázati rendszer felgyorsulását. Az októberben beadott kérelmekre már decemberben megérkeztek a kifizetések, ami korábban elképzelhetetlen volt, és sokat javít a likviditáson. A vízjog és a vízdíjak kérdése azonban továbbra is kulcskérdés. A jelenlegi, kedvezőbb feltételek (25 ezer köbméter/ha mentesség) megtartása létfontosságú a jövőre nézve.”
„Dízelmotorral mentettük a menthetőt”
ifj. Radóczi János, Szabolcsi Halászati Kft.
„Szabolcsban az aszály drámai volt. A vízpótlást csak traktorhajtású szivattyúkkal tudtuk megoldani, ami a napi több száz liter gázolaj miatt jelentősen megdrágította a termelést. Ha ez a tendencia marad, a 650 hektáros területünkből 300-at nem fogunk tudni üzemeltetni. A jövedelmezőségünk a marginális szint felé közelít. A válaszunk a diverzifikáció. Újraindítjuk a modern feldolgozóüzemünket, és nem csak hazai halakkal tervezünk foglalkozni. Az exportpiaci kitettségünk továbbra is magas, 80% körüli, miközben a belföldi piacon árverseny dúl. Elkeserítő látni, hogy a horgász beszerzéseken nyomott ajánlatokkal viszik el az üzletet előlünk, olyan árakkal, amikkel a minőségi termelés nem tartható fenn. Az exportpiacon pedig azzal a cseh konkurenciával kell versenyeznünk, akik a magasabb támogatások miatt jóval alacsonyabb önköltséggel dolgoznak.”
Vízdiplomácia és kormoránháború
Puskás Nándor, Biharugrai Halgazdaság Kft.
„A határmenti fekvésünk idén átoknak bizonyult. A román oldalon a vízgazdálkodás olyan hatékonyan tartja vissza a vizet, hogy hozzánk a Sebes-Körösből alig jutott valami, volt, hogy 5-6 köbméter/szekundum volt csak a vízhozam. Drasztikus, 2 centimétert meghaladó napi apadást is mértünk a párolgás miatt, ami 1200 hektáron óriási vízveszteség. A Vízügyi Igazgatósággal szoros és konstruktív együttműködésnek köszönhetően azonban sikerült az elfogadható vízszintet tartani. Ezen a téren sürgős országok közötti „vízdiplomáciai” lépésekre lenne szükség. A kihívások okán mi is fejlesztünk, napelemes szivattyúrendszereket telepítünk a víz visszaforgatására. A másik front a kormoránok elleni küzdelem, ami szabályos háborúvá fajult. Védekezés nélkül még ennyi halunk sem maradt volna. Sikerként könyvelhetjük el azonban az ágazati lobbit. Sikerült deklarálni, hogy a tógazdaságok összeségében a legnagyobb vízvisszatartó épített művek hazánkban, ami a vízdíjak és a vízjogi rangsor szempontjából is védelmet kell, hogy nyújtson számunkra. Emellett a saját, „falusi” típusú közvetlen értékesítési rendszerünk is jól vizsgázott, van igény a közvetlen elérésre.”
Ha egyetlen szóval kellene jellemezni 2025-öt a magyar akvakultúrában, az a kényszeradaptáció lenne. Az ágazat szereplőinek beszámolóiból kirajzolódik, hogy a hagyományos tógazdasági modell felett eljárt az idő: a klímaváltozás és a globális piaci folyamatok nem ciklikus, hanem strukturális válságot idéztek elő, amelyre csak rendszerszintű válaszok adhatók.
A makrogazdasági környezet és a természet erői 2025-ben harapófogóba szorították a termelőket. Míg a meteoroló-giai adatok – a nyári napok számának drasztikus emelkedésével – elviekben rekordtermelést tettek volna lehetővé, a vízfizikai realitás, az Alföldet és a Dunántúlt egyaránt sújtó aszály gátat szabott a volumennek. A vízgazdálkodás így a technológiai innováció terepévé vált. Legyen szó baktériumkultúrás vízkezelésről, napelemes szivattyúrendszerekről vagy épp a tevékenység eltolódásáról a kevésbé vízigényes keltetés és előnevelés irányába, mindenki a túlélés új receptjét keresi.
Üzleti oldalon a „konstruktív elégedetlenség” állapota uralkodik. A bevételek stagnálása vagy csökkenése mellett a költségek (energia, bér, útdíj) inflációja felemészti a profitot, miközben az importnyomás – különösen a cseh ponty árképzése – korlátozza az áremelési lehetőségeket. A szektor előtt álló legnagyobb kihívás azonban nem a termelés, hanem a piac megtartása. A generációváltás a fogyasztói oldalon drámai. A ponty lassan kikopik a fiatalok gasztronómiai térképéről, amit a hagyományos marketingeszközök már nem képesek megállítani. A jövő útja a modern, videós tartalomgyártás, a kényelmi termékek fejlesztése és a tudatos márkaépítés lehet. Mindez azért is kiemelten fontos, mert a ponty a tógazdasági termelés bázisa ökológiai és ökonómiai szempontból egyaránt. Látni kell, ha nincs pontytermelés, nem lesz tógazdaság, melyek nélkül rendkívül lecsökken a vizes élőhelyek száma.
2026-ra fordulva egyértelmű: a tisztán volumenre alapozott termelés kora lejárt. A jövő azoké a gazdaságoké, amelyek képesek diverzifikálni – legyen szó akár agroturizmusról, közvetlen fogyasztói értékesítésről, exportpiaci terjeszkedésről vagy feldolgozásról –, és amelyek a vizet nem csupán termelési eszközként, hanem megőrizendő tőkeként kezelik. Ahogy a beszélgetésekből kiderült, aki vizet őriz, az ma már nemcsak halat, hanem a jövő évi eredménykimutatást is menti. Az ágazat szereplői felhívják a figyelmet arra, hogy a hazai haltermelés támogatási forrásai sokkal kisebbek más mezőgazdasági ágazathoz képest. Ez a helyzet talán ellenálóbbá, alkalmazkodóképesebbé tette a termelőket, ami esélyt adhat a tógazdaságok hosszú távú fenntartására.
Megérkezett a HALÁSZAT szaklap februári száma!
A megújult januári lapszám lendületével folytatjuk, már úton van az előfizetőkhöz a Halászat 2026/2. száma! Ebben a hónapban a tavalyi év szakmai mérlegére és a jövő égető kérdéseire – a klímára és az innovációra – helyezzük a hangsúlyt.
A szakmai lap februári tartalmából:
MA-HAL Elnökségi ülés – Stabilitás, marketingstratégiák és a jubileumi halfőzőverseny kérdései
Dr. Szűcs Lajos, a MOHOSZ elnöke: „Kizárólag együtt tudunk fejlődni”
A magyar akvakultúra 2025-ös mérlege: Piacvesztés, aszály és a ponty utódvédharca
Halászati de minimis támogatások
Antibiotikum-felhasználás jelentése a halgazdálkodásban
Módosult a halgazdálkodásról és a hal védelméről szóló törvény
Főbb haltermékek árainak alakulása a kiskereskedelmi piacokon 2025-ben
KMÉ-védjegy belépő a prémium élelmiszerek piacára
Tógazdaságtól az éttermi asztalig
A világ akvakultúrájának helyzete 2025-ben, kilátások a 2026-os évre
Vízkészleteink a klímakockázatok szorításában
Kihívások és lehetőségek a hazai halgazdálkodás innovációjában
Intelligens, napelemes vízminőség-ellenőrző robot és halfajajánló-rendszer
A sornak pedig még nincs vége, további tartalmak a megújult, immár 50 oldalas szaklapban, mely letölthető a MA-HAL honlapjáról is.
Ha Ön elkötelezett a magyar akvakultúra és halászat fejlődése iránt, és fontosnak tartja az ágazati érdekképviseletet, akkor tagja a MA-HAL-nak. Így a HALÁSZAT szaklap az Öné, példánya havonta a postaládájába érkezik. Ha szeretne előfizetni munkatársai számára is, vagy egyéb okból érdeklődik az ágazat iránt, előfizethet a magazinra:HALÁSZAT Előfizetés
Extenzív halnevelés a Kiskunságon, minőség a mennyiség felett
Van valami ősi és megmásíthatatlan abban, ahogy Szomor Dezső végigtekint a Kiskunság rónaságán. Ahol más csak kietlen szikes pusztát, repedezett földet és gazdasági csődöt látott, ő vizet álmodott, madárrajokat és virágzó gazdaságot. Az egykori dísznövénykertészből lett szürkemarha-tenyésztő, majd halgazdálkodó története nem csupán egy üzleti siker sztorija. Egy ember küzdelme az elemekkel, a bürokráciával és a korlátolt gondolkodással szemben, mindezt azért, hogy bebizonyítsa: a természetvédelem és a nem profitorientált gazdálkodás nem ellenségei, hanem szövetségesei is lehetnek egymásnak.
Ha valaki ma kisétál Apajpusztára, a Szomor Ökofarm területére, nehezen hiszi el, hogy ez a táj néhány évtizede még a kiszáradás szélén állt. Ahol most több száz hektáron csillog a víz, nádasok hajladoznak a szélben, és gémek, kócsagok, rétisasok vadásznak, ott, ahol az 1950-es években még a „termőföld-nyerés” lázálma uralkodott. A mérnökök akkoriban lecsapolták a vizet, megásva a sokatmondó nevű Átok-csatornát, amely végleg kiszívta az éltető nedvességet a tájból. A végeredmény nem a vágyott aranykorona-értékű szántó lett, hanem kopár szikes, amiért a kutyának sem fájt a foga.
Ebbe a „senkiföldjébe” szeretett bele, vagy inkább ebben látta meg a lehetőséget Szomor Dezső. A férfi, aki virágkertészként kezdte, majd a magyar szürkemarha tenyésztőjeként szerzett országos hírnevet, a 1990-es évek közepén döntött úgy, hogy a Kiskunsági Állami Gazdaság romjain felépít valamit, ami akkoriban eretnekségnek tűnt: egy extenzív, természetközeli gazdaságot a szikes pusztán.
A virágoktól a szürkemarhákig, egy öntörvényű gazda útja
Hogy megértsük a Szomor-féle halgazdaság filozófiáját, vissza kell lépnünk az időben. Szomor Dezső nem halásznak született. „A szakmám a kertészet, tehát dísznövényt termeltem nyugdíjas koromig” – meséli. A 1970-es években a virágpiacon tanulta meg az üzleti élet farkastörvényeit: a piac először mindig ellenáll az újnak, aztán ha sikeres vagy, utánozni kezdenek.
Ez a piaci ösztön és a természet iránti mély tisztelet vezette, amikor a hetvenes évek végén, a fajta mélyrepülésekor szürkemarhákat kezdett vásárolni a Hortobágyról. „A marhának nem pénz kell, hanem legelő” – vallotta már akkor is, szembemenve a korabeli támogatási rendszerek logikájával. Amikor a rendszerváltás után a privatizáció során Apajra került, eredetileg a marháknak keresett helyet. De a táj mást is kínált.
„Amikor én ezt a területet megkaptam, akkor még az Átok-csatorna is ki volt száradva” – emlékszik vissza. De a szeme előtt nem a szárazság lebegett, hanem a Fertő-Hanság Nemzeti Parkban látott példák: a vizes élőhelyek, ahol a madárvilág és a gazdálkodás megfér egymás mellett. A vízió megszületett: vissza kell hozni a vizet a Kiskunságba.
„Énvelem senki szóba nem állt volna halas témában… de Tölg István azt mondta: meg lehet próbálni.”
A tógazdaság elindítása nem ment zökkenőmentesen. Egy kertész, aki marhákat tart, most halastavat akar építeni a szikesen? A szakma és a hivatalok is szkeptikusak voltak. „Énvelem senki szóba nem állt volna halas témában” – ismeri el Szomor. Kellett egy mentor, egy hiteles szaktekintély. Ő Tölg István, a nemzetközi hírű halászati szakember, akit Dr. Bodó Imre professzor ismertetett meg Szomor Dezsővel.
Tölg nemcsak a szakmai alapokat hozta, hanem a hitelességet is. „Miért ne lehetne?” – kérdezte, amikor meglátta a területet. Az első, 45 hektáros tó megépítése kísérlet volt. Működik-e a vízvisszatartás? Mivel vékony vízzáró réteg alatt sóder van, megmarad-e a hal a sekély, szikes vízben? Az eredmény minden várakozást felülmúlt. Nemcsak a halak érezték jól magukat, de a madarak is azonnal visszatértek. A gulipánok, gólyatöcsök, gémek újra birtokba vették az ősi fészkelőhelyeiket.
Így kezdődött a tíz éven át tartó építkezés, amelynek eredményeként ma már mintegy 450 hektárnyi vízfelület csillog a Szomor Ökofarmon. De ez nem egy átlagos tógazdaság. Itt a technológia a természet szolgálatában áll. Ekkor jött össze dr. Woynárovich Elek professzor úrral, aki világszerte elismert és nagyon tisztelt szakember volt és ekkor jött haza 86 éves korában. Mi voltunk az utolsó tanítványai. Egy hetes képzést tartott a halról, egy hetest a hal szaporításáról és utána 4-5 évig lejött a szaporításra. Egy délutáni előadására Dr. Bodó Imre professzor úr is leült hallgatónak.
A bivaly, mint nádvágó gép, technológia Szomor módra
A Szomor-féle tógazdaság egyik legérdekesebb innovációja nem egy drága, GPS-vezérelt gép, hanem egy ősi magyar állatfaj: a bivaly. A halastavak kialakításakor a legnagyobb problémát a nád jelentette. A sekély vizekben a nádasok agresszívan terjeszkedtek, elvéve az életteret a halaktól. „Először az volt a terv, hogy majd a bivaly meg az amur együtt kiirtja a nádat” – meséli a kezdeti próbálkozásokról. Az amur azonban túl hatékonynak bizonyult, tarra rágta a vizet, ami ökológiai szempontból nem volt kívánatos.
Ekkor jött a felismerés, elegendő a bivaly. Ezek az állatok imádják a vizet, és taposásukkal, legelésükkel tökéletesen karbantartják a tómedret és a szegélyzónákat. Ma már a legeltetéses tógazdálkodás mintapéldája az apaji rendszer, melynek ideje és módja a Nemzeti Parkkal egyeztetve történik. A szürkemarhák és bivalyok nemcsak a füvet tartják karban, de trágyájukkal táplálják a vizek planktonvilágát is, természetes táplálékbázist biztosítva a pontyoknak és busáknak.
Ez az extenzív szemlélet határozza meg a hozamokat is. Míg egy intenzív tógazdaságban a hektáronkénti termelés 10 mázsa/ha, itt a szikes tavakon 5 mázsa (500 kg) körüli a hektáronkénti hozam. De Szomor Dezső szerint nem a mennyiség a lényeg. „Amikor átfordul a hal mennyisége olyanra, hogy már pozitív a gazdálkodás, akkor utána nem azt nézzük, hogyan lehet több pénzt kivenni, hanem hogy a természet… az élővilág gazdagabb legyen”. Átlagban az 5 mázsa/hektár megvan, ezért nem akarnak több halat termelni.
Harc a hivatalokkal, a Ramsari-győzelem
A Szomor Ökofarm története nem lenne teljes a folyamatos küzdelem említése nélkül. A legabszurdabb helyzeteket éppen azzal a természetvédelemmel való viaskodás szülte, amelynek elvileg a legnagyobb támogatójának kellett volna lennie. Amikor Szomorék elkezdték a vizes élőhely-rekonstrukciót, a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság szakemberei sokszor inkább akadályt láttak benne, mint lehetőséget. „A Kiskunsági Nemzeti Park volt az, aki utolsó pillanatban tiltakozott” – emlékszik vissza az egyik engedélyezési eljárásra, ahol a vízügy és a minisztérium már rábólintott a tervekre. A hivatalnokok féltették a szikes pusztát a víztől, attól a víztől, ami évszázadokon át a táj része volt.
A történet legironikusabb fejezete a Ramsari egyezményhez kötődik. Szomor Dezső, aki saját költségén, saját gépeivel építette ki a tórendszert és a hozzá kapcsolódó vizes élőhelyeket, kezdeményezte, hogy a terület kapja meg a nemzetközi védettséget biztosító Ramsari státuszt. Az akkori agrárminiszternek tetszett az ötlet. Amikor eljött az ünnepélyes bejelentés napja, Szomor Dezső nem kapott meghívót. „Az alapötlet tőlem származik, minden beruházást én végeztem, és évente 3 millió köbméter vizet kiengedek oda a vizes élőhelyre ingyen, hogy az működjön. És a kiskunságiak nem küldtek meghívót a Ramsari státusz ünnepélyes átadójára” – meséli keserű mosollyal. Végül a Fertő-Hanság Nemzeti Park igazgatója hívta fel, fel és küldött meghívót, így ott lehetett a saját munkája megkoronázásán.
A harcok azonban nem múltak el nyomtalanul. A pályázati rendszerek útvesztői, a „szakértők”, akik aszfaltutat minősítettek legelőnek, vagy épp nem létező bogarakra hivatkozva kaszáltak el beruházásokat, mindennapos részei voltak az elmúlt évtizedeknek. De Szomor Dezső nem az a típus, aki feladja. Ha kellett, saját zsebből finanszírozott, ha kellett, a virágkereskedelem profitját forgatta át az ökogazdaságába.
A minőség íze , „Amit az állat eszik, azt eszed te is”
A Szomor Ökofarm filozófiájának alapköve az élelmiszerbiztonság és az egészség. Szomor Dezső szerint a modern, ipari állattartás zsákutca. „A modern takarmány amikor hormonnal, hozamfokozóval, mindenféle stimuláló anyagokkal terhelt… amikor megesszük, akkor ezen keresztül belénk épül” – vallja. Ez az elv érvényes a halakra is. Az apaji halastavakban a halak nem kapnak intenzív tápokat, gyógyszereket. A természetes táplálék, a plankton, a nád és a helyben termelt gabona adja a húsuk alapját. Az eredmény? Egy olyan ízvilág, amiért a vevők hajlandóak messziről is elzarándokolni.
Különösen igaz ez a bajai piacra. Baja a magyar halfogyasztás fellegvára, ahol a halászlé szent dolog, és a minőségben nem ismernek tréfát. „Egy bajai vevőnk van, aki azt mondja, hogy ő ragaszkodik nagyon hozzánk, mert… minden versenyt a mi halunkkal nyer” – büszkélkedik Szomor. Az iszapízű, zsíros, tápos hallal szemben a szikes vizekben nevelkedett, mozgékony, feszes húsú hal a konyhában bizonyít.
A gazdaság nem állt meg az alapanyag-termelésnél. Dömsödön saját húsfeldolgozó üzemet hoztak létre, ahol a szürkemarha és a bivaly mellett a hal feldolgozását is tervezzük, mivel 15 évvel ezelőtt a élő halat keresték a fogyasztók most pedig a feldolgozott hal iránt van nagyobb igény. Bár a feldolgozóüzem bővítésekor is meg kellett küzdeni a pályázati rendszer visszásságaival – volt olyan alkalommal, amikor inkább visszalépett a pályázaton, mert látta a hitelcsapda veszélyét –, a fejlesztés folyamatos. A legutóbbi, a MAHOP-2.5.1-2017-2017-00022 azonosítószámú projekt keretében például közel 30 millió forintból modernizálták a telelőmedencéket és a technológiát, biztosítva a termelés stabilitását a téli időszakban is.
Egyensúlyban a természettel és a lelkiismerettel
Ma a Szomor Ökofarm egy komplex, körforgásos rendszer. A mintegy 2500-3000 szürkemarha, a bivalyok és a mangalicák nemcsak húst adnak, de fenntartják a legelőket és a vizeket. A halastavak pedig nemcsak piaci halat termelnek, de otthont adnak a védett madaraknak, és vizet a tájnak.
Szomor Dezső bebizonyította, hogy a természetvédelem lehet gazdaságos, ha az embernek van türelme kivárni az eredményeket, és van bátorsága szembe menni az árral. Amikor a jövőről kérdezik, és arról, miért csinálta végig ezt a küzdelmes utat, a válasza egyszerű és kijózanító. Nem a profitmaximalizálás a végső cél, hanem az értékteremtés. „Senki nem akar olyan tevékenységet folytatni, ami veszteséges” – mondja a racionalitás talaján állva, de hozzáteszi: „a valódi haszon nem mindig forintosítható azonnal”. A haszon ott van a visszatérő madárvilágban, az egészséges élelmiszerben, ami nem betegíti meg a fogyasztót, és a helyreállított tájban, ami a jövő generációira marad.
A Kiskunság közepén, Apajpusztán ma már nem az Átok-csatorna az úr. A víz, amit Szomor Dezső visszavezetett és megtartott, életet hozott a pusztába. A halgazdaság, amelyről harminc éve azt mondták, lehetetlen, ma virágzik – bizonyítékaként annak, hogy egyetlen ember hite és kitartása is képes megváltoztatni egy egész tájat. És a halak? Ők pedig újraírták a szikes puszta térképét.
Fotók: Szomor Farm, Font Sándor
Amikor a vízügy és a halgazdálkodás stratégiai szövetségessé válik
Ha volt valaha időszak, amikor a magyar vízgazdálkodás és a halgazdálkodók párbeszéde kimerült a vízkivételi igények és a lecsapolási engedélyek bürokratikus körforgásában, akkor annak a korszaknak hivatalosan is vége. A Magyar Akvakultúra és Halászati Szakmaközi Szervezet (MA-HAL) 2025. december 5-i közgyűlésén, a budapesti Rubin Wellness Hotel konferenciatermében ugyanis nem csupán egy szakmai beszámoló hangzott el, hanem egy kijózanító erejű helyzetértékelés, amely alapjaiban rajzolja át a tógazdaságok szerepét Magyarország vízbiztonságában.
A magyar vízgazdálkodás sokáig egyetlen fő ellenséggel küzdött: a többletvízzel. Az árvizek és belvizek elleni védekezés évszázados reflexei azonban a 21. század harmadik évtizedére kevésnek bizonyulnak egy olyan országban, amelynek felszíni vízkészleteinek több mint 90 százaléka az országhatáron kívülről érkezik. Gacsályi József, az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) műszaki főigazgató – helyettese előadásában plasztikusan fogalmazott: nem mindegy, hogy a locsolótömlő melyik végén állunk. Míg a felvízi országok szélesebb eszköztárral rendelkeznek, Magyarország az alvízi oldalon kénytelen gazdálkodni azzal, ami érkezik – vagy éppen nem érkezik. A statisztikák pedig riasztóak: a Tisza vízgyűjtőjén az elmúlt évtizedben több mint 20 százalékos készletcsökkenést mértek az 1951-2010 közötti átlaghoz képest, augusztusban pedig ez a hiány még drasztikusabb.
A helyzet súlyosságát jelzi, hogy 2021 januárja óta az ország kumulált csapadékhiánya meghaladta a 370 millimétert, ami csaknem egy teljes évnyi átlagos csapadékmennyiség kiesését jelenti. Ez a deficit nemcsak a felszínen, hanem a mélyben is érezteti hatását: a felszín alatti vízkészletekből országosan több mint 12 köbkilométer hiányzik a harmincéves átlaghoz viszonyítva. A főigazgató-helyettes szavai szerint a vízkészlet-gazdálkodás a jelenlegi formájában fenntarthatatlan, hiszen az egyensúly felborult, és folyamatosan növekvő készlethiánnyal kell szembenéznünk. Ebben a környezetben a „vízgazdálkodásnak nincs vízigénye” típusú régi dogmák már nem érvényesek; a szakmai felelősség megköveteli a tabuk ledöntését.
A megoldáskeresés egyik kulcseleme a „Vizet a tájba!” program, amely azonban jóval több egy online felületnél vagy adminisztratív intézkedésnél: egy új filozófia alapköve. A program lényege, hogy a vízzel térben és időben ott kell gazdálkodni, ahol az rendelkezésre áll. Ez a szemléletváltás a halgazdálkodók számára is új perspektívát nyit. A víz ugyanis nyáron, amikor a legnagyobb szükség lenne rá az öntözéshez és a párolgási veszteségek pótlásához, nem áll rendelkezésre. Az év nagy részében azonban van víz, csak éppen a jelenlegi rendszerek nem a megtartásra, hanem az elvezetésre voltak optimalizálva. Itt lépnek be a képbe a tógazdaságok, mint a hazai vízgazdálkodás potenciális pufferzónái. Gacsályi József rámutatott: a halastórendszerek vízpótlását és leürítését be lehetne illeszteni egy olyan országos stratégiába, ahol a víz nem távozik azonnal a főművi rendszereken keresztül az országból, hanem a térségben marad. A legnagyobb pazarlás jelenleg az, amikor a lecsapolt vizeket a csatornákon keresztül egyszerűen kivezetjük a vízgyűjtő területről. A jövőt ezzel szemben az jelenti, hogy a leürítésből származó vizet helyi szinten, a tájban tartsuk meg, javítva ezzel a mikroklímát és táplálva a talajvizet.
Ez a fajta együttműködés azonban komoly műszaki kihívásokkal küzd. A magyarországi vízrendszerek többsége, beleértve a Nemzeti Parkok területeit is, egyszerűen nem alkalmas a víz visszatartására vagy oldalirányú kormányzására; az infrastruktúra elhanyagolt vagy eleve nem erre a funkcióra épült. A dunai árvíz során szerzett tapasztalatok is megmutatták: hiába van meg a szándék a vízmegtartásra, ha hiányzik a megfelelő csatorna- és műtárgyrendszer, amely képes lenne a többletet a tározókba vagy mélyfekvésű területekre juttatni.
A közgyűlésen elhangzottak alapján azonban az OVF és a halgazdálkodók közötti kapcsolat új szintre lépett. A korábbi, esetenként konfliktusos viszony helyét átveszi az operatív együttműködés. Erre jó példa volt az elmúlt időszak, amikor konkrét gazdálkodói igényeket sikerült közösen megoldani, például lecsapolási korlátozások feloldásával, ahol azt a helyi viszonyok engedték. Gacsályi József hangsúlyozta: a vízügy kész a szakmai segítségnyújtásra és a tógazdákkal való operatív egyeztetésre, hogy a meglévő vízkészleteket a lehető leghatékonyabban osszák el. A jövő képe tehát kirajzolódott: a halastavak nem szigetszerűen működő üzemek többé, hanem a táj vízmegtartó képességének integrált részei.
A KEHOP Plusz program keretében már elindultak azok a fejlesztések, amelyek a vízpótlást és a vízmegtartást szolgálják, bár ezek átfutási ideje hosszú. A cél világos: a téli és tavaszi időszakban rendelkezésre álló „szabad vízkészleteket” be kell tárazni, és meg kell nyújtani a vízszolgáltatási rendszerek üzemidejét. A halgazdálkodás és a vízgazdálkodás érdekei ma már elválaszthatatlanok. Ahogy az előadó zárásként megfogalmazta: a fenntartható halgazdálkodás alapja a fenntartható vízgazdálkodás. Ez a közös érdek pedig felülírja a korábbi ágazati vitákat. A víz értékké vált, és azok a tógazdaságok, amelyek képesek lesznek integrálódni ebbe az új, vízmegtartásra alapozott ökoszisztémába, nemcsak a saját túlélésüket biztosítják, hanem pótolhatatlan ökológiai szolgáltatást nyújtanak az aszály sújtotta magyar tájnak.
Regionális kihívások és vízmegtartás
Gacsályi József, előadását követően aktív és tartalmas szakmai párbeszéd alakult ki a jelenlévő haltermelők és az előadó között. A hozzászólások központi eleme a vízhiányos időszakok kezelése és az ágazati együttműködés javítása volt. A Tógazda Zrt. képviselője a „nagyvízi halászat” és a tározók leeresztésének mellőzése mellett érvelt, kiemelve a vízkészletek megőrzésének fontosságát. Felmerült a Dunántúl és az Alföld eltérő vízgazdálkodási helyzete: míg a statisztikák szerint a Dunántúl vízben gazdagabb, a gyakorlatban a tározók a csapadéknak és villámárvizeknek kitettebbek, szemben az Alföld szabályozhatóbb tiszai rendszereivel. Gacsályi József válaszában megerősítette, hogy a dombvidéki tározók esetén valóban korlátozottabb a mozgástér, de új tározási kapacitások (pl. KEHOP Plusz) kialakításával igyekeznek javítani a helyzeten. Kiemelt témaként jelent meg az öntözési célú vízfelhasználás és a halastavak vízigényének konfliktusa. A termelők javasolták, hogy az öntözéshez szükséges vizet a téli, bővizű időszakban tárazzák be, elkerülve a nyári vízkészletért folytatott versenyt. A főigazgató-helyettes hangsúlyozta: bár jogszabály szerint a halastavak vízpótlása prioritást élvez az öntözéssel szemben, a gyakorlatban ezt a régiós szereplők együttműködésével lehet a leghatékonyabban érvényesíteni.
Aggályok merültek fel a külföldről érkező folyók vízhozamának csökkenése és a szomszédos országok beavatkozásai miatt. A válasz szerint bár a teljes garancia nehéz, a belső „szabad vízkészletek” hatékonyabb felhasználása és a Duna-Tisza közötti vízátvezetés jövőbeni vizsgálata mérsékelheti a kockázatokat. A résztvevők jelezték, hogy a területileg illetékes vízügyi igazgatóságok közötti kommunikáció esetenként nehézkes, ami hátrányosan érintheti a vízfelhasználókat. Észrevétel érkezett arra vonatkozóan is, hogy új tározók tervezésekor elengedhetetlen a meglévő halgazdaságok időben történő bevonása az egyeztetésekbe. Gacsályi József nyitottan fogadta a jelzéseket, és ígéretet tett a koordinációs kérdések felülvizsgálatára, hangsúlyozva az egységes vízgazdálkodási szemlélet fontosságát. Zárszóként a felek egyetértettek abban, hogy a változó klímaviszonyok miatt a vízügy és a halgazdálkodók közötti szorosabb, rendszeres párbeszédre van szükség.
