A nyár derekán is friss lendülettel és izgalmas ágazati tartalmakkal érkezik a HALÁSZAT! Ahogy a hőmérő higanyszála emelkedik, úgy forrósodnak a hazai akvakultúrát érintő legfontosabb témák is, így folyóiratunk 2026. júliusi száma ismét mélyreható elemzésekkel, hazai és nemzetközi innovációkkal, valamint inspiráló történetekkel várja az olvasókat.

Miről olvashat a júliusi lapszámban? Íme egy kis ízelítő a tartalomból:

• Stratégia és jövőkép: Átfogó elemzést nyújtunk az Agrárminisztériummal megkezdett stratégiai párbeszédről, amelynek fókuszában a klímaváltozás, a vízhiány és a támogatási rendszerek jövője áll. Emellett dr. Váradi László és dr. Bozánné dr. Békefi Emese tollából részletesen elemezzük a FAO legújabb, SOFIA 2026-os jelentését a világ halászatának és akvakultúrájának helyzetéről.
• Hazai büszkeségek és elismerések: Büszkeség, hogy idén Lévai Ferenc, az Aranyponty Zrt. vezérigazgatója kapta az „Év Állattenyésztője” díjat, melyről beszámolunk! Folytatjuk továbbá a magyar halgazdálkodási ágazat kitüntetéseit és kitüntetettjeit bemutató sorozatunkat a 4. résszel.
• Technológiai innovációk és drónok a tavak felett: Izgalmas cikkünk bemutatja a hazai fejlesztésű OrniShield rendszert, amely mesterséges intelligenciával és autonóm drónokkal veszi fel a harcot a kártevő madarak ellen. Továbbá górcső alá vesszük a zárt rendszerű haltermelésben rejlő „bioflok” technológia kihasználatlan lehetőségeit is.
• Gasztronómiai forradalom és történelem: „Hagyományok újragondolva” címmel a szálkamentes halfogyasztást népszerűsítő tiszafüredi HelloHal étterem sikertörténetébe nyerhetnek bepillantást. Történelmi kalandozásra is hívjuk Önöket: cikkünkből kiderül, hogyan került a rejtélyes ingola, avagy a „kilencszemű hal” az erdélyi fejedelmek ünnepi asztalára!
• Történelmi Magyar Halvidékek: Egy egészen új, a Kárpát-térség halászatföldrajzi, haltenyésztési és gasztronómiai hagyományait összefogó koncepciót mutatunk be, amely a magyar halkultúra agrár- és tájtörténeti újrapozicionálását tűzte ki célul.
• Kutatás, értékbecslés és tudomány: Elemzést közlünk a halastavak értékbecslésének speciális szempontjairól, a haltermelők telephelyi költség-jövedelemhelyzetéről, a haltani taxonómia hazai fejlődéséről, valamint bemutatjuk a MATE Tudományos Diákköri Konferenciájának legígéretesebb halas kutatásait.

Természetesen mindezek mellett rengeteg friss hazai halhír – köztük a GKI vízgazdálkodási elemzése és az AKI legújabb halpiaci adatai –, valamint színes nemzetközi lapszemle is helyet kapott a lapban, ahol olvashatnak az akvakultúrában alkalmazott víz alatti zene jótékony hatásairól és a lengyel ponty food truckról is! Készüljenek velünk a nyár legnagyobb eseményére is: a lapban már a július 18-án, Mohácson megrendezésre kerülő 50. MA-HAL Országos Halfőző Versenyre és a 8. Dunamenti Halfesztiválra is hangolódunk!

---

Ha Ön elkötelezett a magyar akvakultúra és halászat fejlődése iránt, és fontosnak tartja az ágazati érdekképviseletet, akkor tagja a MA-HAL-nak. Így a HALÁSZAT szaklap az Öné, példánya havonta a postaládájába érkezik.
Ha szeretne előfizetni munkatársai számára is, vagy egyéb okból érdeklődik az ágazat iránt,
előfizethet a magazinra: HALÁSZAT Előfizetés

---

A HALÁSZAT ágazati szaklap 2026. júliusi száma lapozható pdf formátum:

A JÚNIUSI LAPSZÁM megnyitása új teljes oldalra >>

A szivárványos pisztráng iránti globális kereslet megállíthatatlanul növekszik, a piac értéke pedig éveken belül elérheti a 6,8 milliárd dollárt. A termelés puszta növelése azonban már nem elegendő: a modern akvakultúra egyik legfontosabb célja ma a haljólét és a fejlődés egyensúlyának megteremtése. Legyen szó a norvégiai tengeri ketrecekben nevelt óriáshalak súlyos gerincproblémáiról , a himalájai keltetők szélsőséges hőmérséklet-ingadozásai okozta deformitásokról , vagy a szívgyulladással küzdő dániai recirkulációs állományokról , a tudomány világszerte gőzerővel keresi a válaszokat. Cikkünk bemutatja, hogyan veszik fel a harcot a nemzetközi kutatócsoportok a halbetegségek ellen, és milyen meglepő felfedezések formálják át alapjaiban azt, amit a halászatról eddig hittünk.

A 2025-ben 5,2 milliárd amerikai dollárra becsült globális szivárványos pisztráng-termelés várhatóan 2030-ra eléri a 6,8 milliárd dollárt, ami 5,7 százalékos összetett éves növekedési ütemnek felel meg. Miközben a termelés lépést tart a kereslettel, továbbra is folynak a kutatások a haljóléti problémák – különösen a csigolyadeformitások – megoldására.

Magasabb a kockázat tengervízben

A „Vertebral deformities in cultured big size Rainbow Trout: Radiological analysis from juvenile to harvest size” című tanulmány egyéves időszak alatt vizsgálta a szivárványos pisztrángok növekedését és klinikai radiológiai állapotát. A kutatást az Aquaculture folyóiratban publikálták.

Eszerint a tanulmány szerint számos területen fontos lenne további kutatásokat végezni annak érdekében, hogy megoldást találjanak a norvégiai tenyésztett szivárványos pisztrángok csigolya deformitásokkal kapcsolatos problémáira.

A tenyésztett atlanti lazaccal kapcsolatos hasonló kutatási tapasztalatok alapján a megoldáshoz fontos lehet vizsgálni az ásványianyag-utánpótlást, a nevelési hőmérsékletet és az oltások mellékhatásait. Emellett a farokúszó egészségi állapotának javítása kiemelt prioritás kell, hogy legyen. A Norvégiában előforduló csigolya deformitások a jelenlegi tenyésztési körülményekhez kapcsolhatóak. Az országban a szivárványos pisztráng termelése két szakaszban történik: először szárazföldi édesvízi tartályokban nevelik az állatokat, majd tengeri ketrecekben hizlalják tovább őket, ahol a halakat 2–6 kilogrammos súlynál halásszák le. A halak édesvízben 36 grammos kezdősúlytól tengervízben 5,5 kilogrammos súlyig fejlődnek. A nagy méretű, tengervízben tenyésztett szivárványos pisztrángoknál magas a csigolyadeformitások kialakulásának kockázata.

A vizsgálatok során a csigolyadeformitások számának folyamatos emelkedését figyelték meg egészen a lehalászási súly eléréséig. A végső mintavételnél a halak 93 százalékánál legalább egy deformált csigolya fordult elő. Az átlagos érték 12 deformált csigolya volt. Ezek a deformitások pedig csökkentik a halak növekedését. A deformitás súlyossága (az egyedenként deformált csigolyák száma), valamint a halak hossza és tömege közötti negatív korreláció arra utal, hogy a jelenség kedvezőtlen hatással van a halak jóllétére.

A hőmérséklet hatása

Az indiai Himalája térségében működő halgazdaságok és keltetők szintén jelentettek csigolyadeformitásokat szivárványos pisztrángoknál. Ez komoly gazdasági veszteségeket okoz számukra. Az eltorzult halak kevésbé vonzóak a fogyasztók számára, így a termelők gyakran csak alacsonyabb áron tudják értékesíteni őket, vagy egyszerűen selejtezik az állatokat. A deformált halaknál körkörös úszást is megfigyeltek, amely akár elhulláshoz is vezethet. Egy hároméves indiai vizsgálat szerint a régióban tapasztalt csontváz-deformitások hátterében hasnyálmirigy-betegség és hőmérséklet-ingadozás állhat.

„A hasnyálmirigy-betegség gyakran összefügg vírusokkal, például a fertőző hasnyálmirigy-nekrózissal (IPN) és a Salmonid alphavirus-szal (SAV) a lazacféléknél. Ezért további kutatások szükségesek a jelenlegi eredmények megerősítésére és a csontváz-rendellenességek megelőzésére, ami jelentős hozzájárulást jelenthet az indiai szivárványos pisztráng-tenyésztéshez” – írta Ritesh Shantilal Tandel és kutatócsoportja a „Skeletal Deformities in Farmed Rainbow Trout, Oncorhynchus mykiss, at an Early Stage of Development: A Case Study of Indian Himalayan States” című tanulmányban.

A szivárványos pisztráng ikráinak optimális inkubációs hőmérséklete 7–12 °C között van. Az ennél alacsonyabb vagy magasabb hőmérséklet károsan hat a fejlődés korai szakaszaira.

A Himachal Prades és Uttarakhand államokban található vizsgált gazdaságok és halkeltetők vízhőmérséklete december és január között 4–8 °C között mozgott, míg a vizsgált szivárványos pisztráng-gazdaságokban június és július között 17–23,7 °C-ot mértek. Indiában a szivárványos pisztrángot átfolyóvizes (raceway) rendszerben tenyésztik. A betegség kialakulása szemmel is felismerhető. Az érintett halaknál először a fekete farok jelenik meg, amelyet a gerinc instabilitásának kezdeti tüneteként tartanak számon. A mintákban egyértelműen megfigyelhető volt a görbült farokrész és ezzel összefüggésben a keringő úszás. Egy korábbi tanulmány szerint a rendellenes keringő viselkedés és a farok sötét elszíneződése valószínűleg a gerincvelő szimpatikus idegeinek károsodása miatt alakul ki, amelyek a gerincporc sérülésének helye mögött találhatók és a melanin pigmentáció szabályozásáért felelősek.

A tanulmányt a Journal of Applied Ichthyology folyóiratban tették közzé.

Szívgyulladás

Korábbi kutatások kimutatták, hogy a funkcionális takarmányok csökkenthetik a PRV-1 vírus által okozott szívgyulladást atlanti lazacoknál (Salmo salar). Vajon ugyanez működik szivárványos pisztrángnál is? Egy dán tanulmány szerint nem!

A „Krill supplement does not reduce virus load or heart pathology during PRV-3 infection in rainbow trout under experimental conditions” című tanulmányban a kutatók nem figyeltek meg jelentős különbséget sem a vírusterhelésben, sem a szív kóros elváltozásainak gyakoriságában a különböző étrenden tartott halak között.

A 3-as genotípusú Piscine orthoreovírust (PRV-3), amelyet ma már Orthoreovirus piscis néven ismerik, Dániában egy recirkulációs akvakultúra-rendszerben (RAS) mutatták ki, és nagy gyakorisággal fordul elő tenyésztett szivárványos pisztráng állományokban. A PRV-3 fertőzés vérszegénységet idéz elő a fertőzés csúcspontján, valamint szívszövettani elváltozások kialakulását váltja ki a halaknál.

A vizsgálat során a halakat hat héten keresztül előetették vagy kontroll étrenddel, vagy dúsított étrenddel, mielőtt PRV-3-mal fertőzték volna meg őket. A halak naponta a testtömegük 1,5 százalékának megfelelő mennyiségű takarmányt kaptak. A takarmánymennyiséget hetente növelték a várható növekedésnek megfelelően. A tartályokat rendszeresen tisztították. A krill-liszttel dúsított étrendnek azonban volt egy pozitív hatása: az ezen tartott fertőzött halaknál jelentősen nagyobb súlygyarapodást figyeltek meg a kontroll étrenden tartott csoporthoz képest. A fertőzést követő 12. héten az átlagos testsúly a kontrollcsoportban körülbelül 60 gramm, míg a dúsított étrendet kapó csoportban 68 gramm volt. Ezek az eredmények arra utalnak, hogy bár a krill-liszt javítja a növekedési teljesítményt, nem csökkenti a PRV-3 okozta szívkárosodást a szivárványos pisztrángokban.

A kutatást az Aquaculture Reports folyóiratban publikálták.

Meglepő eredmény

A magas nevelési sűrűségről ismert, hogy ronthatja a halak teljesítménymutatóit. Ezért egy amerikai tanulmány eredménye meglepte a kutatókat, amikor kiderült, hogy a „Shasta” vonalhoz tartozó szivárványos pisztráng esetében ez korántsincs így. A három vizsgált csoport közül a legmagasabb telepítési sűrűségen nevelt fiatal Shasta vonalú szivárványos pisztrángok (Oncorhynchus mykiss) mutatták a legalacsonyabb takarmányértékesítési mutatót – írták „Stress response of juvenile rainbow trout reared at three densities” című tanulmányban.

A kutatók szerint ez az első olyan vizsgálat, amely dokumentálta a takarmányhasznosítás javulását a nevelési sűrűség növekedésével párhuzamosan. A tanulmány 111 napon keresztül vizsgálta a három különböző telepítési sűrűségen, kör alakú tartályokban nevelt halak stressz-szintjét és növekedését. A kiindulási telepítési sűrűségek körülbelül 4,5 kg/m³, 6 kg/m³ és 7,5 kg/m³ voltak. Ez hozzávetőlegesen 1500, 2000, illetve 2500 egyedet jelentett. A kutatók szerint ezek a nevelési sűrűségek megfelelnek a szivárványos pisztráng és más lazacfélék üzemi méretű tenyésztésében tipikusan alkalmazott értékeknek. A takarmányértékesítési mutató szignifikánsan alacsonyabb volt a magas sűrűségű kezelésben, mint az alacsony sűrűségű csoportban. A három kísérleti csoportban ugyanakkor nem figyeltek meg jelentős különbséget az egyedi testhosszban, a testtömegben, a fajlagos növekedési rátában vagy a kondíciós faktorban. Az elhullási arány minden tartályban 0,1 százalék alatt maradt.

A vizsgálat eredményei alapján a viszonylag magas telepítési sűrűség továbbra is alkalmazható, minimális hatással van a halak stressz szintjére, növekedésére vagy takarmányhasznosítási hatékonyságára.

A tanulmány a Journal of Aquaculture & Marine Biology folyóiratban jelent meg.

SZERZŐ: Dr. Várkonyi Eszter

A ponty (Cyprinus carpio) a világ egyik legszélesebb körben tenyésztett haszonhala, a tógazdaságok megkerülhetetlen halfaja, amelynek éves globális termelése meghaladja a 4 millió tonnát. A tógazdaságok és a nemesítő szakemberek számára kiemelt jelentőséggel bír a faj genetikai hátterének megismerése. Bár évszázadok óta tenyésztjük, a faj genetikai háttere sokáig megfejthetetlen rejtély maradt a kutatók számára. Ennek oka a ponty különleges, úgynevezett allotetraploid (négyszeres, két különböző fajból származó) kromoszómakészlete, amely miatt a hal DNS-e elképesztően bonyolult. Bár a korábbi szekvenálási kísérletek már rávilágítottak a ponty genomjának bonyolultságára, a rendkívül magas heterozigóta szint és az allotetraploid természet komoly akadályokat gördített a pontos feltérképezés elé.

A Nature Communications folyóiratban megjelent, nemzetközi kutatócsoport Peng Xu és munkatársai által jegyzett tanulmány mérföldkő a pontygenetika történetében. A kutatók három kromoszómaszintű referenciagenomot hoztak létre, és ezen keresztül részletesen feltárták a faj evolúciós történetét, az algenomok dominanciaviszonyait, valamint a környezeti stresszhatásokra (például oxigénhiányra vagy vírusfertőzésekre) adott genomikai válaszokat. A tanulmány nemcsak a genetikusok számára izgalmas, hanem a tógazdáknak és a nemesítőknek is megmutatja, miért is olyan szívós és jól alkalmazkodó állat a ponty. Ezt a komoly tudományos eredményt szeretnénk a mindennapi szakmai gyakorlat nyelvére fordítva közreadni.

A nagy áttörés

Korábban a tudósok csak egy hiányos, amolyan félig kirakott puzzle-ként ismerték a ponty DNS-ét (a genetikai állomány mindössze 52%-át tudták a helyére tenni). Ebben a kutatásban azonban három, genetikailag és földrajzilag is eltérő pontytörzset vizsgáltak meg a legmodernebb technológiákkal.

A vizsgált pontyok: A kínai wuyuan-i vörös ponty és amuri ponty, valamint az Európában és hazánkban is jól ismert német tükörponty.

A térkép pontossága: Az új módszerekkel a genetikai kód 82–92%-át sikerült a ponty 50 kromoszómájához (a DNS-t hordozó struktúrákhoz) rendelni.

Mit rejt a genom? Kiderült, hogy a ponty örökítőanyagának több mint egyharmada ismétlődő, úgynevezett ugráló kódrészletekből (transzpozonokból) áll, és a hal megközelítőleg 44 000 fehérjekódoló gént hordoz.

Ez a hihetetlenül pontos térkép jelentette az alapot ahhoz, hogy a kutatók megértsék a ponty kialakulásának és működésének titkait.

A dupla genom eredete

A ponty legkülönlegesebb tulajdonsága, hogy dupla genommal rendelkezik. Ez egy ősi evolúciós esemény eredménye, amikor két különböző, de egymással rokon diploid (normál, kétszeres kromoszómakészletű) pontyféle hal kereszteződött. Az utódok valamilyen genetikai véletlen folytán megtartották mindkét szülő teljes genetikai állományát, így alakult ki a mai ponty 50 kromoszómája. Ezen ősök azonosítása rendkívül nehéz feladat volt, mivel a Cyprinidae család több mint 2400 fajt számlál.

A kutatók a rag2 gén (rekombinációt aktiváló gén 2) evolúciós vizsgálatát használták az ősi vérvonalak azonosításához, amely egyfajta genetikai ujjlenyomatként segített felkutatni ezeket az ősöket. Ez a gén a diploid pontyfélékben egy, míg a tetraploidokban két kópiában van jelen.

A „B” szülő (B algenom): Az 50 kromoszómából 25 egyértelműen a diploid Barbinae nevű alcsalád (amelybe például a díszhalként is ismert díszmárnák tartoznak) egyik ősi fajától származik.

Az „A” szülő (A algenom): A másik 25 kromoszóma egy olyan távolabbi rokon fajtól ered, amelyet eddig még nem sikerült pontosan azonosítani, és ma már valószínűleg nem is él.

Mikor történt mindez? A DNS-ben felhalmozódó természetes mutációk sebességét (a molekuláris órát) használva a tudósok kiszámolták az idővonalat. A két ősi faj körülbelül 23 millió évvel ezelőtt vált el egymástól, majd nagyjából 12,4 millió évvel ezelőtt találkoztak újra, és hibridizálódva (összeolvadva) létrehozták a mai pontyok ősét.

Algenom-dominancia

Általában, amikor egy állatfaj evolúciója során megduplázódik a genetikai állomány, az évmilliók alatt a feleslegessé váló, duplikált (másolati) gének lassan elvesznek, mutálódnak, vagy tönkremennek. A ponty azonban igazi csodabogár ezen a téren: szinte az összes génjét megőrizte mind a két (az A és a B) szülői készletből.

Az A-tól származó készlet (algenom) 21 078 gént tartalmaz.

A B-től származó készlet 22 099 gént tartalmaz.

Amikor a pontyot összehasonlították a normál genommal rendelkező amurral, kiderült, hogy a ponty génjeinek elsöprő többsége ma is két példányban (egy A és egy B kópiában) van jelen. Csak egy nagyon kis töredékük veszett el, visszatérve a szimpla, egykópiás állapothoz. Ezek a kivételek főleg olyan gének, amelyek a DNS másolásáért és javításáért felelnek, mert ha ezekből túl sok lenne a sejtben, az biológiai káoszt okozna.

Bár a pontynak két teljes génkészlete van, ezek nem dolgoznak egyenlő mértékben. A kutatások egyértelműen bizonyítják az úgynevezett algenom-dominanciát, ami azt jelenti, hogy a B szülőtől származó genom átvette az irányítást.

• Szigorúbb evolúciós kontroll: A domináns B génkészlet sokkal szigorúbb evolúciós nyomás alatt áll. A természet itt kevésbé tűri meg a hibás mutációkat, míg az A génkészlet sokkal szabadabban, gyorsabban változhat.

• Génkifejeződés vagyis melyik gén dolgozik jobban?: A kutatók 12 különböző pontyszövetet (például májat, izmot, kopoltyút, agyat) vizsgáltak meg. Azt találták, hogy bár a gének mindkét készletből jelen vannak, a sejtek építőköveinek és fehérjéinek gyártásakor a B algenom génjei sokkal aktívabban és nagyobb mennyiségben dolgoznak.

• Munkamegosztás és elcsendesedés: A dupla gének idővel új munkamegosztást alakítottak ki. Sok esetben az egyik génkópia teljesen kikapcsol (elcsendesedik), míg a párja átveszi az összes feladatot, hogy a hal szervezete ne termeljen túl sok fehérjét. Például az immunrendszer elnyomásáért felelős pd-l1 gén egyik kópiája teljesen leállt, míg a másik normálisan működik. Ez az egyensúlyozás létfontosságú a hal egészsége szempontjából.

A tetraploidia előnyei

A halgazdaságok számára a kutatás legfontosabb megállapítása az, hogy a ponty túlélése szempontjából ez a bonyolult genetikai háttér a gyakorlatban mit is jelent. A poliploidizáció jelentős adaptív evolúciós előnyt biztosíthat a környezeti kihívásokkal szemben, egyfajta belső biztonsági hálót nyújt a pontynak a környezeti sokkokkal szemben.

A kutatók extrém stressznek tették ki a pontyokat, vizsgálták őket súlyos oxigénhiány (hipoxia), valamint Koi herpeszvírus (CyHV-3) és bakteriális (Aeromonas hydrophila) fertőzés esetén is. Ilyenkor a halaknál a sejtműködés drasztikusan megváltozik, ami gyakran a pusztulásukhoz vezet. A pontynál azonban a dupla génkészlet pufferként működik. A ponty tetraploid genomja rendkívüli expressziós plaszticitással rendelkezik: ha egy gén kifejeződése egy stresszhatás miatt drasztikusan le is csökken az egyik algenomban, a homoeológ másolata a másik algenomban képes kompenzálni ezt a változást, és kiegyenlíteni a sejt működését ezzel biztosítva a hal biológiai stabilitását és túlélését a legmostohább környezeti feltételek mellett is.

Ez a páratlan genetikai rugalmasság a biológiai magyarázata annak, hogy a ponty miért képes olyan iszapos, oxigénhiányos vizekben és magas betegségnyomás mellett is túlélni, ahol más halfajok már rég elpusztulnának.

Az epigenetikai finomhangolás

Adódik a kérdés: ha megvan mindkét gén, honnan tudja a hal sejtje, hogy melyiket kapcsolja be, és melyiket némítsa el? A válasz az epigenetikában, pontosabban a DNS-metilációban rejlik.

Képzeljük el a metilációt úgy, mint apró vegyi kapcsolókat vagy lakatokat, amelyeket a szervezet a DNS-re tesz. A kutatók (az amuri ponty vizsgálata során) megállapították, hogy a DNS-nek az a része, amely elindítja a gének működését (a promóter régió), sűrűn tele van ilyen gátló kapcsolókkal a kevésbé aktív vagy elnémított génkópiák esetében. Ezzel szemben a domináns, erősen működő gének elején nincsenek ilyen lakatok.

Ami igazán lenyűgöző: a kutatók kimutatták, hogy a ponty evolúciója során ezek a ki- és bekapcsoló epigenetikai jelek sokkal gyorsabban változtak és alakultak ki, mint ahogy maga a DNS kód (a bázissorrend) mutálódott volna. Ez az azonnali finomhangolási képesség mentette meg a pontyot attól, hogy a két genom hirtelen összeolvadása (a „genomsokk”) miatti biológiai zűrzavarban elpusztuljon az évmilliókkal ezelőtti hibridizáció után.

Összegzés a tógazdaságok számára

A kutatás a kromoszóma szintű pontygenomok feltérképezésével egyedülálló bepillantást nyújtott a gerincesek evolúciójába, és bebizonyította, hogy a ponty rendkívüli fenotípusos plaszticitásának (környezeti alkalmazkodóképességének) kulcsa a dupla, allotetraploid genom. Az aszimmetrikusan működő, a Barbinae vonalból származó domináns B algenom és az epigenetikailag finomhangolt A algenom összjátéka, valamint a stresszhatásokat kiválóan pufferelő genetikai redundancia olyan evolúciós túlélővé tette a pontyot, ami a tógazdaságok számára is hatalmas értéket jelent. Ezen genomikai adatok, a stressztűrő és betegségellenálló markerek azonosítása hosszú távon forradalmasíthatják a pontynemesítési programokat, megnyitva az utat egy még stabilabb és ellenállóbb generáció megalkotása felé

Az a tény, hogy a ponty egy tökéletesen összehangolt, dupla génkészlettel dolgozik, magyarázatot ad arra a kiemelkedő ellenálló képességre, amelyet a halászati szakemberek a mindennapi gyakorlatban tapasztalnak. A ponty genomjának mostani, minden eddiginél pontosabb feltérképezése új korszakot nyit a haltenyésztésben. Ennek a tudásnak a birtokában a jövőben a nemesítők sokkal pontosabban és gyorsabban azonosíthatják azokat a konkrét géneket és kapcsolókat, amelyek a jobb oxigéntűrésért, a gyorsabb növekedésért vagy a herpeszvírussal szembeni ellenállóságért felelnek, hogy egy még masszívabb és termelékenyebb pontyállományt biztosítsanak a hazai halgazdaságok számára.

Szerző: Dr. Jung Ivett
Forrás: Nature Communication

Átfogó portré Nagy Gáborral, az RDHSZ halgazdálkodási ágazatvezetőjével

A hazai halgazdálkodás és tógazdasági haltermelés történelme elképzelhetetlen lenne azoknak a többgenerációs, a vizet és a természetet a vérükben hordozó szakembereknek az elhivatottsága nélkül, akik egy egész életet szentelnek ennek a nehéz, de gyönyörű hivatásnak. A HALÁSZAT szaklap „Arcképcsarnok” rovatának jelenlegi vendége Nagy Gábor, a Ráckevei Dunaági Horgász Szövetség (RDHSZ) halgazdálkodási ágazatvezetője. A több mint harminc éves szakmai múlttal rendelkező vezetővel a tiszai gyökerekről, az országot átívelő szakmai vándorutakról, a hazai haltermelés jelenlegi kihívásairól, az innováció fontosságáról és arról a töretlen életszemléletről beszélgettünk, amely minden akadályon átsegíti őt.

Nagy Gábor számára a halászat nem csupán egy választott szakma, hanem a szó legszorosabb értelmében vett családi örökség, hiszen negyedik generációs halászként látta meg a napvilágot. A dédnagyapa és a nagyapa még tisztán természetes vízi halászok voltak a Tiszán, és édesapja is mintegy negyvenéves koráig ezt a hagyományos, a folyó ritmusával együtt lélegző mesterséget űzte. A család életében a nagy fordulópontot az jelentette, amikor édesapját Gelejre hívták halászati ágazatvezetőnek. Ezzel a lépéssel vette kezdetét a tógazdasági halászat és a haltenyésztő szakma története a családban.

Az 1975-ben született Gábor már ebbe a kettős – a természetes vizeket és a tógazdaságokat is jól ismerő – világba született bele. Legelső halas élményeit nagyjából 1980-ra teszi. Életre szóló emlékként őrzi azokat a napokat, amikor édesapja és nagyapja, akik ekkoriban még együtt halásztak a természetes vizeken, hazatértek a napi munkából. A család számára a klasszikus esti mesét nem a mesekönyvek, hanem ezek a valós, vízparti élménybeszámolók jelentették. A történetek a vadkacsák röptéről, a tavaszi fák virágzásáról, a növényzet ébredéséről és a halak ívásáról szóltak. Ezek a mély, gyermekkori benyomások olyannyira meghatározóak voltak, hogy Gábor már egészen kisgyerekként eldöntötte: ha felnő, ő is halász lesz.

Útkeresés és a szakmai alapok elsajátítása Gelejen

Bár a cél egyértelmű volt, az odavezető út tartogatott néhány kanyart. Édesapja bölcs, előrelátó emberként azt tanácsolta a fiának, hogy bár a tatai szakképző intézet javában ontja magából a halász diákokat, és felnőttként bármikor választhatja ezt a hivatást, előbb tanuljon ki egy másik, biztos szakmát is. Mivel a család tiszafüredi kötődésű, a fiatal Gábor a viszonylag közel – mintegy 45 kilométerre – fekvő Egerbe ment, ahol egy mezőgazdasági szakiskolában először dísznövénykertésznek tanult. Ezt követően a technikumban általános kertészként végzett, majd a felsőoktatás felé vette az irányt, és Debrecenben kezdte meg egyetemi tanulmányait.

A sors azonban közbeszólt és tanulmányait családi okok miatt félbe kellett szakítania. Ekkor jött el az a pillanat, amikor felnőttként a saját kezébe vette az irányítást, és úgy döntött, visszatér az eredeti álmához. Édesapja mellé szegődött Gelejre halásznak, hogy a családi hagyományt továbbvigye, és a gyakorlatban sajátítsa el mindazt, amit erről a szakmáról tudni lehet.

A geleji időszak hat kőkemény, de tudásban rendkívül gazdag évet ölelt fel. A gazdaság nagyjából 200 hektáros területet foglalt magába, amelyből 160 hektárt a tározó, 30 hektárt a Kapucsi réti tavak, a maradékot pedig a telelők és egyéb apróbb egységek tettek ki. Ez a méretében nem túl nagy, de összetételében komplex gazdaság a tógazdasági haltermelés teljes vertikumát magában foglalta. Gábor itt tanulta meg az alapokat. A keltetőház szakszerű működtetését. Az ivadéknevelés és az előnevelés érzékeny folyamatait egy olyan korban, amikor a modern haltápok még nem álltak rendelkezésre. A polikultúrás termelés finomságait, ahol keszeggel és széles kárásszal kísérleteztek. A ragadozók, mint a csuka és a süllő szaporítását (akkoriban a süllő fejése még óriási, ritka kihívásnak számított).

A szakmai kíváncsiságát folyamatosan táplálták a legendák, mint például az angolna szaporításának mesébe illő története. (Bár ez akkor még csak álom volt, azóta a gödöllői kutatóknak sikerült ezt megvalósítaniuk, amihez Gábor ma is szívből gratulál). Gelej apró falujában is sikerült fenntartani azt a hatalmas tudáséhséget, ami Gábort a későbbiekben egyre magasabbra vitte.

Egy vándorélet állomásai, szakmai kihívások országszerte

A geleji éveket egy rendkívül mozgalmas, az ország különböző szegleteit érintő időszak követte, amelyet a szakmai fejlődés és az új technológiák megismerése iránti vágy fűtött.

Ezt a hihetetlenül változatos, folytonos költözésekkel járó életmódot lehetetlen lett volna egy megértő és támogató családi háttér nélkül végigcsinálni. Gábor 21 éve alkot egy párt feleségével, aki már a kapcsolatuk hajnalán pontosan tudta, hogy férje oda fog menni, ahova a szakmai kihívások szólítják. Bár kisfiuk általános iskolai tanulmányai miatt akadtak néhány hónapos időszakok, amikor csak hétvégén tudtak találkozni, a család alapvetően mindig együtt mozgott, egyik szolgálati vagy saját lakásból a másikba. Gábor a mai napig mérhetetlenül büszke feleségére, aki zokszó nélkül fogta meg a kezét, és csomagolt össze, ha a munka úgy kívánta.

Az RDHSZ szolgálatában, hatalmas volumen, elképesztő hozamok

Amikor Nagy Gábor megérkezett a Ráckevei Dunaági Horgász Szövetséghez, egy olyan időszak vette kezdetét, amikor a természetes vízkezelők részéről egyre erősebbé vált a haltelepítések szerkezetének megváltoztatása iránti igény. A Ráckevei (Soroksári)-Duna (RSD) egy kifejezetten különleges, hidrológiailag zárt, ám biológiailag a Duna halfaunájával rendelkező vízterület, hiszen két hajózó zsilip is határolja.

Gábor elsődleges szakmai feladata az lett, hogy a telepítések során szakadjanak el az egyoldalú pontycentrikusságtól, és minél inkább az eredeti, dunai halfaunát erősítsék. A ráckevei halkeltető állomáson ennek szellemében keszeget szaporítanak, széles kárásszal kísérleteznek, és hatalmas mennyiségben állítanak elő ragadozó halakat: süllőt, csukát és harcsát. Természetesen a horgászok első számú kedvence továbbra is a ponty, és az RDHSZ-nek komoly kötelezettségei vannak a halgazdálkodási tervük alapján. A szövetség 1944 hektáros horgászvizet (az RSD-t és mellékvizeit) lát el halutánpótlással, amelyet 100 százalékban a saját, mintegy 160 hektár összterületű, három telephelyen (Makád, Dömsöd, Szigetbecse) lévő tógazdaságaikban termelnek meg.

A termelési számok és hozamok országos viszonylatban is egyedülállóak. Évente 185 tonna pontyot telepítenek a vízrendszerbe, így kijelenthető, hogy a ponty tekintetében az RSD – területegységre vetítve – az ország legintenzívebben telepített nagy kiterjedésű horgászvize. Mivel az ivadékot és a kétnyaras pontyot is maguk állítják elő, a végleges, kikerülő halmennyiség csupán a kétharmada annak, amit évente ezen a 160 hektáron meg kell termelniük. Ez azt jelenti, hogy hektáronként nagyjából 20 mázsás (2 tonnás) hozamot produkálnak. (Összehasonlításképpen: a magyarországi tógazdaságokban a 10 mázsás hozam már kiemelkedően jó eredménynek számít). Az öt évvel ezelőtt, rendkívül leromlott állapotban megvásárolt, agyagos medrű dömsödi tógazdaságban – amelynek utolsó két hektárját tavaly sikerült újra termelésbe vonni – ivadékból is képesek 18 mázsa/hektár hozamot elérni. Emellett hatalmas a ragadozóhal-termelés is. 150 ezer darab előnevelt süllő, 50 ezer darab előnevelt csuka és több millió zsenge ragadozó ivadék kerül a vizekbe.

A ráckevei horgászszövetség anyagi helyzete stabil, a folyamatos fejlesztésekhez, gépbeszerzésekhez, a tógazdaságok rekonstrukciójához (például a perlonról műanyaghálóra való átálláshoz) elengedhetetlen a tőkeerő és a MAHOP Plusz pályázatok 50 százalékos intenzitású támogatásának okos kihasználása.

Horgászigények kontra ökológia

Az RDHSZ 29 929 fő felnőtt tagot és 7 786 fő gyermekhorgászt szolgál ki, akiknek az igényeit a 32 tagegyesület, a Horgászrend Előkészítő Bizottság és a vízparton dolgozó 15 fő hivatásos halőr folyamatosan gyűjti és becsatornázza a vezetés felé. Gábor rávilágít egy komoly szakmai dilemmára, bár a természetes vizek hozamának növelése érdekében szakmailag az ivadékok és a kétnyaras pontyok telepítése lenne a legindokoltabb, a horgászok egyértelműen az azonnal horogérett halakat követelik.

Ezt az ellentmondást tovább élezi a kormoránok okozta drasztikus kártétel. A téli időszakban, amikor a halak, mint hidegvérű állatok nem táplálkoznak és nem nőnek, a kisebb méretű, egynyaras és kétnyaras pontyok rendkívül sebezhetővé válnak a halevő madarakkal szemben. Gábor szerint egyet kell érteni azzal a gyakorlattal, hogy csökkenteni kell a kisebb halak telepítését, hiszen ami nem fejlődik, az áldozattá válik.

A pergető és a nagy pontyos horgászat térnyerésével egyre többen vágynak kapitális fogásokra. Bár ragadozók közül a harcsa nevelése lenne a legegyszerűbb, az ökoszisztéma egyensúlya miatt nem szabad túlzásba vinni a telepítését. Ehelyett a csuka és a süllő állományát igyekeznek a Balaton mintájára felduzzasztani. Ami pedig a nagy pontyokat illeti, tíz évvel ezelőtt még a 20 kilós példány is kapitálisnak számított, ma már 36 kiló 80 dekagramm a vízterület abszolút rekordja. Ezeket az óriásokat már nem a tógazdaságokból hozzák, hanem a vízben nőnek ekkorára, köszönhetően a szigorú halőrzésnek és a „catch and release” (fogd meg és ereszd vissza) szemléletnek. A halőrök minden nagy halat egyedi azonosítóval látnak el, és a 0–24 órás riasztási rendszer keretében akár hajnal kettőkor is a helyszínre sietnek, hogy lefotózzák és visszaeresszék a zsákmányt. Évente több mint ezer ilyen kapitális példány kerül így vissza az RSD-be.

Innováció és a nagy elődök tisztelete

Nagy Gábor szakmai fejlődésére vitathatatlanul a legnagyobb hatást az Aranyponty Zrt.-nél eltöltött évek és egykori főnöke, Lévai Ferenc innovatív gondolkodásmódja gyakorolta. Gábor a legnagyobb tisztelettel, szeretettel és elismeréssel emlékszik vissza Lévai „Feri bátyjára”, aki sosem elégedett meg a középszerrel, és akiből csak úgy pattantak ki az újító ötletek.

Kiváló példa erre a pontyikra száraz szállításának forradalmasítása. Amikor a robbantásos terrorcselekmények miatt a légitársaságok letiltották a túlnyomásos csomagokat, lehetetlenné vált az ikra hagyományos, vízzel és oxigénnel felfújt fóliazsákokban történő repülőgépes szállítása. Lévai Ferenc ekkor kiadta a feladatot, hogy találják ki, hogyan lehetne az ikrát víz és oxigén nélkül, ezáltal jóval kisebb súllyal szállítani. Gábor kísérletezni kezdett, a gerinchúros pontyikrát hűtőtasakok alá, hőszigetelő rétegek közé pakolta egy kis dobozba. Az eredmény lenyűgöző volt. Az ikra akár 36 órát is kibírt ebben az állapotban. Ennek a módszernek köszönhetően később normál poggyászként szállítottak pontyikrát egészen Laoszig és Oroszországig, ahol azt sikerrel keltették ki. Ezt a zseniális technológiát ma már a HAKI is alkalmazza.

Hasonlóan izgalmas volt a hibrid csíkos sügér magyarországi bevezetése is. Az Aranyponty Zrt. hozta be először ezt a halfajt előneveltként. Kezdetben a süllőhöz hasonlóan, természetes táplálékon, polikultúrában próbálták nevelni, majd Gábor vezetésével elkezdtek egy új turnust tápozni, és egy telelő tavat kijelölve sikeres intenzív nevelésbe kezdtek a rendkívül stresszérzékeny hallal. A halgazdaság vezetése minden ilyen kísérletet és úttörő munkát maximálisan támogatott.

Őshonos fajok, a keltetőház és a természet védelme

Ezt az előremutató, innovatív szellemiséget Gábor az RDHSZ-nél is tovább élteti. A tizenkét fős halgazdálkodási ágazatban – ahol heten is képzett, tatai végzettségű halász szakmunkások – mindennapos az ötletelés a haltermelési technológiák javításáról.

Gábor személyes szerelme és fő fejlesztési célpontja a ráckevei keltetőház. Bár építésekor az ország egyik legmodernebb létesítménye volt, a technológia fejlődésével újra korszerűsíteni szeretné, hogy a jövőben még több őshonos, ritka halfajt – mint a compó vagy a széles kárász – tudjanak ott szaporítani. Ennek érdekében a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetemmel (MATE) is szoros együttműködésre törekszenek.

Különleges helyet foglal el a szívében a kecsege is. Mivel a Duna közelsége ideális élőhelyet jelent, a MOHOSZ régi törekvésével összhangban Gábor is hisz abban, hogy e jelenleg országosan nem fogható státuszú halfaj újra foghatóvá tehető. Bár nevelése folyamatosan folyó vizet és speciális technológiát igényel, tavaly Gábor már saját maga is nevelt és telepített kis kecsegéket. Hasonlóan nyitott lenne a széles kárász, a réti csík vagy a lápi póc nagy tömegű szaporítására is, hiszen a hazai génállomány és a szakmai tudás (Müller Tamás professzor és más fiatal szakemberek révén) adott. A kulcs szerinte az, hogy a „Vizet a tájba!” programhoz hasonló kezdeményezésekkel újra megteremtsék azokat a mocsaras, lápos élőhelyeket, amelyek védettek az inváziós ezüstkárásztól és törpeharcsától, mert megfelelő kihelyezési terület nélkül a szaporítás csupán „porhintés”.

Gábor a természetvédelemben is aktív szerepet vállal. Pfeifer Rikárd halőrzési ágazatvezetővel és Udvari Zsolt ügyvezető igazgatóval karöltve azonnal reagálnak az ökológiai vészhelyzetekre. Amikor két évvel ezelőtt egy hatalmas, több száz mázsás busaraj rohanta meg a tassi hajózó zsilipet, Gábor mindössze két nap alatt tervezett és készített egy speciális zsákos húzóhálót, amely pontosan a zsilip belső terébe illeszkedik. Bár a busák a zsilipfelújítás miatt akkor továbbálltak, a háló készen áll, és egy újabb „együttállás” esetén a szövetség napokon belül meg tudja kezdeni a szelektív halászatot az őshonos fauna védelmében.

Kihívásokból csodát teremteni

Az RDHSZ működésének talán legszebb és legtisztább eleme, hogy termelésük nem profitorientált. Piacra kizárólag a ponty kerülhet, de minden egyéb megtermelt halfaj – a lárvától a kifejlett egyedekig, a menyhaltól a kecsegéig – kivétel nélkül a horgászvizeket gazdagítja. „Nekünk az életünk, nekünk a jövőnk az ebben a természetes vízben van” – vallja Gábor. Aki végigkíséri egy hal életét a születésétől a vízbe kerülésig, az egészen más szemmel, sokkal nagyobb felelősséggel tekint a természetre, mint azt sok – a szakmát gyakran bíráló – laikus gondolná.

Bár már elmúlt 50 éves, Gábor a mai napig ugyanazzal a lelkesedéssel veti bele magát a munkába, mint fiatalon. Kiemelten büszke arra a több mint harminc éves, hihetetlenül gazdag szakmai útra, amely során az extenzív, a félintenzív és az intenzív haltermelési technológiákat egyaránt megismerte, és szinte az összes hazai halfaj megfordult a kezei között. Olyan a hazai akvakultúrákba betelepített kuriózumokat szaporíthatott, mint a fekete amur, a szélesszájú buffalo, a lapátorrú tok vagy a hibrid csíkos sügér.

A halászat egy kemény, a természet erőinek kitett hivatás, ahol a betegségek és az elhullások mindennapos kockázatot jelentenek. Gábort azonban ezek a nehézségek sosem törték meg. Meggyőződése, hogy minden fejben dől el. Ha baj van, ő nem omlik össze, hanem tesz egy lépést hátrafelé, és a problémát egy megoldandó, szakmai feladatként kezeli. Ebben a folyamatosan változó világban a megelőzés és az előre gondolkodás a legfontosabb fegyver.

Hitvallása, amellyel nap mint nap a vízpartra lép, tökéletesen összefoglalja mindazt az alázatot és csodát, amit ez a szakma jelent:

„Mert ez a szakma ez ilyen. Mi a semmiből csinálunk valami csodásat.”

Május elején tartotta rendes éves közgyűlését a Magyar Akvakultúra és Halászati Szakmaközi Szervezet (MA-HAL). Timmel Edével, a szervezet ügyvezetőjével a rendezvény legfontosabb döntéseiről, a stabil gazdálkodásról és az idei év kiemelt szakmai feladatairól beszélgettünk.

A hagyományokhoz híven a budapesti Rubin Hotelben megrendezett májusi közgyűlés kiváló hangulatban, az ország minden részéből érkező tagszervezetek széleskörű részvételével zajlott. A formális napirendi pontokat megelőzően a szervezet idén is gondoskodott szakmai újdonságról: Tegzes Szabina doktorandusz hallgató az életcikluselemzésről tartott előadást. A prezentáció gondolatébresztő jellegét jól mutatta a felmerülő kérdések nagy száma is.

A közgyűlés legfontosabb feladata a költségvetési beszámolók és tervek megvitatása volt. Timmel Ede ügyvezető igazgató tájékoztatása szerint a MA-HAL rendkívül sikeres évet zárt: a 2025-ös év gazdálkodását mintegy 4,5 millió forintos pozitív eredménnyel zárták. Ezt a mérlegbeszámolót – a felügyelőbizottság javaslatára – a tagság egyhangúlag elfogadta és megszavazta.

A 2026-os évi költségvetés elfogadása kapcsán az ügyvezető igazgató részletesen kitért a szervezet finanszírozási pilléreire. A fő bevételi forrást továbbra is a tagdíjak jelentik, amelyből az idei évben 36 millió forinttal gazdálkodhat a szervezet. Fontos előrelépés történt ezen a téren: a mintegy tízéves elmaradásban lévő tagdíjsávokat a közelmúltban aktualizálták. Erre az infláció követése és a MA-HAL által nyújtott szolgáltatások színvonalának fenntartása miatt volt nélkülözhetetlen szükség.

A másik elengedhetetlen pillér az Agrárminisztériumtól érkező, 34 millió forintos támogatás. „Ha azt vesszük, hogy a tagok egy forintot adnak, akkor az Agrárminisztérium még hozzátesz egy forintot, hogy még színvonalasabb legyen a szolgáltatásunk” – szemléltette a helyzetet Timmel Ede. Ez az állami forrás biztosítja a szervezet által működtetett állategészségügyi és pontyfajta-fenntartási szolgáltatások fennmaradását az idei évben is. A menedzsment egyik kiemelt feladata, hogy ezt a támogatást a 2027-es évre is sikeresen kilobbizza.

A megnövekedett bevételek és a stabil gazdálkodás a tagság számára közvetlenül is érezhető előnyöket és bővülő szolgáltatásokat hoznak. Nagy megelégedéssel működik a Piszár Petra által nyújtott pályázati tanácsadás. Emellett a MA-HAL idén új, szerződéses feladatként az Agrárközgazdasági Intézettel (AKI) közösen végzi az ágazati adatgyűjtést, amelynek első negyedéves szakasza már sikeresen le is zárult.

A plusz forrásokból az idei évben a tagság és az elnökség igényeire reagálva egy szakmai tanulmányút megszervezését is tervezi a szövetség, amelyre várhatóan kedvezményes részvételi lehetőséget tudnak biztosítani a résztvevőknek. Szintén a saját bevételekből finanszírozzák a szakmai anyagok, például a közelmúltban megjelent, ingyenes „Tóparti marketing” kiadvány előállítását is.

Az ügyvezető igazgató külön kiemelte a hazai halmarketing fontosságát. Mivel jelenleg sem az AMC „Kapj rá!” kampányból, sem a minisztériumtól nem áll rendelkezésre közvetlen forrás a népszerű „Halpéntek” kampány finanszírozására, a MA-HAL vezetősége úgy döntött, hogy az ágazat számára létfontosságú marketing koordinációs programot a szervezet saját bevételeinek terhére is folytatják és továbbviszik. A közgyűlés zárásaként az ágazat idei legnagyobb ünnepére is felhívták a figyelmet: a jubileumi, 50. Országos Halfőző Versenyre, amelyre a MA-HAL minden tagját és az egész halászközösséget nagy szeretettel várják.

Az európai haltenyésztés válaszút elé érkezett. A ciprusi Limassolban 2026. május 21. és 22. között megrendezett FEAP (Európai Akvakultúra Termelők Szövetsége) éves közgyűlésének üzenete egyértelmű: a jövő nyertesei azok lesznek, akik képesek alkalmazkodni a klímaváltozáshoz, és elismertetni tevékenységük természetvédelmi, valamint vízgazdálkodási hasznát. Az ifj. Lévai Ferenc által készített szakmai beszámoló alapján nemcsak a nehézségekről, hanem a magyar tógazdaságok számára nyíló új kitörési pontokról és komoly szakdiplomáciai sikerekről is számot adhatunk.

Stratégiai ágazat új kihívásokkal és a közös halászati politika kritikája

A főtitkári beszámoló rávilágított arra, hogy az európai akvakultúra versenyképessége, környezeti fenntarthatósága és társadalmi elfogadottsága továbbra is a fókuszban van. Ugyanakkor paradigmaváltás figyelhető meg: az ágazat előtt álló fő akadályok ma már nem elsősorban technológiai jellegűek, hanem sokkal inkább szabályozási, piaci, társadalmi és klímaadaptációs kérdések együtteséből fakadnak. A termelőknek egyszerre kell megküzdeniük a globális importfüggőséggel, az élelmiszer-biztonsági kockázatokkal, az energia- és takarmányköltségek bizonytalanságával, valamint a klímaváltozás közvetlen hatásaival.

A közgyűlésen Lara Barazi-Geroulanou leköszönő elnök a szokásosnál is határozottabb, élesebb hangot ütött meg beszédében. Kiemelte, hogy az európai akvakultúrát lehetetlen növekedési pályára állítani, amíg a túlzott bürokrácia, az olcsó import jelentette versenyhátrány, a szabályozási bizonytalanság és a termelőhelyekhez való korlátozott hozzáférés fojtogatja a beruházásokat. A FEAP ezért határozottan képviseli, hogy az akvakultúrát végre stratégiai élelmiszer-termelő ágazatként kell elismerni. Komoly probléma ugyanis, hogy a jelenlegi uniós diskurzusban túlzott hangsúlyt kapnak az extenzív, nem takarmányozott vagy alacsony trofikus szintű fajok (például algák, kagylók), miközben a takarmányozáson alapuló haltermelés – amely az európai kereslet érdemi kielégítéséhez szükséges beruházásokat és technológiát igényli – nem kap megfelelő szakpolitikai támogatást.

A szervezet elfogadott állásfoglalása is kifejezetten kritikus volt az Európai Bizottság közös halászati politikájának (CFP) értékelésével kapcsolatban. A FEAP rávilágított: az elmúlt évtizedben alkalmazott nem kötelező iránymutatások és nemzeti tervek nem hoztak érdemi növekedést, az uniós önellátottság csökkenése pedig közvetlenül összefügg a hazai termelés stagnálásával. Az élelmiszer-biztonság erősítéséhez mérhető, számonkérhető és a tagállami végrehajtást is orientáló szabályozási keretre lenne szükség.

A tógazdaságok rejtett értéke, Ökoszisztéma-szolgáltatások és „Nature Credit”

A magyar gazdálkodók számára kulcsfontosságú témák a Környezetvédelmi és Éghajlati Bizottság ülésén kerültek terítékre. A tógazdasági haltermelés jövőbeni megítélését alapjaiban változtathatja meg az ökoszisztéma-szolgáltatások, a értékmegőrző akvakultúra és a kidolgozás alatt álló „nature credit” (természetvédelmi kredit) koncepciójának megjelenése az uniós szakpolitikában.

A halastavak ugyanis messze túlmutatnak az élelmiszer-termelésen. Szerepük a klímaadaptációban felbecsülhetetlen, hiszen víztározóként csökkentik adott régiók vízhiányt, hozzájárulnak a mikroklíma stabilizálásához, tápanyag-körforgást biztosítanak, és utolsó nyílt vízfelületekként élőhelyet jelentenek a védett fajok számára. Bár a természetvédelmi kreditek pontos működése, mérhetősége és finanszírozása még nem tisztázott, a tógazdaságok számára elengedhetetlen, hogy ezek ne újabb adminisztratív terheket vagy ellenőrzéseket hozzanak, hanem valós gazdasági kompenzációt és elismertetést biztosítsanak a közhasznú szolgáltatásaikért. A FEAP üzenete világos: a tógazdaságok ökoszisztéma-szolgáltatásai nem csupán kommunikációs panelek, hanem mérhető teljesítmények.

A vízhiány kérdése eközben az Édesvízi Bizottság ülésén is központi elem volt. Az aszály a pontyos tógazdaságokban már nem egyszerű kockázat, hanem a teljes üzemelési modell alapjait – a vízcsere lehetőségét, a nyári oxigénháztartást és a takarmányozási stratégiát – veszélyeztető tényező. Ezért a víztakarékos, klímakockázatokhoz igazított gazdálkodás mára minden országban alapkövetelménnyé lépett elő.

Összeurópai fellépés a kárókatona-krízis ellen

Az édesvízi ágazat egyik legégetőbb megoldandó problémája továbbra is a kárókatona-kérdés. A 26 európai országból gyűjtött felmérési adatok megdöbbentőek: az édesvízi akvakultúrát érintő kár meghaladja az évi 138 millió eurót, miközben a halászati és akvakultúra szektor teljes vesztesége európai szinten évente a 250 millió eurót is átlépheti. A tagállamonként eltérő, részleges kártérítési és derogációs rendszerek nem nyújtanak érdemi megoldást erre a vándorló faj okozta krízisre, amely a stressz, a sérülések, a védekezési költségek és a romló takarmányhasznosulás révén hatalmas rejtett költségeket is generál.

Fontos előrelépés azonban, hogy a probléma az elmúlt hónapokban egyre magasabb politikai szintre került. Az Európai Parlament Halászati Bizottsága 2026 márciusában külön foglalkozott a károkkal, majd május 26-án az AGRIFISH Tanácsülésen tíz tagállam – Csehország vezetésével – hivatalosan is napirendre tűzte a kérdést. Ezek az országok összehangolt, uniós szintű kezelési megközelítést, jobb állomány-monitoringot és a derogációk harmonizált alkalmazását sürgették. A FEAP és az EIFAAC egy tudományos alapú, összeurópai kárókatona-kezelési terv megvalósításán dolgozik, amely magyar szempontból is elengedhetetlen, hiszen a tógazdaságok terhelése pusztán hazai intézkedésekkel nem kezelhető hatékonyan.

Állategészségügy, innováció és a pontypiac kitörési pontjai

Az Édesvízi Bizottság helyzetértékelése rámutatott, hogy a pontyos tógazdaságok piacai Európa-szerte stagnálnak, és túlzottan kötődnek a hagyományos, karácsonyi szezonális fogyasztáshoz. A pontyot mint modern élelmiszert továbbra is nehéz elfogadtatni. A jövő a bátor termékfejlesztésben rejlik. A legszélesebb körben elfogadható, piacképes termék jelenleg az irdalt friss filé. Az áttöréshez a félkész, kész- és kényelmi élelmiszerek irányába kell mozdulni.

Innovatív példa Csehország, ahol pontyból készült halfasírttal kísérleteznek az iskolai közétkeztetésben, hogy új célcsoportokat érjenek el.

Az innováció nem áll meg a termékeknél. A Halegészségügyi Bizottságban hangsúlyos téma volt a betegségek kategorizálásának tagállami eltérése, az autológ (egyedre szabott) vakcinák korlátozott alkalmazhatósága és a halgyógyászati készítmények hiánya, amit a kis piaci méret és a gyártói érdektelenség okoz. Ugyancsak figyelmet kapott az állatok szállítás és vágás alatti jóléte. E kihívások leküzdéséhez elengedhetetlen a Horizon Europe nemzetközi kutatási projektjeinek (mint a klímaadaptációt vizsgáló ActFast, vagy a 2026 őszén induló, hazai pilot helyszínt is bevonó DanubeAqua) aktív kihasználása.

Szabályozási útvesztők, nyomonkövetés és az EU költségvetése

A limassoli ülés ismét bebizonyította, hogy az ágazat jövője egyre inkább a brüsszeli jogalkotókon múlik. A MA-HAL által felvetett új uniós digitális nyomonkövetési kötelezettség jó példa a gyakorlati kérdésekre. A DG MARE tájékoztatása alapján a kötelezettség szerencsére technológiasemleges: nem jelent azonnali drága szoftverberuházási kényszert, a tételinformációk akár PDF, e-mail vagy CSV formátumban is továbbíthatók a következő láncszem és a hatóságok felé.

Sokkal nagyobb aggodalomra ad okot a 2028–2034-es uniós többéves pénzügyi keret (MFF) tervezete. A tervek szerint a célzott, önálló EMFAF finanszírozási logikát felválthatja egy szélesebb, nemzeti partnerségi alapú rendszer. Egy gigantikus, 72 milliárd eurós közös keretben az akvakultúra forrásai háttérbe szorulhatnak, ha nem kapnak megfelelő nemzeti politikai súlyt. A FEAP ezért határozottan küzd a kiszámíthatóságért és a célzott ágazati finanszírozás megőrzéséért, ami a magyar tógazdaságok fennmaradása szempontjából is létfontosságú.

Magyar és közép-európai áttörés a FEAP vezetésében

A közgyűlés egyik legörömtelibb és stratégiailag legfontosabb pillanata az elnökség megválasztása volt. A szövetség új elnöke a lengyel Anna Pyć lett, míg az öt alelnök egyike magyar, ifj. Lévai Ferenc személyében.

Ez a szakdiplomáciai siker hazai szempontból felbecsülhetetlen értékű. A vezetés földrajzilag és ágazatilag is némileg keletebbre tolódott. A magyar jelenlét az európai érdekérvényesítés csúcsán garantálja, hogy a tógazdasági, pontyos és belvízi vízgazdálkodási problémák – mint az aszálykockázat, a kárókatona-kártétel, vagy a nyomonkövetés – a tengeri akvakultúra árnyékában is folyamatosan európai szakpolitikai napirenden maradjanak.

A jövő elkezdődött

A limassoli közgyűlés rámutatott: az európai haltenyésztés fennmaradása a rugalmas alkalmazkodáson múlik. Az édesvízi ágazat csak akkor lehet hosszú távon sikeres, ha gazdasági termelését elválaszthatatlanul összekapcsolja a vízgazdálkodási és klímaadaptációs funkciók szakpolitikai elismertetésével. A feladat adott a magyar ágazat számára: minél gyorsabb és innovatívabb termékfejlesztés a piacon, költséghatékony digitalizáció, víztakarékos gazdálkodás a tavakon, és erős hazai jelenlét a nemzetközi érdekképviseletben. A FEAP új elnöksége ehhez a küzdelmes, de ígéretes munkához teremt most kiváló alapot.

Megjelent a HALÁSZAT szaklap júniusi száma! A nyár első hónapjában is rengeteg új szakmai inspirációval és friss hírrel jelentkezik a HALÁSZAT szaklap! Folyóiratunk legújabb száma ismét izgalmas, mélyreható és elgondolkodtató témákkal várja az olvasókat az akvakultúra és a halgazdálkodás világából.

Miről olvashat a júniusi lapszámban? Íme egy kis ízelítő a tartalomból:

🏆 Magyar siker Európában – Óriási szakdiplomáciai eredmény: Ifj. Lévai Ferenc lett a FEAP új alelnöke! Beszámolunk arról, mit jelent a magyar jelenlét az európai érdekérvényesítés csúcsán, és hogyan kaphat erősödő fókuszt az édesvízi akvakultúra.
💶 Új uniós finanszírozás rögös útján – Részletesen elemezzük a 2028-2034-es időszakra vonatkozó európai uniós többéves pénzügyi keret tervezetét, feltérképezve a hazai halászati ágazatot érintő lehetőségeket és finanszírozási kihívásokat.
🧬 A ponty genetikai titkai – Egy feltérképezett evolúciós tervrajz: nemzetközi kutatásokra építő cikkünk bemutatja, hogyan védi az állományt a dupla genom évmilliók óta, és ez miként forradalmasíthatja a jövőbeli halnemesítést.
👤 Arcképcsarnok – „Mi a semmiből csinálunk valami csodásat” címmel átfogó és inspiráló portréinterjút olvashatnak Nagy Gáborral, az RDHSZ halgazdálkodási ágazatvezetőjével a tiszai gyökerektől a ráckevei innovációkig.
♻️ Fenntarthatóság és innováció – Két kiemelt cikkben is foglalkozunk az ágazat jövőjével: bemutatjuk az integrált multitrofikus akvakultúra (IMTA) szerepét az édesvízi rendszerekben, valamint a globális pisztrángtenyésztés új útjait és haljóléti kutatásait.
🐟 Fókuszban az őshonos halak és a múltunk – Részletesen megismerkedhetünk a 2026-os Év hala verseny ezüst- és bronzérmesével (a szilvaorrú keszeggel és a paduccal), emellett történelmi áttekintést indítunk a hazai természetes vizek halászati haszonvételéről is.
Természetesen mindezek mellett rengeteg friss hazai és nemzetközi halhír, az AKI legújabb DCF adatgyűjtésen alapuló piaci és külkereskedelmi elemzése, a balatoni haltelepítés friss adatai, valamint a „Halas Élménygazda” képzés részletei is helyet kaptak a lapban!

A sornak pedig még nincs vége, további tartalmak a megújult, immár 50 oldalas szaklapban,
mely letölthető a MA-HAL honlapjáról is.

---

Ha Ön elkötelezett a magyar akvakultúra és halászat fejlődése iránt, és fontosnak tartja az ágazati érdekképviseletet, akkor tagja a MA-HAL-nak. Így a HALÁSZAT szaklap az Öné, példánya havonta a postaládájába érkezik.
Ha szeretne előfizetni munkatársai számára is, vagy egyéb okból érdeklődik az ágazat iránt,
előfizethet a magazinra: HALÁSZAT Előfizetés

---

A HALÁSZAT ágazati szaklap 2026. júniusi száma lapozható pdf formátum:

A JÚNIUSI LAPSZÁM új oldalra

A klímaváltozás és a vízhiány nem csupán elméleti fenyegetés, hanem a mindennapi túlélésért vívott küzdelem a hazai tógazdaságok számára. A „Paradigmaváltás a halastavi vízgazdálkodásban” című konferencián Puskás Nándor, a Magyar Akvakultúra és Halászati Szakmaközi Szervezet (MA-HAL) elnöke, egyben a biharugrai halgazdaság (BHG) ügyvezető igazgatója, a gyakorlat oldaláról mutatta be, hogyan válik a haltermelés az ország legnagyobb vízmegtartó bázisává, és milyen elképesztő akadályokkal kell megküzdeniük az innovációt kereső gazdálkodóknak.

A hazai tógazdaságok megítélése során gyakran találkozunk azzal a tévhittel, miszerint a haltermelés hatalmas vízfelhasználó ágazat. Puskás Nándor előadásában nyomatékosította, az országban művelt mintegy 27 ezer hektárnyi halastó valójában nem elhasználja, hanem visszatartja a vizet. Ez a rendszer megközelítőleg 350 millió köbméter víz tárolására alkalmas, amivel a mesterségesen létesített gátakat tekintve az ország legnagyobb vízvisszatartó rendszerét alkotja.

A halastavak ökológiai jelentősége felbecsülhetetlen. Míg egy intenzív rendszerben egy köbméter vízben akár 3-400 kilogramm hal is megtermelhető, addig a hagyományos tógazdaságokban egy hektáron – ami körülbelül tízezer köbméter vizet jelent – mindössze egy tonna, azaz
0,1 kg/m³ hal nevelkedik. Ez az extenzív technológia egyfajta természetvédelmi kezelésként is felfogható, amely komplex gazdasági, természeti és klímaszolgáltatási értékeket halmoz fel. Ha a haltermelést leállítanák, a tavak három-négy éven belül tönkremennének, hiszen halak nélkül a sekély víztestek ökológiai egyensúlya felborul és kiszáradnak. Igaz a régi halászmesterek megfigyelése is: a halastavak párás mikroklímájuk révén lehúzzák a csapadékot, amikor egy hideg légfront érkezik föléjük.

Drasztikus kihívások a határ mentén

Az ágazatnak az utóbbi években exponenciálisan növekvő problémákkal kell szembenéznie: miközben a vízigény nő, a rendelkezésre álló vízbázis drasztikusan csökken. Ezt a csapadékmennyiség visszaesése, a nyári hőséggel érkező erős déli szelek okozta extrém párolgás, a mélyülő folyók és a zuhanó talajvízszint együttesen okozzák.

A helyzetet a határon átnyúló hatások tovább súlyosbítják. Puskás Nándor a biharugrai térség példáján keresztül mutatta be az agresszív szomszédos vízfejlesztések hatásait: a román oldalon kiépített hatalmas csatornahálózatok,
áfonyaültetvények és a Sebes-Körösön épült tározók miatt, a hazánkba érkező vízhozam kritikus szintre esett. Előfordult olyan augusztusi nap, amikor a folyón mindössze
2 köbméter/másodperc víz érkezett, amiből a helyi halgazdaságoknak esélyük sem volt kivenni a működésükhöz szükséges mennyiséget.

A biharugrai integrációs modell

A klímaváltozáshoz való alkalmazkodás technológiai és szemléletbeli paradigmaváltást követel. A régi bevált módszereket – mint a tavak téli szárazra állítása fagyasztás céljából – el kellett felejteni, hiszen ma már akkor kell befogadni és megtartani a vizet, amikor az éppen rendelkezésre áll. Nagyobb gazdaságokban megjelent a vízmegtartó szemléletű lehalászás, amelynek során a magasabban fekvő tavakból a vizet gravitációs úton az alacsonyabban fekvőkbe engedik át.

A legkiemelkedőbb innováció azonban az a helyi tudásra épülő, biharugrai komplex integrációs rendszer, amelyet 2020 környékén kezdtek el felépíteni. A rendszer négy pilléren nyugszik: Vízvisszaforgatás okosrendszerrel: Egy raktárépületre telepített napelemes rendszer feladata lesz, hogy részben fedezze két, egyenként 500 liter/másodperc teljesítményű frekvenciaváltós szivattyú működését. A cél az, hogy a halgazdaság 22-25 millió köbméteres vízigényéből 7-10 millió köbmétert visszaforgatással biztosítsanak. A rendszert a napelemek energiatermelése, a vízszintek és az intenzív ivadéknevelő tavakba telepített okosbóják is vezérlik, amelyek az oxigénszint csökkenése alapján automatikusan indítják a szivattyúkat.

Vizes élőhelyek árasztása: A Körös-Maros Nemzeti Park szomszédos területeire engedik ki a vizet, ami hatalmas ökológiai értéket teremt, és a gátak oldalnyomását is csökkenti.

Erdők vízellátása: Mintegy 160 hektárnyi, a Dalerd Zrt.  kezelésében lévő erdő elárasztását oldották meg. Különösen nyáron, a dél-alföldi pusztaságban a fák között csörgedező víz elképesztő természeti értéket mentett meg. Öntözésfejlesztés: A halastavakon átfolyó vizet 30 kilométeres távolságba is eljuttatják, amellyel 300 hektár mezőgazdasági terület öntözését biztosítják.

Szürreális bürokratikus akadályok

A nagyszabású négypilléres integráció egyedülálló, ám megvalósítását elképesztő nehézségek hátráltatták. A víz elvezetéséhez használt, évtizedek óta szárazon álló csatornarendszer fejlesztésére, ezen keresztül az öntöző kapacitás kialakítására, azért nem vehettek igénybe uniós forrást, mert annak egy régi – jónál rosszabb – minősítése kizárta a projektet a pályázatokból.

Ennél is megdöbbentőbb volt a csatornakotrás esete. Bár az illetékes hatóságok (vízügy, nemzeti park) gyorsan és rendkívül pozitívan reagáltak, így a helyszínen jóváhagyták a saját forrásból finanszírozott munkálatokat, a gépek indulása előtt egy közösségi médiás influenszer posztja miatt pánik tört ki az engedélyezők körében, így a kotrás végül elmaradt.

Az ágazatot ezen felül indokolatlan pénzügyi terhek is sújtják. Az elmúlt évben egyes önkormányzatok „telekadót” vetettek ki a halastavakra, aminek következtében egy
gazdaság egyik napról a másikra több tíz millió forintos adófizetési kötelezettséggel szembesült. Puskás Nándor hangsúlyozta: a klímaváltozás szorításában küzdő, vízvisszatartást végző gazdaságok ilyen szürreális adóztatása elfogadhatatlan. Kitért arra a paradoxonra is, hogy miközben egy vízszállító csatorna karbantartása áthatolhatatlan adminisztrációs falakba ütközik, az Alföld legszárazabb pusztáján hamar engedélyt kapott egy projekt, amely keretében több mint 100 éves, vízvisszatartásra alkalmas halastavi gátakat dózeroltak el, miközben ezzel párhuzamosan a térségben „vizes élőhely” építése zajlik.

Kiemelt prioritások és vízdiplomácia

A hazai vízgazdálkodás és az akvakultúra túlélése stratégiai döntéseket követel. Puskás Nándor szerint azonnal meg kell erősíteni az ország vízdiplomáciáját, különösen a romániai határszakaszon, ahol például a Sebes-Körösre fenékküszöbb gátak építésével (például a Körösnagyharsányi duzzasztónál) javítani lehetne a térség vízgazdálkodási viszonyait, amit a szomszédos állam ellenállása blokkolja.

Elengedhetetlen a meglévő csatornahálózatok nemzeti kiemelt beruházásként történő kezelése, az adminisztrációs akadályok teljes lebontásával. Továbbá egy új nemzeti vízközpotú beruházási stratégiára is szükség van, amelyben hátrasorolják a nagy vízigényű, ám alacsony hozzáadott értéket termelő ipari projekteket. Ha megindul a harc az egyre kevesebb vízért, az államnak világosan döntenie kell, hogy az ipar, agrárium, akvakultúra, erdőgazdálkodás, természetes ökoszisztémák, lakosság tengelyében mi legyen a prioritás. A halastavak már bizonyították: képesek megtartani, felértékelni és megosztani a vizet – feltéve, ha hagyják őket dolgozni.

Kitekintés a nemzetközi akvakultúra innovációira és a hazai kitörési pontokra

A vízkészletek okos és hatékony felhasználása ma már nem csupán egy jól csengő szlogen, hanem a túlélés és a versenyképesség alapfeltétele a mezőgazdaságban. Különösen igaz ez a haltermelésre, amely 2026. március 18-án, az Agrárközgazdasági Intézet (AKI) szervezésében megvalósult „Paradigmaváltás a halastavi vízgazdálkodásban” című konferencia fókuszában is állt. A budapesti Herman Ottó Intézetben tartott hiánypótló szakmai eseményen Dr. Váradi László, a HUNATiP elnöke tartott átfogó és gondolatébresztő előadást „Nemzetközi jó gyakorlatok az akvakultúra rendszerek vízgazdálkodásában” címmel. Prezentációja nem csupán a technológiai újdonságokat vette sorra, hanem rámutatott azokra a globális folyamatokra is, amelyek alapjaiban formálják át az ágazatot.
 

Előadásának felütéseként Váradi László egy kevéssé ismert, de annál intenzívebb nemzetközi szakmai vitára irányította rá a figyelmet. A világban komoly küzdelem folyik a döntéshozók és a szakértők között arról, hogy a jövő
élelmiszer-ellátásában a tengereké vagy az édesvizeké lesz-e a főszerep. Míg a tengeri akvakultúra hívei a hatalmas vízfelületekben rejlő lehetőségeket hangsúlyozzák amit az EU Óceán Paktuma is támogat, az óceán sokszor egyáltalán nem kellemes vagy biztonságos környezet a haltermelésre. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a tengeri fajokat, például lazacot termelő rendszerek is egyre inkább behúzódnak a szárazföldekre. A globális akvakultúra termelése jelenleg is meghatározóan az édesvízi rendszereken alapul, ezért létfontosságú, hogy a tengerektől távolabbi területeken folyó termelés – és annak társadalmi elismertsége – megkapja a neki járó kiemelt figyelmet a jövőben.

Magyarország ezen a téren komoly hagyományokkal rendelkezik, hiszen a hazai szakma soha nem csak távolról szemlélte a fejlődést, hanem mindig is törekedett a jó gyakorlatok átvételére és hazai adaptálására. Már az 1970 években is a szivárgások csökkentése és a víz okos visszatartása volt a cél, Békés vármegyében és Szarvason pedig olyan előremutató, integrált tógazdasági kísérletek zajlottak – gondoljunk csak a rizs-hal vagy a kacsa-hal együtt tartására –, amelyek a mai modern körforgásos rendszerek előfutárainak is tekinthetők.

Hagyományos tavak modern köntösben és a recirkulációs forradalom

Ahogy a gazdálkodókra nehezedő társadalmi és piaci nyomás egyre fokozódik, a tógazdálkodás is rákényszerül a megújulásra. Ennek egyik izgalmas iránya a speciális és multifunkcionális tórendszerek kialakulása. Kínában ma már nem a jövő, hanem a jelen valósága az a modell, ahol egy halastó fölé fotovoltaikus napelemeket telepítenek, így a terület egyszerre termel halat és zöld energiát, miközben turisztikai szolgáltatásokat is nyújt. Ezek a rendszerek sokszor már több tízezer hektáron működnek sikerrel. Egy másik okos megoldás, amikor a hagyományos tógazdálkodást intenzív elemekkel ötvözik. Egy nagyobb tóba egy intenzíven hasznosított medencét vagy ketrecet helyeznek, és a kiáramló tápanyagot a tó extenzív ökoszisztémája hasznosítja újra.

A vízhatékonyság csúcsát azonban egyértelműen a recirkulációs akvakultúra-rendszerek (RAS) jelentik. Negyven évvel ezelőtt egy ilyen működő rendszer megtekintéséhez még Amerikáig vagy Norvégiáig kellett utazni, az első hazai, szarvasi próbálkozásokat pedig még robusztus vasbeton medencék jellemezték. Ma azonban már a mesterséges intelligencia, a folyamatos halviselkedés-monitorozás és az adatbázisú döntéshozatal uralja ezeket az üzemeket. Bár a teljesen zárt rendszerek vízhatékonysága igen figyelemre méltó – elméletileg mindössze 0,1 köbméter víz is elegendő lehet egy kilogramm hal előállításához, szemben az átfolyó rendszerek 100 köbméteres igényével –, a jövő nem kizárólag bennük rejlik. Kiváló példa erre Dánia, ahol az átfolyó vizes rendszereket sikeresen alakították át recirkulációssá, de nem kell ilyen messzire mennünk, Lillafüreden is kiválóan működik a víz mechanikai és biológiai szűrőkkel történő kezelése és visszaforgatása.

Új utak a Bioflok, IMTA és a vízlábnyom paradigmája

A paletta folyamatosan bővül. A világban egyre jobban terjed a bioflok technológia, amely a halak – jellemzően a tilápia – hulladék nitrogénjét baktériumok segítségével alakítja át újra ehető fehérjévé, így teremtve zárt láncot. Bár a rendszernek komoly klimatikus igényei vannak, Törökországtól Indiáig számos méretben alkalmazzák. Hasonlóan izgalmas az integrált, multitrofikus akvakultúra (IMTA), ahol a tápláléklánc különböző szintjeit fűzik össze. Erre Írországban találunk remek édesvízi példát, ahol a sügér és a pisztráng intenzív nevelése során keletkező használt vizet algákkal és békalencsével tisztítják meg. Ezt az elvet egyébként az ősi Kínában már ezer éve is alkalmazták a selyemhernyók és halak komplex tartásával. Az akvapónia, amely a növények tápközeg nélküli termesztését köti össze a halneveléssel, szintén fontos színfoltja az ágazatnak, bár globális alkalmazás helyett inkább lokális, specifikus helyzetekben kínál kiváló alternatívát.

A fejlődés azonban megköveteli, hogy másképp tekintsünk magára a vízhasználatra is. Ma már nem elég azt számolni, mennyi víz folyik át a medencén; az igazi mérce a vízlábnyom lett, amely magában foglalja a zöld vizet (csapadék), a kék vizet (felszíni/felszín alatti), sőt, a szennyvíz kezeléséhez szükséges tiszta vizet is. Egy kilogramm hal vízlábnyomát ma már összehasonlítják a sertés-, a marhahús vagy éppen a rendkívül vízigényes csokoládégyártás értékeivel. Ahhoz, hogy az édesvízi haltermelés megvédje pozícióját, a hazai ágazatnak is életciklus-analíziseket (LCA) kell végeznie saját termékeire, bizonyítva azok környezeti fenntarthatóságát és versenyképességét.

Nemzetközi együttműködések és a magyar szaktudás exportja

A tudás megosztásának és az innovációnak kiváló terepe az az EU-s és kínai részvétellel zajló „NEXRUR” projekt, amelynek célja a vidéki közösségek megsegítése és  fenntartható modellüzemek kialakítása. Magyarország két egyedülálló akvakultúra modellel vesz részt a programban. Az egyik egy olyan komplex vidéki gazdaság, ahol a tavi haltermelésből elfolyó, tápanyagban gazdag vizeket öntözésre és vizes élőhelyek fenntartására használják, rövid ellátási láncokkal kombinálva. A másik modell egy intenzív afrikai harcsa-telepre épül, ahol a termelésből és a feldolgozásból származó szerves hulladékokat a helyi közösségek bevonásával komposztálják és hasznosítják újra. (Ezekről a projektekről a szakma a 2026. június 11-i Halászati Tudományos Napon hallhat majd további izgalmas részleteket.)

Váradi László előadása egy rendkívül fontos üzenettel zárult. Magyarországnak nemcsak átvennie kell a technológiákat, hanem újra proaktív szerepet kell vállalnia a tudás átadásában is. Woynárovich Elek és más nagy elődök nyomdokain haladva hazánknak minden lehetősége megvan arra, hogy Afrika és Ázsia fejlődő országai számára oktatási és továbbképzési programokat indítson. Egy ilyen tudásközpont létrehozása jelenleg is zajlik, amely hidat képezhet a külpolitika, a diplomácia és a halászati szakma között. A vízhatékonyság ugyanis már rég nem csupán technikai kérdés, hanem szabályozási és társadalmi kihívás is, amellyel egy gazdálkodó egyedül nem tud megbirkózni. A jövő sikere az értéklánc mentén történő, ágazatokon átívelő összefogásban és a nemzeti jó gyakorlatok bátor kiaknázásában rejlik.

SZERZŐ: Manfred Klinkhardt
Összeállította: Dr. Váradi László, Dr. Bozánné Dr. Békefi Emese

Az Eurofish Magazin 2025. évi februári számában jelent meg dr. Manfred Klinkhardt halászati biológus írása, amelyben átfogó képet ad arról, milyen szerepe van a tógazdálkodásnak a világ akvakultúrájában. A cikk jól szolgálja a tógazdálkodás szélesebb körben történő megismertetését, hiszen a tavi haltermelés sajátosságait és jövőbeni lehetőségeit még az európai akvakultúra szektor szereplői, illetve döntéshozói sem ismerik elfogadható mértékben. A cikket ezúttal magyar nyelven tesszük közzé, megjegyezve, hogy a Halászat szaklap következő számában részletesebben foglalkozunk azzal, hogyan illeszkedik az európai és a magyar tógazdálkodás az akvakultúra globális fejlődési tendenciáihoz, illetve milyen kölcsönhatások érvényesülnek az európai és más régiók tógazdálkodása között.

Az akvakultúrát gyakran kritizálják annak ellenére, hogy elengedhetetlenül hozzájárul az élelmiszer-ellátáshoz. Sok vád azonban alaptalan, mivel az ágazat rendkívül dinamikusan változik, és egyes kritikák már régóta irrelevánssá váltak. Ez különösen igaz a földkerekség különböző pontjain működő tógazdaságokra, amelyek a világ akvakultúra-termelésének nagy részét adják. A tógazdaságok őrzik egy régió kulturális értékeit, védik a természetet, kompenzálják az éghajlatváltozás hatásait és rekreációs szolgáltatásokat nyújtanak.

A közvélemény az akvakultúra képét sok esetben a tengeri úszóhálós ketrecekkel azonosítja, mint amilyenek például a norvégiai lazacfarmon találhatók. Ez alapvetően nem hibás kép, de a valóság teljesen más, mert a globális akvakultúra-termelés nagy részét a különböző tógazdaságok adják. A 2022-es globális akvakultúra-termelés 94,4 millió tonnájából (élő súlyban kifejezve, algák és vízi növények nélkül) 59,1 millió tonna, vagyis csaknem kétharmada a tengerektől távolabb működő haltermelő létesítményekből származik. E létesítményekben megtermelt vízi élőlények értéke 295,7 milliárd USD volt 2022-ben. A halak teszik ki a tengerektől távolabb folyó akvakultúra-termelés csaknem 90 százalékát (89,7%), a halakat követik a rákfélék, főként a garnélák (8,7%). A tengerpartoktól távolabbi, elsősorban édesvizek hasznosításán alapuló akvakultúra számos módszert és technológiát alkalmaz, amelyek intenzitása jelentősen eltérő, és gyakran más gazdasági tevékenységekkel kombinálják azokat. Bár nincsenek megbízható felmérések és egyértelmű adatok a hagyományos tavi termelés részarányáról, okkal feltételezhető, hogy a mesterséges tavakban történő haltermelés még mindig a legelterjedtebb módszer a globális akvakultúrában.

Ezt támasztja alá kínai kutatók nemrégiben közzétett tanulmánya is, amely műholdfelvételek elemzésével vizsgálta a halastavak globális eloszlását. Ezen értekezés szerint a világ szárazföldi területein folytatott akvakultúra 89,1 százaléka Ázsiában található. A tógazdaságok háromnegyede (75,6%) egy 30 km széles partmenti sávba koncentrálódott. Ez az eredmény összhangban van a FAO akvakultúra-statisztikáival, és aláhúzza a tavi haltermelés hatalmas gazdasági, ökológiai és társadalmi jelentőségét az érintett régiókban és azon túl. A tógazdálkodás jelentős mértékben hozzájárul az akvakultúra-termékek iránti kereslet és kínálat közötti meglévő szakadék megszüntetéséhez. A tógazdaságok munkahelyeket teremtenek és jövedelmet generálnak, így fontos szerepet játszanak a fejlődő országok feltörekvő gazdaságainak szegénység elleni küzdelmében. A tógazdálkodás pozitív hatását tovább erősíti az a tény, hogy sok tóban olyan halfajokat termelnek, amelyek alacsony trofikus szinten táplálkoznak és kiegészítő takarmányozás nélkül is extenzív körülmények között termelhetők. Például 2022-ben a globális akvakultúra-termelés több mint fele (51,5%) indiai és ázsiai pontyokból (összesen 31,8 millió tonna) és közel 11 százaléka harcsa fajokból (6,6 millió tonna) származott. A halastavakban olyan jól exportálható fajokat is termelnek, amelyekre nagy a kereslet a világ más részein. Gondoljunk csak a harcsa fajokra, mint a pangáziusz vagy a tilápia és más sügérfélék, amelyek részesedése a globális akvakultúra termelésből 10,6 százalék (6,549 millió tonna) volt 2022-ben. A garnélarákot és más rákféléket elsősorban brakkvízzel vagy tengervízzel táplált tavakban termelik.

A halastavakat évszázadok óta sikeresen használják

A tavi haltermelés a világ legelterjedtebb akvakultúra-rendszere. A tavakat főképpen édesvízzel töltik fel, de egyes régiókban brakkvízzel vagy tengervízzel táplált halastórendszerek is működnek. A tógazdaságok a kisméretű, tisztán gravitációs vízellátású rendszerektől a jól szabályozott vízgazdálkodással rendelkező nagyüzemi gazdaságokig sokféle tórendszert foglalnak magukba. A legegyszerűbb esetekben rizsföldeket vagy gátakkal határolt természetes víztesteket használnak haltermelésre. A földmedrű tavak többsége azonban a tengertől távolabbi területeken található, és talajkitermeléssel, illetve töltések építésével hozták létre azokat. Az így kialakított földmedrű tavak rézsűit (kis méretű tavak fenekét is) esetenként beton- vagy műanyag borítással látták el, hogy elősegítsék a víz visszatartását. A tavak vízellátása felszíni vízfolyásokból, kutakból vagy csapadékvízből történik. Az extenzív gazdálkodású tavak különösen környezetbarátok, mivel számos állat- és növényfajnak nyújtanak menedéket.

A halastavakat évezredek óta használják élelmiszer-termelésre. Úgy tartják, hogy a kínaiak már 4000 évvel ezelőtt megépítették az első halastavat. Innen a technológia Mezopotámián keresztül került a Földközi-tenger térségébe, és gyorsan elterjedt a Római Birodalomban. Az tavi haltermelés ötletét elsősorban a közép-európai kolostorok hasznosították, amelyek azután főként a ponty háziasításához járultak hozzá.

A tavi haltermelés azonban több évszázados története ellenére korántsem elavult vagy idejétmúlt, mivel rendkívül sikeresnek bizonyult és azóta is számos előnnyel jár. A tó építése viszonylag egyszerű és olcsó, karbantartása pedig nem igényel nagy erőfeszítéseket. Ez különösen igaz az extenzíven hasznosított tavakra, amelyek néha akár önfenntartóak is lehetnek. Szinte zárt anyag- és energiaforgalmukkal a természetes ökoszisztémákhoz hasonlítanak, lehetővé téve a halfajok számára, hogy a tóban termelődő természetes táplálékot fogyasszák. Mivel azonban ez a természetes táplálékforrás általában korlátozott, az ilyen extenzív rendszerek termelékenysége ennek megfelelően alacsony. Az extenzív gazdálkodás elve az alacsony bemenet (input), alacsony kibocsátás (output), amelynek alkalmazása mindenhol működik, ahol elegendő tóterület áll rendelkezésre, vagy a termelés csak egy szűkebb igény kielégítését szolgálja. Ha nagyobb a hal iránti kereslet, a tó termelékenysége a gazdálkodás intenzívebbé tételével növelhető, ami általában külső takarmány felhasználását jelenti. Ez a megnövelt input egy arányosan magasabb kibocsátást tesz lehetővé.

Bár a halastavak más akvakultúra-rendszerekhez képest viszonylag könnyen karbantarthatók, a tógazdák nem kerülhetnek el bizonyos tisztítási és karbantartási feladatokat. Ez főként az elhalt plankton és vízi növények, takarmánymaradékok és halak ürüléke miatt az idő múlásával, a tófenékre kiülepedő iszap eltávolítását jelenti. Extenzív, természetszerűen működtetett tavakban ezeket a szerves hulladékokat a mikroorganizmusok szinte teljesen lebontják és visszajuttatják a rendszer belső tápanyag-körforgásába. Azonban az intenzívebben működtetett halastavakban a „természetes szolgáltatást végző” mikroorganizmusoknak egyre nehezebb megbirkózniuk ezzel a feladattal, ezért az embernek kell beavatkoznia és eltávolítania az iszapot. Ellenkező esetben a tavak mélységüket veszthetik, növényzettel benőhetnek és feltöltődhetnek. Ez a sorsa azoknak a földmedrű halastavaknak, amelyeket nem tartanak karban rendszeresen. A tavak feltöltődése, illetve feliszapolódása azonban nemcsak a haltermeléshez szükséges víztér elvesztését eredményezi, hanem számos állat- és növényfaj számára biológiailag fontos menedékek és élőhelyek eltűnését is. A tavak hasznosan hozzájárulnak a gyakorlati természetvédelemhez! Ez figyelmeztetés azoknak a természetvédőknek, akik úgy gondolják, hogy ezeket az élőhelyeket megőrizhetik, ha lemondanak a tavak halas hasznosításáról.

Termelésorientált, mégis természetközeli

A földmedrű halastavakra azt mondhatjuk, hogy azok ember alkotta természeti terek. Ez azonban azt is jelenti, hogy nyitott rendszerekként számos külső hatásnak vannak kitéve, amelyek teljesen vagy részben kívül esnek a tavi gazdálkodó ellenőrzési körén. Példák erre a hőmérséklet és a csapadék, valamint a víz oxigéntartalma, vagy a kormoránoktól a vidrákig terjedő ragadozók által okozott veszteségek. Ezeket bizonyos műszaki beavatkozásokkal, például tólevegőztetők alkalmazásával vagy hálóborításokkal lehet megakadályozni, illetve csökkenteni, ám ezek költségesek és gyakran a tavak mérete korlátozza a megvalósításukat. A klasszikus tavi haltermelés általában nem alkalmaz speciális vízkezelési módszereket. Ez azonban többnyire nem így van az új és modern tórendszerek esetében, mivel a berendezések gyakran előfeltételei az engedély megszerzésének. A halastó működtetéséhez szükséges engedélyekre vonatkozó szabályozási követelmények jelentősen szigorodtak, mind Európában, mind a világ más részein. A környezetvédelmi és vízügyi szabályozások ma sokkal fontosabb szerepet játszanak, mint néhány évvel ezelőtt. A megnövekedett követelmények miatt a régebbi tógazdaságokat is gyakran modernizálják és látják el a szükséges gépekkel és berendezésekkel.

A tavi akvakultúra-termelés műszaki fejlesztése, illetve innovációja mindenütt előnyösnek bizonyul, ahol hozzájárul a termelési hatékonyság javításához és a környezeti hatások csökkentéséhez. Néhány évvel ezelőtt a környezeti szempontok figyelembevétele még alig játszott jelentős szerepet a kínai akvakultúrában. Ez mára hatásos módon megváltozott. Kína számos tartományában csatornahálózatokat építettek a tavak környékén, hogy a tápanyagokban gazdag elfolyó vizet összegyűjtsék és kezelés céljából mesterséges vizes élőhelyekre irányítsák. Ezt az ötletet más országok is átvették és megvalósították, a többi között Vietnám, Kolumbia, Mexikó, Üzbegisztán, Banglades és Egyiptom. Egyes esetekben az ilyen integrált rendszerek akár halgazdálkodási klaszterek vagy vízi rekreációs parkok kialakulását is megalapozta, ahol a vizet nemcsak megosztják és tisztítják, hanem a haltermelők és más érintett vállalkozások is együtt tudnak működni. Ilyen komplexumokban általában egy közös menedzsment csapat veszi át a termelési folyamatok koordinálását és felügyeletét, ami segít csökkenteni a költségeket, a szinergiák megteremtését, illetve elősegíti a fenntartható infrastruktúra-beruházások megvalósítását. Az ázsiai tógazdaságok korántsem mind primitív, régimódi rendszerek, hanem fokozatosan a hal- és garnélarák-termelés legkorszerűbb komplexumaivá fejlődnek.

A politikailag motivált „zöldebbé tétel” koncepciója is illeszkedik a helyileg koordinált környezetjavítási programokba, amelyek lassan nemzetközi jelentőségű trenddé fejlődnek. Ennek a színes mozaiknak egyik eleme a tavi haltermelés folytatásához szükséges engedélyek szigorúbb szabályozása. Az engedélyek kiadásánál a korábbiaktól eltérően a vízi erőforrások hasznosításának fenntarthatóságát kiemelten értékelik. A potenciális befektetőknek tudomásul kell venniük, hogy a környezet- és természetvédelmi szempontokat ugyanolyan komolyan kell venni, mint a gazdasági érdekeket. Ez elkerülhetetlenül oda vezet, hogy meg kell fontolni, hogyan lehet az akvakultúra-tevékenységeket jobban integrálni a helyi struktúrákba, környezetileg és társadalmilag felelősségteljesebb módon.

Modern tavi haltermelési módszerek

Bizonyos szempontból a tógazdálkodásnak Ázsiában sokkal nagyobb esélye van a társadalmi elfogadásra, mint Európában. Egyrészt az ottani emberek régóta ismerik a tavi haltermelést és értékelik annak az élelmiszer-termelésben betöltött szerepét. Másrészt a halastavak gyakran szorosan kapcsolódnak más tevékenységekhez, különösen a mezőgazdasághoz, így élelmiszer-ellátás szempontjából előnyeik mindenki számára nyilvánvalóak, és nem igényelnek különösebb magyarázatot.

Az integrált agrár-akvakultúra termelési rendszerek (IAA) ezt jól bizonyítják. Ilyen rendszerekben különböző akvakultúra- és mezőgazdasági tevékenységeket kombinálnak, amelyek egyszerre vagy egymást követően is végrehajthatók. Az IAA rendszerek például magukba foglalhatják a sertés-, kacsa- és halgazdálkodást, vagy a rizsföldeken történő hal- és garnélarák-tenyésztést. Az integrált rendszerek évszázadok óta léteznek Kelet-Ázsiában, de az 1960-as évektől Latin-Amerikába és Afrikába is elterjedtek. Ezeket a rendszereket általában extenzíven vagy félig intenzíven működtetik. Az utóbbi esetben az állatokat általában közvetlenül a tó felett, rácsos padlós ólakban tartják, így a szerves hulladék a vízbe kerül, és trágyaként elősegíti a fito- és zooplankton növekedését. Ez azt jelenti, hogy több táplálék áll a halak rendelkezésére, és egyúttal nő a tavak termelékenysége is. Míg ebben az esetben a mezőgazdaság és az akvakultúra kombinációja elsősorban a halhozamok növekedését célozza, addig a rizsföldeken éppen ellenkezőleg, a rizstermesztés feltételeinek javítása áll a középpontban. A termelt hal nagyon kedvelt másodlagos termék a rizsföldeken, amely magas minőségű állati fehérjével javítja a gazdák étrendjét. A halakat nem kell etetni, mivel elegendő mennyiségű természetes táplálékot, például szúnyoglárvát találnak a rizsparcellákban, amelyek ebben a gazdálkodási rendszerben szinte halastóként működnek. Ennek az integrációnak kedvező mellékhatása, hogy némileg csökkenti a területen a kellemetlen szúnyogpopulációt.

A tavi haltermelésnek egy másik modern változata olyan rendszereket tartalmaz, ahol a tavakat mezőgazdasági termeléssel integrálják, és a kereskedelmi célra termesztett növények öntözéséből származó, tápanyagokban gazdag elfolyó vizet használják fel. Ezt az elvet alkalmazzák akvapóniás rendszerekben, amelyek előnyeik ellenére még nem terjedtek el széles körben a nyugati világban. Az ilyen kapcsolt termelési rendszerek egyik fő előnye a vízi erőforrások, beleértve a vízben oldott tápanyagok felelősségteljes felhasználása, amelyek egyébként az elfolyó vizekben elvesznének, és hozzájárulnának a befogadók eutrofizációjához. A rendelkezésre álló erőforrások hatékony felhasználása és a környezet védelme a hajtóereje a jövőbe mutató tavi haltermelési gyakorlat megőrzésének és fejlesztésének.

A természetvédelem gyakran fontosabb, mint a haltermelés

Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában az akvakultúrát általában nagyra értékelik, mivel hozzájárul egy régió gazdasági fejlődéséhez és a lakosság élelmiszer-ellátásához. Sok helyen a tavak a régió tájképi- és kulturális értékeit őrizik, és forrásai a helyi élelmiszerpiacokon árult friss halnak és egyéb a tóban termelt vízi élőlénynek.

Természetesen az ágazat ezeken a kontinenseken sem mentes a problémáktól, de a lakosság általánosan elfogadja és üdvözli a tógazdálkodást. Európában viszont a helyzet régiónként eltérő. Míg a kontinens keleti és déli részén, illetve a tengerpartoktól távoli szárazföldi területeken a tógazdálkodás általában bizonyos fokú elfogadottságnak örvend, máshol gyakran egyre nagyobb nehézségekkel, sőt néha ellenséges hangulattal kell szembenéznie. A problémák forrása ritkán a helyi lakosság, akik évszázadok óta a tavi tájban élnek és annak előnyeit élvezik, hanem inkább az önjelölt természetvédők és sajnos gyakran a felelős hatóságok, akik a tógazdálkodást kizárólag gazdasági szempontból értékelik és a tevékenységet a természetvédelemmel szembenállónak tartják.

A természet és a környezet védelme érdekében folyamatosan új követelményeket és szabályozásokat dolgoznak ki, amelyeket az érintett tógazdák egyre inkább fenyegetésként érzékelnek, mert megnehezítik a vállalkozások alaptevékenységét. Ezen kívül a tógazdák mélyen igazságtalan bánásmódnak érzik az intézkedéseket, hiszen a tógazdasági haltermelők eleve aktív természetvédők, akik tavaik fenntartásával rendkívül értékesen járulnak hozzá a vízi és a víz közeli ökoszisztémák, valamint azok biodiverzitásának megőrzéséhez. A tavak sokkal többet nyújtanak mint egészséges, fenntartható módon előállított haltermékeket. A halastavak hosszú ideig tárolják a vizet a tájban, mint egy szivacs, és a víz fajlagos hőkapacitásának köszönhetően természetes légkondicionálóként működnek, mérsékelve az extrém hőmérsékleteket. A párolgó víz hűtő hatása különösen nagyra értékelhető a forró nyári napokon, emellett jelentősen növeli a tavi régióknak a rekreációs értékét. Sajnos a közvélemény gyakran nincs tudatában annak, hogy a tavak természetes víztisztító rendszerekként is működnek. A szilárd részecskék leülepszenek és iszapként halmozódnak fel a tófenéken, amelyet rendszeres időközönként eltávolítanak. Az oldott tápanyagok fokozzák a víz biológiai termelékenységét, amit a tógátak mentén a vízinövények és nádasok növekedése is bizonyít. A halastavak táplálékot és élőhelyet biztosítanak számos rovar, kétéltű, madár és sok más faj számára.

A politikusok és a hatóságok egyrészről elismerik a tavi haltermelés hozzájárulását élelmiszer-ellátásunkhoz és a természetvédelemhez. Támogatások állnak rendelkezésre a tavak karbantartására, valamint a tavakban történő haltermeléshez kapcsolódó gazdasági veszteségek kompenzálására, amelyek a környezetvédelmi előírások miatt merülnek fel. Másrészt ugyanezek a hatóságok egyre nehezebbé teszik a tógazdálkodást azáltal, hogy több előírást és jelentési kötelezettséget rónak a tevékenységekre, valamint bürokratikus akadályokat állítanak eléjük. Jelenleg egyáltalán nem látszik politikai akarat arra, hogy csökkenjen ez a szabályozási teher, amely negatív hatással van a vállalkozóknak a tógazdálkodás iránti elkötelezettségére.