Szemléletváltás a vízelvezetéstől a megtartásig

Míg az ezredforduló környékén a magyar vízügyi ágazat legnagyobb kihívását az árvizek és a belvizek jelentették, ma egy egészen más, láthatatlan, ám annál pusztítóbb ellenséggel, a történelmi mértékű vízhiánnyal kell szembenéznünk. A „Paradigmaváltás a halastavi vízgazdálkodásban” című konferencián Gacsályi József, az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) főigazgató-helyettese drámai adatokkal és a „Vizet a tájba!” program bemutatásával világított rá arra, hogy miért van szükség azonnali cselekvésre és a hazai tógazdaságok technológiai megújítására.

A magyar vízügyi ágazatot gyakran éri az a kritika, hogy a jelenlegi kiszáradó tájakért a múltbéli, vízelvezetésre fókuszáló rendszerek a felelősek. Ahogy Gacsályi József előadásában rávilágított, a vízügy történelmileg mindig a társadalmi és gazdasági igényeket szolgálta ki: a létesítmények és üzemeltetési struktúrák korábban az ár- és belvízmentesítést tűzték ki célul. A 2000-es évek elején még a víztöbblet okozta a fő problémát. Mára azonban a vízháztartás egyensúlya drasztikusan felborult, a klímaváltozás pedig kikényszeríti a szakmai irányváltást és a meglévő rendszerek áthangolását.

Eltűnő vízkészletek és területi egyenlőtlenségek

Hazánk vízgazdálkodási adottságai rendkívül sebezhetőek. A magyar felszíni vízkészletek több mint 95 százaléka az országhatáron kívülről érkezik. Ez a hatalmas kitettség azt jelenti, hogy a vízgyűjtő területeken a határainkon túl történő beavatkozások közvetlenül és hátrányosan érinthetik a hazai vízellátást. A rendelkezésre álló víz ráadásul országon belül is szélsőségesen oszlik el, 75 százaléka a Duna, míg mindössze 25 százaléka a Tisza vízgyűjtőjére esik. Nem véletlen, hogy az Alföld és a Tisza-völgy a leginkább szárazságnak kitett terület. A hosszú távú trendek riasztóak. A Tisza mentén az elmúlt 60 év átlagához viszonyítva a 2010-től számított időszakban több mint 20 százalékos felszíni vízkészlet-csökkenés tapasztalható. Még kritikusabb a helyzet a nyári kisvizes állapotok idején. Az augusztusi 80 százalékos tartósságú vízhozamok – amelyek az ökológiai vízigények mederben tartásához elengedhetetlenek – egyre kevesebb „szabad”, azaz hasznosítható vízkészletet hagynak a gazdálkodóknak. Ma már nem csupán éves aszályokról, hanem éveken átnyúló, halmozódó csapadékhiányról beszélünk. 2021 januárja óta napjainkig mintegy 1400 milliméteres országos átlagos csapadékhiány halmozódott fel, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy az elmúlt öt évből egy teljes évnyi csapadék hiányzik. Ez a felszín alatti vizekben is megmutatkozik, a talajvízkészletből országosan közel
13 köbkilométer víz hiányzik, ebből 8 köbkilométer kizárólag a Tisza vízgyűjtőjéről.

A legnagyobb akadály a terület hiánya

Erre a vészhelyzetre ad választ az OVF „Vizet a tájba!” programja, amelynek alapelve egyszerű: a vízzel térben és időben ott és akkor kell gazdálkodni, amikor az rendelkezésre áll. A folyókon gyorsvonatként átrobogó árhullámokból minél több vizet kell visszatartani. Bár a települések és a lakosság védelme érdekében az árvízvédelmi rendszereket továbbra is fenn kell tartani, az egykori ártereken, a jelenleg mezőgazdasági művelés alatt álló területeken teret kell biztosítani a víznek. Gacsályi József rámutatott, hogy a vízügyi ágazat legnagyobb problémája jelenleg a területhiány.

A vízügy eddig is végzett vízmegtartást, de csak a saját csatornáinak szűk keresztmetszetében. A megoldás az integráció, a vízszolgáltatási egységek hatásterülete több mint 15 ezer négyzetkilométer, ami az ország területének 16 százalékát jelenti. E rendszerek egész éves működtetésével hatalmas víztömegeket lehetne a tájban tartani. Vannak azonban olyan térségek – mint a Duna-Tisza közi homokhátság vagy a Nyírség –, ahová a vizet nem lehet gravitációsan eljuttatni, oda fel kell vinni. Erre a célra jelenleg is több mint 90 milliárd forint értékben futnak projektek, amelyek várhatóan 2029-ig fejeződnek be.

Eredmények és a gazdálkodói összefogás

A szemléletváltás már a gyakorlatban is megindult. Az OVF egy online felületet nyitott, ahol a tulajdonosok területeket ajánlhatnak fel vízmegtartási célokra. Eddig közel 28 ezer hektár felajánlás érkezett, amelyből 4100 hektárt már fizikailag is be tudtak vonni. Ezt a folyamatot erősíti az agrártárca vizes élőhelyek kialakítását támogató pályázata is, amely 15-20 ezer hektár bevonását teheti lehetővé. Kiváló példa az együttműködésre a Tiszalök térségében megvalósult kísérleti projekt. Itt egy korábbi árvízvédelmi fejlesztés kiegészítéseként, intenzív mezőgazdasági területek téli elárasztását kezdték meg a gazdálkodókkal egyeztetve. A mintegy másfél millió köbméter betáplált víz fele bizonyíthatóan a felszín alatti vízkészletekbe raktározódott, pozitív hatást gyakorolva a későbbi mezőgazdasági termelésre. Az azonnali beavatkozásokhoz a jogszabályi háttér is alkalmazkodik. A vízgazdálkodási törvény módosításával a vízmegtartás állami alapfeladattá vált.

Emellett a belvízvédekezés szabályai is változtak, a védelemvezetők felhatalmazást kaptak arra, hogy 15-30 napig a területen tartsák a belvizet, amennyiben az nem veszélyeztet lakóingatlant vagy épített környezetet. Kihívást jelent ugyanakkor a finanszírozás, hogy míg az öntözővíz költségeit az állam átvállalja, az ökológiai célú, területi elárasztások vízigényének finanszírozása (például a szivattyúzás áramköltsége) egyelőre nincs beépítve a költségvetésbe.

A tógazdaságokban rejlő 300 millió köbméter

A vízügyi ágazat a saját üzemrendjét is áthangolja, műtárgyakat zárnak el, csatornákat töltenek fel a vízmegtartás érdekében. Ebben a folyamatban a tógazdaságoknak kulcsszerepük van, hiszen az ágazat mintegy 300 millió köbméteres tározási kapacitással rendelkezik. Hogy ezt kontextusba helyezzük, ez az érték meghaladja a Tisza-tó maximális, 250 millió köbméteres üzemvízszintjét. A halgazdálkodási törvény is előírja, hogy a hasznosítást a vízgazdálkodási feladatokkal összehangolva kell végezni. Gacsályi József szerint elengedhetetlen a megszokott technológiák felülvizsgálata, meg kell oldani a gravitációs befogadáshoz szükséges vízszintek tartását a befogadó csatornákban anélkül, hogy a vizet egyszerűen leeresztenék. Meg kell találni a lehalászáskor elengedett vízkészletek másodlagos hasznosítási lehetőségeit, és kiemelt figyelmet kell fordítani az iszapkezelésre, amely a vízminőség és a tározási térfogat szempontjából is kritikus. Okos vízgazdálkodással ki lehet használni azokat az időablakokat, amikor lokális csapadék miatt csökken az öntözési igény, így az érkező víz a tógazdaságokba irányítható ahelyett, hogy elhagyná az országot.

Új egyensúlyt kell teremteni

Az ár- és folyószabályozás előtti állapotok visszaállítása ma már lehetetlen, de nem is cél. Azonban a meglévő rendszerek újrahangolása, a vízvisszatartás előtérbe helyezése és a vízügy, valamint az agrárium szoros stratégiai együttműködése a túlélést jelentheti. A víz nem ellenség és nem pusztán termelési eszköz, hanem olyan felbecsülhetetlen érték, amellyel térben és időben okosan kell sáfárkodni.

Ha volt valaha időszak, amikor a magyar vízgazdálkodás és a halgazdálkodók párbeszéde kimerült a vízkivételi igények és a lecsapolási engedélyek bürokratikus körforgásában, akkor annak a korszaknak hivatalosan is vége. A Magyar Akvakultúra és Halászati Szakmaközi Szervezet (MA-HAL) 2025. december 5-i közgyűlésén, a budapesti Rubin Wellness Hotel konferenciatermében ugyanis nem csupán egy szakmai beszámoló hangzott el, hanem egy kijózanító erejű helyzetértékelés, amely alapjaiban rajzolja át a tógazdaságok szerepét Magyarország vízbiztonságában.

A magyar vízgazdálkodás sokáig egyetlen fő ellenséggel küzdött: a többletvízzel. Az árvizek és belvizek elleni védekezés évszázados reflexei azonban a 21. század harmadik évtizedére kevésnek bizonyulnak egy olyan országban, amelynek felszíni vízkészleteinek több mint 90 százaléka az országhatáron kívülről érkezik. Gacsályi József, az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) műszaki főigazgató – helyettese előadásában plasztikusan fogalmazott: nem mindegy, hogy a locsolótömlő melyik végén állunk. Míg a felvízi országok szélesebb eszköztárral rendelkeznek, Magyarország az alvízi oldalon kénytelen gazdálkodni azzal, ami érkezik – vagy éppen nem érkezik. A statisztikák pedig riasztóak: a Tisza vízgyűjtőjén az elmúlt évtizedben több mint 20 százalékos készletcsökkenést mértek az 1951-2010 közötti átlaghoz képest, augusztusban pedig ez a hiány még drasztikusabb.

A helyzet súlyosságát jelzi, hogy 2021 januárja óta az ország kumulált csapadékhiánya meghaladta a 370 millimétert, ami csaknem egy teljes évnyi átlagos csapadékmennyiség kiesését jelenti. Ez a deficit nemcsak a felszínen, hanem a mélyben is érezteti hatását: a felszín alatti vízkészletekből országosan több mint 12 köbkilométer hiányzik a harmincéves átlaghoz viszonyítva. A főigazgató-helyettes szavai szerint a vízkészlet-gazdálkodás a jelenlegi formájában fenntarthatatlan, hiszen az egyensúly felborult, és folyamatosan növekvő készlethiánnyal kell szembenéznünk. Ebben a környezetben a „vízgazdálkodásnak nincs vízigénye” típusú régi dogmák már nem érvényesek; a szakmai felelősség megköveteli a tabuk ledöntését.

A megoldáskeresés egyik kulcseleme a „Vizet a tájba!” program, amely azonban jóval több egy online felületnél vagy adminisztratív intézkedésnél: egy új filozófia alapköve. A program lényege, hogy a vízzel térben és időben ott kell gazdálkodni, ahol az rendelkezésre áll. Ez a szemléletváltás a halgazdálkodók számára is új perspektívát nyit. A víz ugyanis nyáron, amikor a legnagyobb szükség lenne rá az öntözéshez és a párolgási veszteségek pótlásához, nem áll rendelkezésre. Az év nagy részében azonban van víz, csak éppen a jelenlegi rendszerek nem a megtartásra, hanem az elvezetésre voltak optimalizálva. Itt lépnek be a képbe a tógazdaságok, mint a hazai vízgazdálkodás potenciális pufferzónái. Gacsályi József rámutatott: a halastórendszerek vízpótlását és leürítését be lehetne illeszteni egy olyan országos stratégiába, ahol a víz nem távozik azonnal a főművi rendszereken keresztül az országból, hanem a térségben marad. A legnagyobb pazarlás jelenleg az, amikor a lecsapolt vizeket a csatornákon keresztül egyszerűen kivezetjük a vízgyűjtő területről. A jövőt ezzel szemben az jelenti, hogy a leürítésből származó vizet helyi szinten, a tájban tartsuk meg, javítva ezzel a mikroklímát és táplálva a talajvizet.

Ez a fajta együttműködés azonban komoly műszaki kihívásokkal küzd. A magyarországi vízrendszerek többsége, beleértve a Nemzeti Parkok területeit is, egyszerűen nem alkalmas a víz visszatartására vagy oldalirányú kormányzására; az infrastruktúra elhanyagolt vagy eleve nem erre a funkcióra épült. A dunai árvíz során szerzett tapasztalatok is megmutatták: hiába van meg a szándék a vízmegtartásra, ha hiányzik a megfelelő csatorna- és műtárgyrendszer, amely képes lenne a többletet a tározókba vagy mélyfekvésű területekre juttatni.

A közgyűlésen elhangzottak alapján azonban az OVF és a halgazdálkodók közötti kapcsolat új szintre lépett. A korábbi, esetenként konfliktusos viszony helyét átveszi az operatív együttműködés. Erre jó példa volt az elmúlt időszak, amikor konkrét gazdálkodói igényeket sikerült közösen megoldani, például lecsapolási korlátozások feloldásával, ahol azt a helyi viszonyok engedték. Gacsályi József hangsúlyozta: a vízügy kész a szakmai segítségnyújtásra és a tógazdákkal való operatív egyeztetésre, hogy a meglévő vízkészleteket a lehető leghatékonyabban osszák el. A jövő képe tehát kirajzolódott: a halastavak nem szigetszerűen működő üzemek többé, hanem a táj vízmegtartó képességének integrált részei.

 A KEHOP Plusz program keretében már elindultak azok a fejlesztések, amelyek a vízpótlást és a vízmegtartást szolgálják, bár ezek átfutási ideje hosszú. A cél világos: a téli és tavaszi időszakban rendelkezésre álló „szabad vízkészleteket” be kell tárazni, és meg kell nyújtani a vízszolgáltatási rendszerek üzemidejét. A halgazdálkodás és a vízgazdálkodás érdekei ma már elválaszthatatlanok. Ahogy az előadó zárásként megfogalmazta: a fenntartható halgazdálkodás alapja a fenntartható vízgazdálkodás. Ez a közös érdek pedig felülírja a korábbi ágazati vitákat. A víz értékké vált, és azok a tógazdaságok, amelyek képesek lesznek integrálódni ebbe az új, vízmegtartásra alapozott ökoszisztémába, nemcsak a saját túlélésüket biztosítják, hanem pótolhatatlan ökológiai szolgáltatást nyújtanak az aszály sújtotta magyar tájnak.

Regionális kihívások és vízmegtartás

Gacsályi József, előadását követően aktív és tartalmas szakmai párbeszéd alakult ki a jelenlévő haltermelők és az előadó között. A hozzászólások központi eleme a vízhiányos időszakok kezelése és az ágazati együttműködés javítása volt. A Tógazda Zrt. képviselője a „nagyvízi halászat” és a tározók leeresztésének mellőzése mellett érvelt, kiemelve a vízkészletek megőrzésének fontosságát. Felmerült a Dunántúl és az Alföld eltérő vízgazdálkodási helyzete: míg a statisztikák szerint a Dunántúl vízben gazdagabb, a gyakorlatban a tározók a csapadéknak és villámárvizeknek kitettebbek, szemben az Alföld szabályozhatóbb tiszai rendszereivel. Gacsályi József válaszában megerősítette, hogy a dombvidéki tározók esetén valóban korlátozottabb a mozgástér, de új tározási kapacitások (pl. KEHOP Plusz) kialakításával igyekeznek javítani a helyzeten. Kiemelt témaként jelent meg az öntözési célú vízfelhasználás és a halastavak vízigényének konfliktusa. A termelők javasolták, hogy az öntözéshez szükséges vizet a téli, bővizű időszakban tárazzák be, elkerülve a nyári vízkészletért folytatott versenyt. A főigazgató-helyettes hangsúlyozta: bár jogszabály szerint a halastavak vízpótlása prioritást élvez az öntözéssel szemben, a gyakorlatban ezt a régiós szereplők együttműködésével lehet a leghatékonyabban érvényesíteni.

Aggályok merültek fel a külföldről érkező folyók vízhozamának csökkenése és a szomszédos országok beavatkozásai miatt. A válasz szerint bár a teljes garancia nehéz, a belső „szabad vízkészletek” hatékonyabb felhasználása és a Duna-Tisza közötti vízátvezetés jövőbeni vizsgálata mérsékelheti a kockázatokat. A résztvevők jelezték, hogy a területileg illetékes vízügyi igazgatóságok közötti kommunikáció esetenként nehézkes, ami hátrányosan érintheti a vízfelhasználókat. Észrevétel érkezett arra vonatkozóan is, hogy új tározók tervezésekor elengedhetetlen a meglévő halgazdaságok időben történő bevonása az egyeztetésekbe. Gacsályi József nyitottan fogadta a jelzéseket, és ígéretet tett a koordinációs kérdések felülvizsgálatára, hangsúlyozva az egységes vízgazdálkodási szemlélet fontosságát. Zárszóként a felek egyetértettek abban, hogy a változó klímaviszonyok miatt a vízügy és a halgazdálkodók közötti szorosabb, rendszeres párbeszédre van szükség.

Fotók: Timmel Ede, Török Gergely